A menyasszony mosolygott, míg rá nem nézett a koszorúslányokra – aztán jött a hidegzuhany

A búcsú ruhája .

A Dunakanyarban, egy régi kúriából átalakított esküvői helyszínen álltam, közvetlenül a rózsalugas alatt, amelyet Petra hónapokon át álmodott meg hófehér virágokkal és meleg fényekkel. /Minden olyan volt, mint amit a vágyaiból kifaragott\: aprólékosan kidolgozott, elegáns, hibátlan\./

A vendégek lassan elcsendesedtek. Az orgonajáték halkan megszólalt. A szertartás elkezdődött. A szívem furcsán nyugodt volt. Már nem remegett a kezem. A hónapokon át tartó feszültség, a kíméletlen gyomorszorítás, az álmatlan éjszakák, mind eltűntek. Helyükre valami más költözött: hideg, csontos tisztánlátás.

Petra mindig szerette a tökéletességet. Imádta irányítani a részleteket. És azt hitte, most is mindent kézben tart.

Aztán megjelent az első koszorúslány.

Fekete ruhában.

Nem sötétkékben. Nem mélyzöldben. Feketében.

A vendégek először csak zavartan pislogtak, aztán halk zúgolódás futott végig a sorokon. A második koszorúslány is feketében jött. Aztán a harmadik. Mindegyikük komoly, szinte már szomorú arccal lépkedett végig a fehér rózsaszirmokkal szórt úton.

Valaki a hátsó sorban megköszörülte a torkát. Mások összenéztek, halkan súgtak valamit egymásnak.

Én mozdulatlan maradtam.

Tudtam, mi következik. Tudtam, mert én kértem őket rá.

Három nappal korábban...

A kishúgom, Réka, váratlanul jelent meg nálam egy hétfő estén. Nem telefonált, nem írt üzenetet. Csak becsöngetett, és mikor ajtót nyitottam, ott állt a küszöbön, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha a világ legnehezebb dolgát készült volna elmondani.

– Levente… – kezdte, és egy pillanatra sem nézett el. – Láttam őt.

– Kit? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, kiről van szó.

– Petrát. Nem egyedül. A Városligetben. Egy férfival. Leültek egy padra, aztán megcsókolták egymást. Nem úgy tűnt, mint egy félreérthető pillanat. Ez… ez több volt.

Nevettem. Reflexből. Olyan nevetés volt, amitől az embernek rögtön bűntudata támad, mert tudja, valójában nem vicces, amit hall.

– Réka, ez biztos valami félreértés. Petra… ő ilyeneket nem tenne. Most már tényleg túl közel vagyunk az esküvőhöz.

A húgom nem vitatkozott. Csak elővette a telefonját, és átnyújtotta.

A fotó elnémított.

Nem volt rajta semmi kétértelmű. Csak a nyers, vitathatatlan igazság.

Nem kiabáltam. Nem törtem-zúztam. Csak leültem a kanapéra, és néztem a szőnyeg mintáit, mintha onnan válaszokat várnék.

– Megkérdezhetek valamit? – szólaltam meg végül.

– Persze.

– Ha azt mondom, hogy ezt nem fogjuk csak úgy lenyelni… velem vagy?

A húgom lassan elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt, ami nem melegséget hordoz, hanem fémes eltökéltséget.

– Mindig.

Aznap este másfajta tervet írtunk. Nem bosszút. Nem megalázást. Csak igazságot. A saját módunkon.

Az utolsó koszorúslány is megérkezett. Réka volt az. Ahogy belépett, fekete ruhájában, és ahogy rám nézett, csak egy leheletfinom bólintást adott. De az nekem elég volt. Mindannyian ott voltak, akik tudták, mi történt.

És ekkor nyílt ki újra az ajtó.

Petra lépett be, hófehér menyasszonyi ruhában, boldogan, ragyogva, mint aki egész életét ezért a pillanatért élte. A mosolya széles volt, a járása magabiztos. Aztán megpillantotta a fekete ruhákat.

A mosolya megdermedt. Először csak a szemöldöke rezzent meg. Aztán a szája sarka. A léptei lelassultak, az ujjai görcsösen szorították a csokrot.

Mire odaért hozzám, az arcán már nyoma sem volt annak az ünneplő bájnak, amivel belépett.

– Mi ez? – suttogta olyan halkan, hogy csak én hallottam. – Miért vannak így öltözve? Ezzel tönkretettek mindent!

Nyugodtan néztem rá.

Nem szóltam rögtön.

Aztán csendesen így feleltem:

– Tényleg nem tudod?

Az arca elsápadt.

A templomtér néma volt. Mindenki figyelt. A násznép nem értette, mi történik, de a feszültséget szinte tapintani lehetett.

– Ez nem esküvő, Petra – mondtam halkan. – Ez búcsú.

Az egyik koszorúslány kilépett a sorból. Petra régi barátnője, Dorina.

– Nem mi mondtuk el neki – szólalt meg nyugodtan, de határozottan. – Te mondtad el. Azzal, amit tettél.

A következő pillanatban Réka is melléjük lépett.

– A bátyám többet érdemel. Mi pedig nem fogunk hazudni érted.

Petra döbbenten nézett körbe. Először düh volt a szemében, aztán pánik. Mint aki egy pillanat alatt vesztette el a színpadot, a közönséget, a díszletet, amit maga köré épített.

– Levente, kérlek… magyarázatot tudok adni – próbálkozott. – Ez… félreértés volt.

– Magyarázatot talán. De felmentést nem – feleltem.

Megfogta a kezem. Aztán mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy mennyire remeg.

– Ne tedd ezt velem. Ne most. Nem így!

Finoman kibontottam az ujjait a kezemből.

– Amikor döntöttél, nem gondoltál rám. Ez csak az a rész, amikor meglátod a következményeit.

Petra lassan körbenézett. Senki nem mozdult. Senki nem állt mellé.

Aztán megfordult.

És kiszaladt a templomból.

A lábaim mintha gyökeret vertek volna a fehér rózsaszirmokkal borított kőpadlóba. Csend volt. Az a fajta csend, amit csak akkor hall az ember, amikor valami végérvényesen megváltozik.

Petra elrohant. A ruhája uszálya, amit annyi gondossággal tervezett, széthullott mögötte, mint egy gyerekkorban dédelgetett álom.

Néhány másodpercig senki nem tudta, mit tegyen.

Aztán én léptem előre. Egyetlen mély levegőt vettem, megigazítottam a zakóm, és szembefordultam a vendégekkel.

– Sajnálom – kezdtem, és a hangom visszhangzott a boltívek között. – Tudom, hogy nem erre számítottatok. De az igazság néha pont így néz ki. Köszönöm, hogy eljöttetek. Az ételek ki vannak fizetve. A bor is. A zenekar is itt van. Használjátok ki az estét. Ne engedjük, hogy minden kárba vesszen.

Senki nem nevetett. Senki nem tapsolt. De néhányan bólintottak. Néhányan felálltak, lassan elindultak az udvar felé.

Réka odajött hozzám.

– Megcsináltuk – mondta halkan. – De valahogy… nem érzem győzelemnek.

– Mert nem az – feleltem. – Nem nyertem semmit. Csak végre nem hazudok tovább.

Lassan, kimérten kisétáltam a kertbe. A szürkület már rátelepedett a fákra, és az ünnepi égősorok melegen világították meg az ösvényeket. Egyre többen kezdtek beszélgetni, néhányan már a vacsoraasztalokhoz mentek. A zenészek bizonytalanul pengettek néhány hangot.

Elindultam a kúria melletti úton, ahol a parkoló és a padok voltak. Az egyik kőpadnál, a templom kapujától nem messze, ott ült Petra. A ruhája most már gyűrött volt, a csokra a földön hevert, szétszóródott virágokkal. Térdét felhúzva ült, mint egy elveszett gyerek, aki eltévedt a felnőttek világában.

Ahogy elhaladtam mellette, megmozdult.

– Levente… – szólalt meg halkan. A hangjában nem volt már semmi erő. – Kérlek, ne menj el így…

Megálltam.

– Megtettem. És nem tudom visszacsinálni – válaszoltam, de még nem fordultam felé.

– Tudom, hogy hibáztam – mondta remegő hangon. – De nem jelentett semmit. Egy pillanat volt. Egy megingás. Félelem. Vagy nem tudom… De nem kellett volna, elismerem. Kérlek, ne hagyd, hogy ez legyen a vége.

Lassan fordultam csak meg.

– Ha nem jelentett semmit… – kezdtem, és most először néztem bele igazán a szemébe – akkor miért jelentett véget mindennek?

Nem felelt. Csak lehajtotta a fejét.

– Olyan régóta vágytam erre az esküvőre – suttogta.

– Gyerekkorom óta. A ruhára, a helyszínre, a virágokra… mindenre. Csak azt nem láttam, hogy akit igazán kellett volna várnom, az te voltál.

Lassan leültem mellé a pad szélére. Egy ideig egyikünk sem szólt. Csak a távoli nevetések és az evőeszközök halk csörgése hallatszott.

– Nem a virágokat gyászolják ma – mondtam halkan. – Hanem azt, amit tönkretettünk.

– Tönkretettem – javított ki, és most először nem mentegetőzött. – Egyetlen pillanat. Egyetlen döntés. És most már csak emlékké vált minden, amit együtt építettünk.

– Nem csak a döntés volt a gond, Petra. Hanem az, amit elmondani nem akartál. Ha Réka nem jön el hozzám… ma este megházasodunk. És élünk tovább egy hazugságban. Talán hónapokig, talán évekig. Azt hiszed, ott boldogabb lennék?

Ő a fejét rázta.

– Tudom, hogy nem. De akkor talán… lett volna esélyem jóvátenni.

– Lehet, hogy igazad van. De én már nem tudok ugyanúgy nézni rád.

Megfogta a kezem.

– Te voltál az egyetlen ember, akinek a tekintete mindig tiszta volt számomra. Most még az sem maradt.

Felálltam.

– Akkor ez a búcsúnk.

Ő nem sírt hangosan. Csak nézte, ahogy elindulok vissza a vendégek közé. A háttérben már szólt a zene. Egy lassú, szomorkás dallam. Mintha a zenészek is tudták volna, mire van szükség.

A vacsoraasztaloknál meleg hangulat kezdett kialakulni. A vendégek lassan kiengedtek. Réka rám mosolygott a pult mellől, pohár pezsgővel a kezében. Mellette állt Dorina és a többi koszorúslány – már nem menyasszonyi díszletként, hanem szolidaritásként.

Odamentem hozzájuk.

– Köszönöm – mondtam. – Mindannyiótoknak. Nem lett volna erőm egyedül végigcsinálni.

– Az igazság néha fáj – válaszolta Dorina. – De mindig felszabadít.

Éjfél utánra már egészen más hangulat uralkodott. Sokan táncoltak. A csillagos ég alatt, a poharakkal koccintva, nevetve és mesélve.

És én ott álltam a fények alatt, nem mint vőlegény.

Hanem mint ember, aki végre szembenézett az igazsággal – és nem hajolt meg előtte, hanem kimondta.

Ez volt az este, amikor nem házasodtam meg.

Ez volt az este, amikor végre elengedtem.

És ez volt az este, amikor újra szabad lettem.

 

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. január 31. (szombat), 16:28