A lányom és a szomszéd kislánya úgy néznek ki, mint a testvérek – Azt hittem, a férjem megcsalt, de az igazság sokkal rosszabb volt
A lányom és a szomszéd kislánya úgy néznek ki, mint a testvérek – Azt hittem, a férjem megcsalt, de az igazság sokkal rosszabb volt.
/Amikor egy új család költözött a szomszédba, a kislányuk kísérteties hasonlósága az én lányomhoz teljesen összezavart\./
Ott voltak ők, Emma és Lili, ahogy a kertünkben forgolódtak, mint két napraforgó, amelyek követik a fényt. Nevetésük harmóniája akár szívmelengető is lehetett volna, de helyette inkább hidegrázást kaptam.
Összeszűkült szemmel próbáltam bármilyen különbséget találni közöttük – bármit. De olyan volt, mintha egy fénykép két másolatát nézném. Ugyanazok az aranyló fürtök, ahogy a napfényben ragyognak, ugyanaz a gombos orr, és ugyanaz a huncut csillogás a szemükben.
Az egyetlen nyilvánvaló különbség az volt, hogy Emma körülbelül egy hüvelykkel magasabb volt.
„Anna?” – Zoltán hangja zökkentett ki a transzból. „Jól vagy? Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna.”
Erőltetett mosolyt vetettem a férjemre. „Csak elgondolkodtam.”
Arról, hogy a tökéletes kis világunk talán ingatag alapokon áll, de ezt nem tettem hozzá.
Zoltán furcsán nézett rám, de aztán Emma odafutott, és megragadta a kezét.
„Gyere, lökd meg Lilit és engem a hintán, apa!” – kiáltotta.
„Ööö… persze, drágám.” Mosolya nem ért el a szeméig, miközben hagyta, hogy Emma a hinta felé vezesse, ahol Lili már várta.
„Én mehetek először, kérlek?” – kérdezte Lili.
„Rendben, de utána Emma következik” – válaszolta Zoltán.
Ahogy segített Lilinek felülni a hintára, nem tudtam nem észrevenni, milyen természetesnek tűnnek együtt. Mintha apa és lánya lennének. A gondolat émelygést okozott.
Aznap este, miután Emmát lefektettük, azon kaptam magam, hogy régi fényképalbumokat bámulok. Átlapoztam Emma babakori képeit, keresve valami olyan vonást, ami egyértelműen Zoltánra utal.
„Mit csinálsz?” – Zoltán hangjára összerezzentem.
Ott állt az ajtóban, arcán értetlenség.
Gyorsan becsuktam az albumot. „Semmit. Csak... nosztalgiázom.”
„Nosztalgiázol...” – ismételte, kissé összeráncolva a homlokát, miközben a vállam felett az ölemben lévő albumra pillantott.
Láttam a kérdéseket a szemében. Kérdéseket, amelyeket nem tett fel. Ahogy én sem kérdeztem a köztünk növekvő távolságról, vagy arról, miért vált feszülté, amikor a szomszédainkat említettem.
A napok hetekre nyúltak, és a gyanúm úgy nőtt, mint a gaz egy elhanyagolt kertben. Minden közös nevetés Zoltán és Lili között, minden ideges pillantás, amikor a szomszédokról beszéltem, csak tovább táplálta a gyomromban növekvő kételyt.
Egy álmatlan éjszakán nem bírtam tovább. Oldalra fordultam az ágyban, Zoltán felé.
„Lili a lányod?” – vágtam ki hirtelen.
A szavak füstként lebegtek a levegőben, keserűen és fojtogatóan. Zoltán teste megmerevedett.
„Mi?” – Lassan fordult felém, arca a döbbenet maszkja volt. „Anna, miről beszélsz? Ez honnan jött?”
„Ne tettesd magad butának, Zoltán. A lányok teljesen egyformák. És mióta Lili és a családja ideköltözött, furcsán viselkedsz.” A hangom megremegett. „Csak mondd el az igazat. Volt viszonyod?”
Zoltán felült, kezével végigsimítva a haján. „Ez őrültség. Természetesen nem volt viszonyom! Megígértem neked az oltár előtt. Hogy gondolhatod, hogy megszegném ezt?”
„Akkor miért nem beszélsz róluk? Miért válsz zárkózottá, amikor Lilit említem?”
Lehajtotta a fejét. A csendje mindent elárult. Szinte hallottam, ahogy az agya kattog, mérlegelve az igazságot és a hazugságot.
„Nem... nem beszélhetek erről most” – motyogta végül, majd lecsúszott az ágyról.
„Zoltán, ne merj itt hagyni!”
De már kint volt az ajtón, magamra hagyva a gondolataimmal és félelmeimmel.
Másnap reggel üres ágyra és egy éjjeliszekrényen hagyott cetlire ébredtem. „Korán elmentem dolgozni. Este beszélünk.”
Tipikus Zoltán, kerülte a konfrontációt.
Ködös fejjel töltöttem a napot, a normális tevékenységek közben az agyam zakatolt. Délutánra nem bírtam tovább. Válaszokra volt szükségem, és tudtam, hol szerezhetem meg őket.
„Emma, drágám” – szóltam. „Miért nem mész át egy kicsit játszani Lilihez?”
Emma lelkesen kiszaladt az ajtón. Egy órát vártam, majd utánamentem, szívem hevesen dobogott. Bekopogtam a szomszéd ajtaján, arcomon a legjobb „szomszédos anyuka” mosolyával.
Lili apja nyitott ajtót, mosolya kissé megfagyott, amikor meglátott. „Szia, te vagy Anna, ugye? Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! Gyere be, kérlek. Én vagyok Márk. Emma kint van Lilivel, ha őt keresed.”
„Igen… megtennéd, hogy hívod őt, kérlek?”
Amint Márk hátat fordított, elkezdtem körbenézni a nappaliban.
Számos bekeretezett fotó volt Márkról és Liliről olyan emberekkel, akik általában osztoztak Márk sötét haján és olajbarna bőrén.
Azon gondolkodtam, hogy soha nem láttam Lili anyját.
Bekukucskáltam a folyosóra. Ekkor vettem észre egy nagy fényképet egy szőke nőről, amely az emeleti falon lógott. Gondolkodás nélkül felsiettem a lépcsőn.
„Mit csinálsz?”
Megfordultam, és láttam, hogy Márk felnéz rám, homlokát ráncolva. Millió kifogás kavargott a fejemben, de mind a torkomon akadtak. Tudnom kellett az igazságot.
„Ő Lili anyja? Hol van most?”
Márk megrezzent. „Igen… ő volt Mariann. Már nincs velünk.”
„Péter miatt?” – siettem le a lépcsőn. „Viszonyuk volt, ugye? Ezért néz ki Lili és Emma annyira hasonlóan, nem igaz?”
Márk szeme rémülettel telt meg, és megrázta a fejét. „Istenem, nem. Péter nem mondott neked semmit?”
„Nem! Semmit” – kiáltottam. „De úgy tűnik, te pontosan tudod, mi folyik itt, szóval kérlek, mondd el!”
„Anya?”
Lili és Emma álltak a folyosó végén, aggódó tekintettel az arcukon, amelyek szinte teljesen megegyeztek.
„Minden rendben, lányok.” Márk rájuk mosolygott. „Anna nénivel beszélgetünk egy kicsit, menjetek csak vissza játszani.”
Bólintottam Emmának. „Hamarosan szólok érted.”
A lányok aggódva néztek egymásra, de nem vitatkoztak.
„Gyere, ülj le” – intett Márk, miközben visszament a nappaliba. „Elmondok mindent, Anna.”
„Először is, Péter és Mariann nem voltak viszonyban” – mondta, miközben leültünk egymással szemben. „Azért néz ki Lili és Emma hasonlóan, mert mindketten a nagymamájukra hasonlítanak. Mariann Péter nővére volt.”
„Nővére?” – ráztam meg a fejem. „Péter soha nem említette, hogy van egy nővére.”
„Mariann nehéz természetű gyerek volt. A család kitagadta. Még az esküvőnkre sem jöttek el. Péter volt az egyetlen, aki legalább üzent, hogy nem tud eljönni.”
A szoba forgott velem, ahogy Márk szavai eljutottak hozzám. Péternek volt egy nővére, akiről sosem tudtam. Egy nővére, aki Lili anyja volt.
„Hol van most?”
„Tavaly hunyt el” – suttogta Márk. „Ezért költöztünk ide. Azt akartam, hogy Lilinek legyen valami kapcsolata az anyja családjával.”
Fejemet a kezembe temettem. Minden, amit az életemről és Péterről hittem, összeomlott körülöttem.
„Nagyon sajnálom” – folytatta Márk. „Azt hittem, tudsz róla. Péter… nehezen birkózik meg ezzel. Bűntudata van, amiért nem vette fel a kapcsolatot Mariannal, mielőtt meghalt.”
Némán bólintottam, az elmém zakatolt. Tudtam, hogy Péter konzervatív családból származik, és voltak már vitáik, de semmi ilyesmi!
Egy ismerős hang vonta magára a figyelmemet. Felnéztem, éppen időben, hogy lássam Péter autóját befordulni a garázsunkba.
„Nekem… haza kell mennem. Kérlek, tartsd itt Emmát még egy darabig.”
Márk követte a tekintetemet, majd bólintott. „Persze. Nektek sok megbeszélnivalótok van. Itt maradhat, ameddig szükséges.”
Az út hazáig mérföldeknek tűnt. Mire elértem a bejárati ajtót, a haragom lehűlt, helyét üresség vette át.
Péter a konyhában volt, az ablakon át bámulta a lányokat, akik Márk kertjében játszottak. Amikor felém fordult, szemei vörösek voltak.
„Anna, el kell mondanom valamit—”
Felemeltem a kezem, félbeszakítva. „Tudom, Péter. Mariannról. Liliről.”
Arca meggyűrődött. „Annyira sajnálom. El kellett volna mondanom.”
„Miért nem tetted?” – kérdeztem lágyabban, mint vártam.
Péter leült egy székre.
„Szégyelltem magam. A családom… azt hiszik, jó emberek, de ahogy Mariannal bántak… Nem tudtam szembenézni vele. Nem tudtam bevallani, hogy elhagytam a nővéremet.”
Leültem vele szemben, megfogva a kezét. „De miért tartottad titokban előlem?”
„Azt hittem, megvédhetlek ettől a résztől az életemben. Megvédhetem Emmát.” Keserűen felnevetett. „Ehelyett majdnem mindent tönkretettem.”
Órákig beszélgettünk, Péter végre megszabadult évek óta cipelt családi titkaitól és szégyenétől. Minden egyes vallomással éreztem, hogy a köztünk lévő távolság csökken.
Ahogy a nap lemenőben volt, Emma és Lili nevetése szűrődött be a nyitott ablakon.
Odamentünk, hogy nézzük őket, két aranyszínű fejecske ringatózott a lemenő nap fényében.
Hozzá bújtam, érezve a szívének egyenletes dobogását. A lányok még mindig úgy néztek ki, mint egy fénykép két másolata, de most már értettem a hasonlóságuk mélyebb igazságát.
A lányok szinte teljesen azonos megjelenése nem az árulás jele volt, hanem a gyógyulásé: egy második esély egy megtört családnak.
Emma és Lili nevetése ismét felcsendült, ahogy tovább játszottak a kertben, és ez az új kezdetek ígéretének hangzott. És ezúttal a hang nem töltött el félelemmel. Ehelyett szívmelengető volt.
Ez a mű valós események és emberek ihletésére készült, de kreatív célból fikcionalizált. A nevek, karakterek és részletek megváltoztak a magánélet védelme és a történetmesélés érdekében. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel pusztán a véletlen műve, és nem szándékos az író részéről.
A szerző és a kiadó nem vállal felelősséget az események pontosságáért vagy a karakterek ábrázolásáért, és nem felelős semmilyen félreértésért. Ez a történet "ahogy van" kerül bemutatásra, és bármilyen vélemény a karaktereké, nem tükrözi a szerző vagy a kiadó nézeteit.
2024. november 20. (szerda), 14:59
