A mosoly, amely örökre itt maradt – Bajor Imrére emlékezünk

A mai napon született egy férfi, akinek a mosolya úgy tudott beragyogni egy egész országot, mint másnak talán a napfény sem. /Aki nem csak színész volt, nem csak humorista, hanem egy nagyra nőtt, játékos lélek, akiről az ember azt hitte\: örökké itt lesz velünk\./

A mai napon született Bajor Imre, és ezért ma – akárhol is vagyunk – egy kicsit mindannyian felemeljük a fejünket, és megpróbálunk mosolyogni úgy, ahogyan ő tanított bennünket.

Valahogy így kezdődött Imi története is: mosollyal, amelyet örökölt, megtanult, és tovább adott. Pedig az első lépéseknél még nem volt olyan egyértelmű, hogy a színpad lesz az otthona.

A Déryné Színházban még bizonytalan fiúként állt a függöny mögött, a szíve pedig úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. De amint kilépett a fénybe, és meghallotta az első nevetést, olyan volt, mintha minden a helyére került volna. Mintha a világ azt mondta volna: „Igen, te ide tartozol.”

És Imi ott is maradt. A humorában volt valami különösen emberi, valami meleg és otthonos, ami nem bántott sosem, csak megérintett. Ahogy később a Heti Hetes asztalánál ülve a többiekre sandított, mielőtt elengedett egy újabb csínyt, az a pillanat is pont ilyen volt: játék, mégis igaz.

Hányszor tört ki nevetésbe az ország azon, ahogy egy apró gesztusával, egy hirtelen félmondatával eltalálta a lényeget? És hányszor volt mögötte annyi érzékenység, hogy csak ő tudta, mennyire izgul minden fellépés előtt? „Az jó – mondta –, ha izgulok. Azt jelenti, hogy fontos nekem.”

A színpadon kívül is körülölelte a világot az a különös, meleg humor, amit hordozott. Koós Jánossal való barátsága például egy egész korszakot fémjelzett. Olyanok voltak együtt, mint két bohóc a vándorcirkuszban, akik bárhova mennek, élettel és vidámsággal töltik meg a teret.

A nevetésük sokszor már a próbák alatt kitört, és aki hallotta őket, tudta: nem szerepet játszanak. Testvérek voltak lélekben, akik között az összhang nem tanult, hanem született. Koós később többször elmondta, hogy Imi mellett olyan volt, mintha megint fiatal lenne – mert Imi erre képes volt: visszaadni másoknak valamit önmagukból.

A családja pedig… Az volt az a szent hely, ahová mindig visszatért. Lili és Marci különleges ajándékai voltak az életnek: ugyanazon a napon születtek, egy év különbséggel, mintha valami láthatatlan kéz akarta volna még szorosabbra húzni köztük a köteléket.

Imi sokszor viccelődött ezzel – „legalább a tortára nem kell külön spórolni” –, de a szemében ott volt az a mély meghatottság, amit csak egy büszke apa tud érezni. A füléi nyaralóban, a hosszú, csendes esték alatt, amikor a gyerekek kacagása visszaverődött a kert fái között, Imi mindig elcsendesedett. Ezekben a percekben nem a komikus volt, hanem a férfi, aki tudta, hogy az élet igazi csodái nem a rivaldafényben születnek.

A Szomszédok is ilyen csoda volt: egyszerű, szerethető, igaz történetek, amelyekbe Oli úr figurájával Imi olyan bájt vitt, amelyet még ma is emlegetnek. Mert ő maga volt a szeretnivaló különcség, a jóindulatú bohém, aki mindenkivel kedves.

Az emberek nemcsak a karaktert szerették meg, hanem őt magát látták benne: azt a melegszívű, kicsit esetlen, de végtelenül szerethető embert.

Ahogy teltek az évek, és a betegségek lassan, nesztelen árnyékként jelentek meg mögötte, Imi még mindig igyekezett a napos oldalt mutatni. Koós János nehezen nézte végig barátja harcát; fájt neki, hogy a mindig mosolygó Imi egyszer-egyszer már csak erőtlenül emelte rá a tekintetét, de az a mosoly, az örök csibészség soha nem tűnt el teljesen.

A bohóc orra talán lekerült, de a lélek… az megmaradt.

Amikor pedig 2014-ben Imi elment, mintha egy pillanatra csendbe borult volna az ország. Nem csak egy humoristát veszítettünk el, hanem valakit, aki megtanított minket arra, hogy a nevetés nem menekülés – hanem gyógyulás. Nem hangos, nem erőszakos, nem harsány gyógyír, hanem az a fajta puha, simogató fény, amelytől könnyebb lesz a szív, és elviselhetőbb a nap.

Ma, amikor a születésnapjára emlékezünk, valójában nem azt mondjuk: „régen volt.” Azt mondjuk:„Itt vagy még mindig, Imi.”A mondataidban, a gesztusaidban, a Szomszédokban, a Heti Hetesben, Koóssal közös bolondozásaidban, a gyerekeid mosolyában, és minden apró derűben, amit azóta is továbbadunk egymásnak.

És talán valahol odafent, egy könnyű kis fellegháton ülve, te is igazítasz egyet a bajuszodon, és azt kérdezed magadtól:„Ugye ma is sikerült egy picit jobbá tennem a napot?”

2026. március 09. (hétfő), 12:12