A Teréz körúti irodaház előtt egy nyolcéves kislány álldogált, sárga kabátban, kis hátizsákkal a hátán, a hóval pettyezett járdán. Hideg volt, a levegő éles, de ő nem mozdult. /A kabát ujja bő volt rá, a cipő orránál már meglátszott a kopás\./
Zsuzsika pontosan tudta, hová jött. És azt is tudta, miért.
Anyja, Edit, már háromszor próbálkozott itt állást szerezni. Mindannyiszor ugyanaz volt a vége: semmi válasz. A jelentkezések eltűntek a rendszerben, mintha sosem léteztek volna. Edit minden alkalommal egy kicsit csendesebb lett. Egy kicsit fáradtabb.
Zsuzsika azonban hitt benne. És aznap reggel úgy döntött: megmutatja a világnak, amit az anyja már elfelejtett látni saját magáról.
Az irodaház előcsarnoka éppolyan volt, mint amilyennek egy kislány elképzel egy felnőtt világot: csillogó, hideg, és ijesztően néma. A recepciós pult mögött egy középkorú nő pötyögött az egéren, miközben egy biztonsági őr rutinszerűen pásztázta a belépőket.
Zsuzsika odalépett a pulthoz. Háta kihúzva, bár keze enyhén remegett. A hangja mégis határozottan csendült:
– Jó napot. Az édesanyám helyett jöttem… állásinterjúra.
A recepciós megdermedt.
– Drágám… hol van anyukád?
– Otthon – felelte Zsuzsika. – Illetve… ma is dolgozik. Egy idős bácsit gondoz, aki nem tud már lábra állni. És azt mondta, nem meri többet próbálni ide jelentkezni, mert úgy érzi, nem elég jó. De én tudom, hogy az.
A nő egy pillanatra sem szólt. Aztán benyúlt a pult alá, megnyomott egy gombot, és ennyit mondott:
– Kísérjék fel. Most.
A nyolcadik emeleti tárgyalóban három HR-es ült, akik reggeltől délutánig CV-ket szűrtek, feladatokat delegáltak, és adatlapokat pipáltak ki. Az ajtón kopogtak.
Aztán belépett egy sárga kabátos kislány.
Megállt az asztal előtt, kivett egy összetűzött papírköteget a táskájából – gyűrött, kissé foltos önéletrajz volt, kézzel írt kiegészítésekkel, egyszerű betűtípussal nyomtatva.
– Ez az anyukámé – mondta Zsuzsika. – Bognár Editnek hívják. Három munkahelyen dolgozik, mégis mindig velem van este. Mindig mosolyog, ha én boldog vagyok. De mostanában nem mosolyog már. Azt mondja, nem hiszi, hogy valaha is felveszik bárhová, ahol emberszámba veszik.
A férfi HR-es lassan hátradőlt, a női kolléga könnyeit törölte a szeme sarkából. Nem kellett több szónak elhangoznia.
– Mi a neved? – kérdezte a harmadik.
– Zsuzsanna. De otthon csak Zsuzsikának hívnak.
– Rendben, Zsuzsika – felelte a HR-vezető. – Hamarosan felhívjuk az anyukádat.
Zsuzsika bólintott, megköszönte, és elhagyta a termet. A sárga kabát sarkát még sokáig nézték, míg az ajtó becsukódott mögötte.
Edit éppen egy udvaron próbált felemelni egy vízzel teli vödröt, amikor megszólalt a telefonja. Egy ismeretlen szám. Fáradtan, idegesen nyomta meg a hívásfogadást.
– Jó napot kívánok, Bognár Editet keresem. A PanoraTech Zrt. humánerőforrás osztályáról hívom.
Edit szinte eldobta a vödröt.
– Én vagyok… Tessék?
– Az ön lánya, Zsuzsanna ma reggel felkeresett minket személyesen, és… nos, szeretnénk önnel találkozni. Holnap tíz órakor alkalmas lenne?
Edit levegő után kapkodott.
– A… lányom?… Igen… természetesen ott leszek.
A vonal bontása után csak ült a hátsó lépcsőfokon, és nézett maga elé. Nem tudta, sírjon-e, vagy nevetni kezdjen.
Másnap reggel Edit ötször is megfésülte a haját. A kabátja régi volt, a cipője kopott, de a tekintete – az élni akarás, a féltő szeretet – tisztábban ragyogott, mint bármi, amit viselt.
A tárgyalóban most neki tettek fel kérdéseket. De nem voltak tesztek. Nem voltak trükkös HR-fogások.
Csak emberek ültek vele szemben, akik már hallották a legfontosabbat: egy nyolcéves kislány őszinte szavait.
Edit még aznap délután megkapta az állást.
Edit nemcsak helytállt. Példát mutatott. Rendszert tett a káoszba, csendben javította ki mások hibáit, mosolyogva dolgozott, segített, kérdezett. Az alkalmazottak hamarabb fordultak hozzá, mint a vezetőkhöz.
A cégnél pedig egyre több új dolgozó hallotta meg azt a történetet a kislányról, aki egyszer bejött sárga kabátban, és odatette az anyja önéletrajzát a HR-vezetők asztalára.
Évek teltek el. Zsuzsika már kamasz lett, a sárga kabát pedig egy díszdobozban pihent a szekrény aljában.
Néha elővette.
Nem a színe vagy az anyaga miatt. Hanem mert emlékeztette arra a napra, amikor a világ meghallotta egy gyermek hangját.
Edit irodájában, a falon, ma is ott lóg egy bekeretezett papír: a régi, gyűrött önéletrajz, amit Zsuzsika vitt be. A hátulján gyermekrajz. Színes ceruzával rajzolt szívecske és egy odabiggyesztett üzenet:
„Anyu a legjobb. Adjanak neki esélyt. Kérem.”
És ők adtak.
És minden megváltozott.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 04. (vasárnap), 11:36