A motoros és a kislány az autópályán – egy éjszaka, amit senki sem felejt el
A motoros és a kislány az autópályán – egy éjszaka, amit senki sem felejt el
Majdnem megöltem egy kislányt.Ezt a mondatot sosem tudom kimondani anélkül, hogy beleremegne a hangom.
/Éjfél múlt pár perccel, amikor az M5\-ös autópályán haladtam lefelé, Szeged felé\./
Aztán megláttam valamit.
Először csak egy apró mozdulat volt a fénysugár szélén – mintha egy állat lenne. Egy róka talán, vagy elütött kutya.De amikor a reflektor megvillant rajta, valami visszacsillant. Egy fémdarab. Lánc.
A következő másodpercben már tudtam: ez nem állat.Ez… egy gyerek.
Olyan gyorsan húztam be a féket, hogy a motor majdnem kicsúszott alólam. A szívem úgy vert, mintha pörölyként akarna kitörni a mellkasomból.
A reflektor fénye most teljesen rávilágított.Egy apró kislány volt. Talán másfél éves.A testét csak egy koszos pelenka fedte, a nyakában pedig – Isten bocsássa meg, hogy ilyet kellett látnom – egy kutyanyakörv lógott, amin egy elszakadt lánc vége fénylett.
Lassan kúszott a külső sávban, a térde véres volt, a kis keze piszkos, reszketett a hidegtől.
Senki nem állt meg.Az autók kikerülték, mintha csak egy eldobott zsák lett volna.
A motorommal félrerántottam a vállra, a kavicsok felcsapódtak, ahogy megálltam. Kikapcsoltam a gyújtást. Minden zaj megszűnt. Csak a szél, és a gyerek halk sírása.
– Hé… hé, kicsim! – kiáltottam, és elindultam felé.A szívem a torkomban dobogott. – Maradj ott! Jövök!
Ekkor hallottam meg a kamiont.A hangja a semmiből jött – mély, földrengető moraj.Fénye egy pillanat alatt elárasztotta az utat. A sofőr még nem látta, mit lát.
– NE! – üvöltöttem, és rohanni kezdtem.
A kislány rám nézett. Nem próbált menekülni. Nem ijedt meg. Mintha várt volna rám.A tekintete – Istenem, az a tekintet – olyan volt, mint aki már nem először lát poklot.
Mire odaértem, már ott volt a kamion. Csak reflexből cselekedtem: felkaptam a kislányt, és leugrottam az útról.
A kamion elszáguldott mellettünk. A légörvény úgy taszított hátra, hogy mindketten a földre estünk. A kis test reszketett a karomban, de élt.Élt.
A sofőr valahol előrébb megállt, majd lassan, nehézkesen hátratolatott. A reflektorai vakító fényt vetettek ránk.
– A Jóistenit… – lihegte, mikor odaszaladt. – Ez… ez egy gyerek?– Az. – próbáltam nyugodt maradni. – Egy kislány.– De… honnan a francból jött? Itt csak puszta van mindenfelé!
Igaza volt.Jobbra sötét dombok, balra elhagyott bozótos.
A kislány hozzám simult. A kis ujjaival kapaszkodott a kabátomba.– Hé, hé… semmi baj. Már biztonságban vagy, hallod? – suttogtam.
A sofőr elővette a telefonját, remegő kézzel tárcsázta a 112-t.– A 103-as kilométernél vagyunk az M5-ösön – mondta. – Egy gyereket találtunk az úton… igen, él. De vérzik, és lánc volt a nyakán…
A diszpécser hangját hallottam, de a szavak csak elmosódtak a fülemben.Minden figyelmem a kislányon volt.
Lassan a szemembe nézett.– Apa…? – suttogta.
Majdnem elsírtam magam.
A mentők szirénája messziről hallatszott, lassan közeledett az éjszaka közepén.Addig is ott térdeltem az út szélén, a kislányt a kabátomba bugyolálva. Apró teste remegett, a homlokán vér csordogált.
A sofőr – később megtudtam, hogy Kerekes Sándornak hívják – még mindig a telefonját szorongatta, idegesen toporgott.– Ilyet még sosem láttam – mondta halkan. – Egy gyerek, pelenkában, kutyanyakörvvel… Mintha valami horrorfilmbe csöppentünk volna.– Nem film ez, Sanyi. Ez az élet – feleltem, és éreztem, ahogy a torkom elszorul. – És valaki… valaki ezt a kislányt így hagyta itt.
A gyerek lassan mocorgott, próbált felülni.
– Hogy hívnak, kicsim? – kérdeztem, próbálva kedves hangot megütni.– …Lili – suttogta halkan.– Lili? Szép név. És hol van anya?A gyerek szeme megtelt könnyel. – Anyu… elment. A bácsi bezárt a garázsba.
Sándor rám nézett, a tekintetében valami megmagyarázhatatlan rémület csillant.– A garázsba? – ismételte. – Milyen bácsi?– Aki… láncot tett rám. De… elaludt, és én kimásztam.
Abban a pillanatban mintha megállt volna az idő.Nem kellett több szó. Mindketten tudtuk, hogy ez nem baleset. Ez valaki műve.
A mentő végül megérkezett, a kék fények végigfutottak a fákon és az aszfalton. Két fiatal mentős ugrott ki, egyikük a hordágyat húzta, a másik azonnal hozzánk sietett.– Mi történt? – kérdezte.– Egyedül mászott az úton. Lánc volt a nyakán. Égési sebek, zúzódások. De él. – A hangom remegett, miközben kimondtam.
A nő lehajolt, megvizsgálta a kislányt, majd rám nézett.– Maga mentette meg?– Inkább csak nem gázoltam el – feleltem keserű mosollyal.
A rendőrautó is megérkezett közben. A fiatal járőr kiszállt, zseblámpát kapcsolt, végignézett a helyszínen.– Mi a helyzet itt? – kérdezte, miközben jegyzetelt.
A rendőr leguggolt, zsebkendővel felemelte a láncot.– Ez nem házi készítésű… valaki kutyához használ ilyet. Ipari acél, karabinerrel. – Aztán rám nézett. – Maga látta először?– Igen. Ha nem csillan vissza a reflektor a láncon, most nem beszélgetnénk.
A kislányt közben betették a mentőbe, az egyik mentős még visszaszólt:– Kórházba visszük Szegedre. Szólni fogunk a gyámügynek is.– Rendben. Megyek utánuk – feleltem. – Nem hagyom magára.
A rendőr azonban utánam szólt:– Várjon! Még szükségünk lesz a vallomására, uram!
Nem tudom, miért, de a szívem azt súgta, hogy nem lesz ilyen egyszerű.
Az éjszakát a rendőrségen töltöttem. Kávé, kihallgatás, papírmunka.– Kovács László, ugye? – kérdezte az őrmester. – Honnan jött haza?– Egy veterántalálkozóról Kecskemétről.– És előtte italozott?– Egy sört, három órával korábban.– Rendben. Csak kérdeznem kell, tudja… – sóhajtott.
Láttam rajta, hogy őt is megérintette az ügy.
Kora hajnalban, amikor végre kiengedtek, már tudtam, hogy nem tudok csak úgy hazamenni. Meg kellett tudnom, mi történt azzal a gyerekkel.
Reggel nyolckor már a szegedi klinika előtt álltam. Az orvos, egy negyvenes nő, komoly tekintettel jött elém.– Maga az, aki behozatta a kislányt?– Igen. Lili jól van?– Fizikailag stabil. De… – megállt. – A testén több tucat sérülést találtunk. Régebbiek és frissek is. Úgy tűnik, hosszabb ideje bántalmazták.
A gyomrom görcsbe rándult.– És… tudják, ki az anyja?– Még nem. A rendőrség keresi. De a gyerek egyszer ezt mondta az egyik nővérnek: „Anyu sír a garázsban.”
A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés.Nem tudtam, hogy mit jelent pontosan, de egy dolog biztos volt: az anyja még ott van valahol. És bajban van.
Két nap telt el azóta az éjszaka óta.Azóta sem tudtam rendesen aludni.Akárhányszor lehunytam a szemem, újra láttam Lilit az aszfalton, ahogy a reflektor fénye megcsillan a nyakörvén.
Reggel hívott az őrmester, akit előző este megismertem.– Kovács úr, lenne egy kis idő most délelőtt? Talán segíthet valamiben.– Természetesen – feleltem. – Miről van szó?– A kislány emlékei alapján sikerült beazonosítani egy helyet. Egy elhagyott tanyát a puszta szélén, talán húsz kilométerre attól, ahol maguk megtalálták.– És?– A gyerek azt mondta, az anyja ott sír a garázsban. Szerintem jobb, ha látja, mire gondolunk.
A rendőrjárőr kocsijában zötyögtünk a földúton. Az ég borús volt, szürke felhők alatt a puszta végtelennek tűnt.A rendőrök feszülten figyeltek, fegyver készenlétben.Végül egy rozsdás vaskapura értünk. A tábla rajta: „Magánterület – belépni tilos!”
Az őrmester, Szalai Gábor, kiszállt, kinyitotta a csomagtartót, és elővett egy zseblámpát.– Ha igaz, amit a kislány mondott, az anya odabent van. – majd felém fordult: – Jobb, ha maga itt marad, László.– Ugyan, Gábor, öt éve Vietnamban feküdtem mocsárban – morogtam. – Egy garázstól nem fogok megijedni.
Egy pillanatra elmosolyodott, aztán bólintott.– Akkor jöjjön. De csak óvatosan.
A ház közelében már érezni lehetett a rothadás és olaj keveredett szagát.A garázs ajtaja félig nyitva állt. A sötétből hideg levegő áradt.A rendőrök bevilágítottak.
És akkor megláttuk.
Egy fiatal nő feküdt a földön, félig egy ponyva alá csúszva. Az arcán zúzódások, a karján kötelek nyoma.Mellette üres üvegek, egy láncdarab, és egy bilincs.
– Istenem… – suttogtam. – Ez Lili anyja?Szalai leguggolt, ellenőrizte a pulzust, majd bólintott.– Él. De alig. Hívjatok mentőt! Gyorsan!
Ahogy a nőre borították a mentős takarót, halkan nyöszörögni kezdett. – Lili… a lányom… ne bántsd… kérlek…
– Nyugodjon meg, asszonyom – mondtam neki. – Lili jól van. Biztonságban van.A szeme kinyílt, rám nézett, és suttogta:– Maga volt az? Maga mentette meg?
– Igen. – A hangom elcsuklott. – Ott volt az úton.Könny csordult le az arcán. – Azt hittem… sosem látom többé.
A rendőrök még órákig vizsgálták a helyszínt.Kiderült, hogy a nő és a lánya hónapok óta éltek ott egy férfival – egy bizonyos Varga Imrével, aki korábban már többször is volt büntetve családon belüli erőszak miatt.A férfi nyom nélkül eltűnt az éjszaka folyamán. A lánc, amit Lili nyakában viselt, a garázs falához volt rögzítve.A kiszabadulás maga volt a csoda: a kislány valahogy leoldotta a karabinert, kimászott a résen, és a sötétben, mezítláb, elindult az autópálya felé.
Másnap meglátogattam őket a kórházban.Lili az ágyon ült, rajzolt egy papírlapra, miközben az anyja – Zsófia – mellette feküdt.Amikor megláttak, Lili felkiáltott:– A bácsi! A motoros bácsi! – és odaszaladt hozzám, átölelte a lábam.
Zsófia mosolyogni próbált, de könny csillogott a szemében.– Nem tudom, hogyan köszönjem meg. Ha maga nincs ott… – elcsuklott a hangja.– Ne köszönje meg. Csak örüljön, hogy vége van.
Leültem mellé, a kis Lili rám mászott, és megfogta a kezem. – Most már lesz új kabátom? – kérdezte ártatlanul.– Miért, elvették a régit?– Nem… csak koszos lett, amikor másztam. De a kutya nyakörvét nem akarom többet.
A szívem összeszorult.– Nem is kell, kicsim. Most már szabad vagy.
Hónapok teltek el. A férfit elfogták, a nő és a kislány új életet kezdett egy biztonságos helyen.Én pedig néha még mindig felébredek éjszaka, hallva a motorom zúgását és a lánc csörrenését a sötétben.De amikor ez megtörténik, csak lehunyom a szemem, és arra gondolok: talán pont ezért kellett ott lennem azon az éjszakán.
Mert az élet néha nem hősöket keres – csak embereket, akik nem mennek tovább.
Vége.?(Igazi emberségről, bátorságról és reményről szóló történet. Oszd meg, ha te is hiszed, hogy egyetlen döntés is megváltoztathat egy életet.)
2025. október 24. (péntek), 16:24
