A nagyapám temetésén egy idegen egy cetlit adott a kezembe – mikor elolvastam, nevetnem kellett, mert nagyapa megtréfált minket
A nagyapám temetésén egy idegen egy cetlit adott a kezembe – mikor elolvastam, nevetnem kellett, mert nagyapa megtréfált minket.
/18 évesen, a nagyapám temetésén állva, Dóra elszigeteltnek érezte magát, miközben családtagjai a bosszúságuktól fortyogtak a megalázó, 1 forintos örökség miatt\./
Az októberi szél hidegen süvített körülöttem, ahogy a temetésen álltam, és a pap monoton beszéde keveredett a lehulló levelek zörgésével. A fekete ruhám túl kicsi volt, a szívem pedig túl üres.
Ez volt életem legszomorúbb napja, de a családom számára mintha nem is nagyapám halála lenne a fő téma.
„Egy forint? Ez most komoly?” – sziszegte a hátam mögött az egyik nagynéném, Éva.
„Bosszúból tette” – kontrázott rá morogva nagybátyám, Lajos.
Anyám keresztbe font karral szólalt meg, hidegen: „Ez tipikus apa. Mindig kivételezett valakivel, és most is Dóra a kedvenc. Fogadok, hogy neki hagyott valamit, amit nekünk nem.”
A szavaik mintha tűszúrások lettek volna, de nem reagáltam. „Ugyanazt kaptam, amit ti” – mondtam végül halkan, bár a hangom reszketett.
Anyám a vállamra tette a kezét, de a szorítása inkább volt szigorú, mint gyengéd.
Az emlékek úgy törtek rám, mint egy áradat: nagyapa régi történetei elveszett kincsekről, a mindig zsebben lapuló vajkaramella, és ahogy gyakran mosolyogva mondta: „Egyszer hagyok rád egy igazi kincset, kislányom!”
Ahogy visszafordultam a koporsó felé, éreztem, hogy mindenki tekintete rám szegeződik.
A család, látva, hogy nem tudnak belőlem semmit kiszedni, végül továbbállt. Még hallottam a hangos vitájukat, ahogy elhagyták a temetőt.
Egy rekedtes női hang szakította meg a gondolataimat. „Te vagy Dóra, igaz?”
Egy idős nő állt mellettem, barátságos szemekkel és kopott, bőrtáskával. „A nagyapád barátja voltam” – mondta mosolyogva. „Azt kérte, hogy adjam át neked ezt.”
Egy hajtogatott cetlit csúsztatott a kezembe, majd halkan hozzátette: „Ne mutasd meg senkinek. Főleg a családodnak ne.”
Ahogy kinyitottam a papírt, megdöbbentem a rajta lévő üzenettől: „111-es szekrény – Déli Pályaudvar.”
Aznap este alig tudtam elaludni.
Mi van, ha ez nem csak egy vicc? Mi van, ha nagyapa tényleg hátrahagyott nekem valamit?
Másnap reggel taxit hívtam. Ahogy elhajtottam otthonról, hallottam, ahogy anyám a végrendeletről beszél telefonon, valószínűleg sajnálatot próbált kicsikarni másokból. Szorosan markoltam a cetlit, miközben a taxi a város szűk utcáin szlalomozott.
Amikor megérkeztem a Déli Pályaudvarhoz, izgatottság és félelem kavargott bennem.
Bent egy kopott sporttáska volt, tele pénzzel. Száz- és húszezres kötegek, legalább 50 millió forintnyi összegben.
A táskában egy másik üzenetet találtam, nagyapa kézírásával: „Kedves Dóra, mindent, amit félretettem, most neked adom. Ebből kezdhetsz új életet. Tudtam, hogy a család nem látja az értékeidet, de én mindig hittem benned. Élj szabadon!”
Ahogy elolvastam a sorokat, könnyeim patakzottak. Nagyapa mindent megtett azért, hogy megvédjen engem, még a halála után is.
Nem mentem haza. A taxist megkértem, hogy vigyen egyenesen a repülőtérre. Tudtam, hogy itt az idő új életet kezdeni – nagyapa akaratának megfelelően. A táska az ölemben volt, benne nemcsak pénz, hanem szabadság és remény is.
„Élj szabadon, kislányom!” – visszhangzott nagyapa hangja a fejemben, miközben a taxi begördült a repülőtérhez.
2025. január 11. (szombat), 14:25
