A menyasszony elájult a saját esküvőjén – mindez egy ismeretlen kislány szavai miatt történt ??
A menyasszony elájult a saját esküvőjén – mindez egy ismeretlen kislány szavai miatt történt ??
– Nóri, ebben a ruhában egyszerűen gyönyörű vagy! /– kiáltott fel a barátnője, Zsófi, miközben a fehér csipkével díszített menyasszonyi ruhát alaposan szemügyre vette\./
Nóra a tükörbe nézett, majd végigsimított hosszú, szőke haján.– Talán barnára kellene festenem… szerinted? – morfondírozott halkan.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Zsófi hevesen. – Ha sötétebbre festenéd, legalább öt évvel idősebbnek tűnnél. Most viszont pont olyan vagy, mint egy fiatal lány, aki előtt ott az egész élet. Ha barna lennél, olyan hatásod lenne, mint egy szigorú házmester néninek a panelből! – kacagott fel.
– Ugyan már, Zsófi! – legyintett Nóra. – Ne felejtsd el, már huszonkilenc vagyok…
– Hagyjál már! Nem is látszik rajtad! Komolyan mondom, olyan, mintha tizenkilenc lennél. Csak nehogy az esküvő után a férjed gyorsan megöregítsen! – viccelődött a barátnője, mire mindketten nevetésben törtek ki.
A humor mögött azonban ott lapult némi félelem is – hiszen mindketten tudták, az élet sokszor nem habos torta.
A nagy napra minden készen állt. A helyszín egy hangulatos vidéki udvar volt a Balaton-felvidéken: lampionok lógtak a fák között, a színpadon már állt a hangtechnika, a vendégek pedig sorban érkeztek.
Nóra izgatottan járta végig a helyszínt, kezében a csokrával. Vőlegénye, András – magas, jóképű, kék szemű ügyvéd – éppen a ceremóniamesterrel egyeztetett. Ő maga is egy tehetős család sarja volt, így a költségek nem jelentettek gondot.
– Drágám, minden rendben? – kérdezte Nóra, amikor mellé ért.– Igen, kicsim, minden a helyén van – mosolygott rá András, majd egy puszit nyomott az arcára. – Csak próbálj kicsit lazítani.
Ahogy leszállt az este, a vendégek már jókedvűen beszélgettek, a DJ pedig sorban indította a zenéket. Nóra is a barátai közé keveredett, amikor hirtelen felszólították:
– Gyerünk, Nóri, mutasd meg a hangodat! – kiabálták a többiek. – Ne titkold el előlünk, hogy mennyire szeretsz énekelni!
– Ugyan, most nem alkalmas… – próbált tiltakozni a menyasszony.– Dehogynem! – tette hozzá egy idősebb rokon. – Hiszen te magad írod a dalaidat! Hadd hallja mindenki, milyen tehetséges vagy!
A visszautasítás rosszul jött volna ki, így végül Nóra engedett. Felment a színpadra, kézbe vette a mikrofont, és énekelni kezdett. A hangja lágyan, tisztán töltötte be az udvart.
– Ez a lány egy csillag! – suttogták egymásnak.
A tapsvihar után Nóra elmosolyodott, mélyen meghajolt, majd elindult lefelé a színpadról. És ekkor megpillantott egy kislányt. Egy körülbelül hatéves, sötét szemű gyermeket, aki a tömeg szélén állt, és nagy szemekkel nézte őt. Nem tartozott a vendégek közé – ez nyilvánvaló volt.
„Talán csak eltévedt” – villant át Nóra agyán.
A desszertasztalhoz lépett, összekészített egy kis csomagnyi süteményt, majd a kislányhoz fordult:
– Gyere ide, kicsim! Tessék, ez a tiéd. Milyen szép kis baba vagy! Na, csináljunk egy közös képet, jó?
A kislány bólintott, engedelmesen mellé állt, és együtt mosolyogtak a kamerába.
Ekkor a kislány hirtelen megszólalt:– Anyuci… miért vagy ma ilyen szépen felöltözve?
Nóra megdermedt.
– Drágám, én nem vagyok az anyukád – válaszolta zavartan. – Biztos összekeversz valakivel…
De a kislány folytatta, mintha nem is hallotta volna:– Akkor most már lesz apukánk is? És te hogy érzed magad? Jobban vagy?
Nóra testén végigfutott a hideg. A mikrofonállványba kapaszkodott, nehogy elessen.
– Miről beszélsz, kicsim? – kérdezte elhaló hangon.
A kislány ekkor kimondott egy nevet. Egy nevet, amitől Nóra szíve megállni látszott.
– De hát te vagy az… Anya, Léna! – mondta a kislány, és mélyen a szemébe nézett.
Nóra elsápadt. A lába megrogyott, a világ forogni kezdett vele. A vendégek csak annyit láttak: a menyasszony a színpadon összeesik, és elveszti az eszméletét.
Amikor Nóra eszméletlenül feküdt a színpadon, a vendégek köré sereglettek. Zsófi sírva rázta meg a vállát:– Nóri! Ébredj fel! Jaj, valaki hívjon orvost!
András térdelt mellé, szíve hevesen vert.– Édesem, hallasz engem? – kérdezte kétségbeesve. – Kérlek, maradj velem!
Nóra azonban egy másik világba zuhant. A sötétség közepén régi emlékek törtek fel. Egy gyerekkor, amit régóta próbált eltemetni.
Hétéves volt, amikor a szomszéd néni, Ilonka néni átszaladt hozzájuk:– Gyerekek… szörnyű baleset történt… a szüleitek… már nem jönnek haza.
Nóra és kishúga, Lilla képtelenek voltak felfogni a szavakat. A gyermek szíve valahogy ösztönösen védekezik az ilyesmi ellen – nem engedi, hogy teljesen átjárja a fájdalom.
Ilonka néni magához vette őket, szeretettel nevelte a két lányt, amíg tudta. Három évig éltek nála, míg a nagymama hirtelen szívrohamban meg nem halt.
Az otthon nem volt rémálom – a nevelők ismerték a történetüket, és igyekeztek kedvesek lenni. Ünnepnapokon több süteményt kaptak, és senki sem bántotta őket. De a hiány ott lappangott minden pillanatban.
Nóra mindig vigyázott Lillára. Ha a kislány éjszaka sírva riadt fel, ő odabújt hozzá, simogatta a haját, és halkan dúdolta azokat az altatókat, amiket valaha édesanyjuk énekelt.– Ne félj, Lillácska. Együtt vagyunk, és minden rendben lesz – suttogta neki.
Az évek teltek. Egy napon az otthon igazgatója belépett a nappaliba egy vastag fekete mappával. Ez mindig azt jelentette: örökbefogadók érkeztek.
Egy tehetős házaspár szeretett volna egy szőke, tíz év körüli kislányt, aki hasonlít a saját elhunyt lányukra. Nóra megfelelt az elképzelésnek. Lillát meg sem nézték.
– Nem vihetnék inkább mindkettőt? – próbált kérlelni az igazgató.– Nem – felelték hajthatatlanul. – Csak egyet szeretnénk.
Az igazgató végül hazugsághoz folyamodott. A lányoknak azt mondta: először Nórát viszik el, de egy hét múlva jönnek Lilláért is.
Nóra magához ölelte a húgát:– Ne félj, Lilla. Amint betöltöm a tizennyolcat, megkereslek. Megígérem. Akkor újra együtt leszünk.
Belül azonban a szíve majd megszakadt. Tudta, hogy ez nem olyan egyszerű.
És így váltak el. Nóra új családhoz került, akik gondoskodtak róla, iskolába járatták, segítették az életben. Lilla azonban ott maradt az otthonban… és senki nem jött érte.
Amikor Nóra magához tért az esküvőjén, szemei könnyben úsztak. Első szavai remegve törtek fel:– Hol van ő?.. Ki ő?!
– Kit keresel? – kérdezte értetlenül András, aki még mindig a kezét fogta.– A kislányt… itt volt egy kislány! – ismételte Nóra kétségbeesve.
– Ott áll melletted – mutatott rá Zsófi. – De miért… miért vagy ennyire megzavarodva?
Nóra nagy nehezen feltápászkodott. Mély levegőt vett, majd elvezette a kislányt egy csendes sarokba.
– Mondd, drágám… ki az édesanyád? – kérdezte óvatosan.– Nagyon hasonlítasz rá… azt hittem, te vagy ő – felelte a gyerek, és lehajtotta a fejét.– És most hol van? – szakadt ki Nórából a kérdés, szinte könyörgő hangon.– Kórházban fekszik… valami nagyon rossz van benne, és meg kell műteni – suttogta a kislány.
Nóra megmerevedett. Szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.– Hogy hívnak, kicsim? – kérdezte, remegő hanggal.– Nóri – felelte a gyermek.
A menyasszony lélegzete elakadt.
Nóra érezte: mindez csak egy dolgot jelenthet. A múlt visszatért. A húga, Lilla talán életben van. És szüksége van rá.
Nóra azonnal cselekedett. Szinte futva vonult félre a kertből, miközben a vendégek értetlenül figyelték. Előkapta a telefonját, és sorra hívta a városi kórházakat.
– Jó estét, itt Farkas Nóra beszél. Érdeklődni szeretnék… van önöknél egy beteg, Lilla keresztnevű hölgy, körülbelül harminc év körüli? – kérdezte lázasan.
Több helyen nemet mondtak. Végül az egyik kórház ügyeletese felcsillantotta a reményt:– Igen, van egy ilyen nevű betegünk. Súlyos állapotban van, kemoterápiát kap, és műtét előtt áll.
Nóra kezéből kiesett a telefon. Tudta: ez csak ő lehet. A húga.
Nem sokkal később már taxiban ült, még mindig menyasszonyi ruhában. A fátylat leszedte, de a hófehér ruha mindenki tekintetét magára vonta. András hiába próbálta kérni, hogy várjon, hogy másnap menjen el – Nóra eltökélten csak ennyit mondott:– Nem várhat. Tizennyolc éve elvesztettem őt. Most végre megtaláltam.
Amikor belépett a kórházba, szíve majd kiugrott a helyéről. Az egyik szobában ott feküdt Lilla. Sovány volt, a szemei karikásak, de az arc… mintha a tükörbe nézett volna.
– Lilla… – suttogta Nóra, miközben könnyei potyogtak. – Te vagy az!
A nő lassan oldalra fordította a fejét, és halványan elmosolyodott.– Tudtam, hogy egyszer eljössz… – lehelte. – Mindig hittem benne.
Nóra mellé rohant, magához szorította a húgát, és zokogva ismételgette:– Annyira sajnálom… annyira sokáig kerestelek…
– Nem a te hibád – felelte Lilla halkan. – Az élet választott szét minket.
Az orvosok óvatosak voltak. Elmondták, hogy a műtét kockázatos, az esélyek kicsik. De Nóra hajthatatlan volt.– Bármi kell, fizetek. Bármit aláírok. Csak mentsék meg őt! – könyörgött.
VIP-szobát biztosított a húgának, a legjobb gyógyszereket hozatta, és minden nap mellette volt. Fogta a kezét, és ugyanazokat az altatókat dúdolta, amelyeket kislányként énekelt neki.
Egy alkalommal Lilla kinyitotta a szemét, és halkan így szólt:– Hallottam, ahogy énekelsz… olyan volt, mintha egy angyal vezetne vissza a sötétből.
Hónapok teltek el. A műtét sikerült, a kezelések hatottak. Lilla lassan erősödni kezdett. Végül elhagyhatta a kórházat – és Nórához költözött, a kislányával együtt.
András először értetlenül fogadta az egészet, de végül beletörődött:– Ha neked ennyire fontos, nekem is az lesz – mondta, és átölelte a feleségét.
A ház újra megtelt élettel. Lilla gondoskodott a kislányáról, Nóra pedig támogatta őket mindenben. A régen elveszett testvérek végre együtt voltak.
Néhány év múlva Lilla rátalált a szerelemre, és új családot alapított. Nóra pedig anyává vált – éppen akkor, amikor azt hitte, ez már soha nem adatik meg neki.
És mindez egyetlen pillanatnak köszönhető volt. Egy kislánynak, aki egy esküvőn odalépett, és kimondta a szavakat:
– Te vagy az, anya, Léna!
Ha ő nincs ott azon az estén, talán soha nem találkoznak újra. Talán örökre elszakítja őket az élet.
De így a sors kereke újra összefordult, és a család ismét egésszé vált. ❤️
2025. szeptember 13. (szombat), 16:43
