A parancsnok megtiltotta. Ő mégis etette a kígyókat. Ennek köszönheti, hogy ma életben van
A KÖVEK KÖZÜL ELŐBÚJÓ CSEND.
A laktanya peremén még álmosan lebegett a hajnali pára, amikor Dénes ásója tompán koppant a kemény földben. /A század egy ideiglenes gyakorlótáborban állomásozott a puszta közepén, sehol egy fa, sehol egy fal\./
A nap már kezdte megmelegíteni a köveket, amikor az ásónyél finoman megremegett a kezében. „Mi az ördög…?” – hajolt le kíváncsian. Két vékony, fényes pikkelyű mozdulat csúszott elő a kőréteg alól. Először azt hitte, gyíkok. De ahogy felemelték apró, háromszögletű fejecskéjüket, azonnal tudta, hogy nem azok.
Kígyók. Egészen fiatalak, ceruzavastagságú, ügyetlen testű kis jószágok.
– Na, ezt nem kéne – morogta magának, és felidézte a parancsnok hangját: „Veszélyforrás? Megsemmisíteni. Vita nélkül.”
Dénes az ásó nyele fölött nézett le rájuk. A kicsik azonban nem menekültek, nem próbáltak elsiklani. Csak figyelték, mintha valamiért őt választották volna ki, és ez a különös tekintet lassan lefegyverezte. „Hát ti mit bámultok így?” – kérdezte halkan, mintha attól tartana, meghallja valaki.
Nem volt szíve hozzájuk nyúlni. Hagyni akarta őket eltűnni maguktól. Így hát visszatolta a követ, és dolgozott tovább, de a gondolatai egész délelőtt vissza-visszatértek a két kis alakhoz.
Este, amikor a többiek már a kantin felé indultak, Dénes kilépett a sorból.
– Hova mész? – szólt utána Sipos, a szakasz szószátyárja. – Már megint különutas vagy?
– Csak levegőt szívok, hagyj már – legyintett Dénes, és elindult a sátorsor mögé.
A kenyérből, amit zsebre vágott, letört egy darabot, és óvatosan a reggeli hely közelébe dobta.
Először azt hitte, ma nem látja őket. Aztán halk nesz suhant a fűben, és a két kis forma lassan előcsúszott. Megtorpantak. Szimatoltak. Aztán óvatosan odébb siklottak a kenyérhez.
Dénes leguggolt, és nézte őket. Olyan közelségből látta apró mozdulataikat, hogy hirtelen valami békés, szinte bensőséges érzés futott át rajta. Mintha nem is a hadsereg közepén lenne, hanem egy eldugott erdőszéli tanyán, ahol egyedül van, és végre nem kell megfelelnie senkinek.
– Na jó, ennyi mára – suttogta. – Holnap majd hozok valami rendesebbet.
Másnap már egy kis darab főtt hús lapult a zsebében. Nevetségesnek érezte magát miatta, de ez a nevetség valahogy jólesett. Régen nem volt semmi, amin mosolyoghatott volna, akár csak magában is.
A két fiatal kígyó már nem húzódott annyira hátra, mint előző este. Dénes lassan letette a húst a földre, aztán hátrébb lépett. A kicsik figyelték, majd közelebb merészkedtek. Szinte megszokott rituálévá vált az egész: ő jött, leguggolt, letette, elhúzódott. Ők pedig előmerészkedtek, egyre magabiztosabban.
– Ha ezt megtudják a többiek, bolondnak néznek – dünnyögte egy alkalommal. – Vagy fegyelmit kapok. Vagy mindkettőt.
De nem szólt senkinek.
A napok így teltek, és Dénes már rutinszerű mozdulattal lopózott ki a sátor mellé minden alkonyatkor. A kicsik nőni kezdtek, és egyszer, amikor visszalépett, valami furcsát vett észre: egy harmadik apró test csúszott elő a fűből. Aztán másnap egy negyedik.
– Jól van, ez már biztos csak véletlen – győzködte magát, bár a gyomra összeszorult. – Nyilván fészkük van itt valahol.
De nem hagyta abba az etetést. Talán mert úgy érezte, tartozik nekik valamivel, amiért hallgatnak róla. Vagy mert ez az egyetlen dolog volt a napjában, ami nem parancsra történt.
Egy hét múlva már fél kézzel sem tudta volna megszámolni, hány apró nyom látszik a sátor körül a porban. Kísérteties volt látni, ahogy a vékony csíkok keresztezik egymást a homokban, mint valami rejtett, titkos térképet.
Egyik reggel, mikor még álmosan felhajtotta a sátorponyva szélét, meg is torpant. A lába előtt, a homokban, tucatnyi apró csík kígyózott szerte. Mintha egész éjjel jöttek-mentek volna, körbe-körbe a sátra előtt.
Dénes hirtelen képtelen volt levegőt venni.
– Hé, mi van? – kiáltott át a szomszéd sátorból Sipos. – Jössz a reggeli eligazításra?
Dénes lehunyta a szemét, mintha így eltűnne előle a látvány.
– Mindjárt… csak… összeszedem magam.
De belül valami megmozdult. Egy rossz érzés. Egy felismerés.
A helyzet kezd kicsúszni a kezei közül.
És ekkor értette meg igazán, hogy valamit elrontott. Hogy a játék, aminek hitte, már régen nem játék.
Az igazi baj csak most kezdődött.
A TITOK TERHE
A nap már magasan járt, mire Dénes összeszedte magát annyira, hogy csatlakozzon a többiekhez az eligazításon. A szíve még mindig gyorsabban vert a megszokottnál, mintha a testéből nem akarna távozni az a fojtott riadalom, ami a sátor előtt fogadta. A porban kígyózó nyomok képe beégett a tudatába. Túl sok volt. Túl rendezett. Túl… szándékos.
Próbált a sorban állva egyre mélyebben lélegezni, de minden mozdulatát áthatotta valami megmagyarázhatatlan szorongás.
– Mi van veled? – súgta oda Sipos, miközben a parancsnok még a jegyzeteit rendezte. – Úgy nézel ki, mint aki éjszaka agyonvert valakit.
– Semmi – rázta meg a fejét Dénes. – Rosszul aludtam.
– Ja, az nálad már sport. – Sipos elvigyorodott, aztán vállon veregette, mintha ezzel egy pillanatra rendbe tehetné benne a világot.
Dénes erőltetett mosolyt küldött vissza, de a gyomra görcsben maradt. A parancsnok rekedt hangja végül elindította az eligazítást, de ő egy árva szót sem fogott fel belőle. Csak az járt a fejében, mi lesz, ha valaki más is észreveszi a nyomokat a sátor előtt. Ha valaki megkérdezi, miért gyülekeznek ennyien ott, ahol nem kéne élőlényeknek megmaradniuk.
A gondolatsor úgy harapott bele, mint egy hideg kéz.
Ez a te hibád, Dénes. Te csalogattad oda őket. Te adtál nekik ételt. Te törted meg a természetes rendet.
Délutánra azonban valamennyire sikerült elterelnie a figyelmét. Kiképzés, takarítás, fegyverellenőrzés – a monoton feladatok lassan visszarángatták a valóságba. Azt hihette volna, hogy túlreagálta a reggeli jelenetet. Persze hogy sok a nyom. Egyre több kölyök lehet a fűben, valószínűleg mind ugyanabból a fészekből. Semmi ok a pánikra.
Legalábbis ezt ismételgette magában, miközben este megint kisurrant a sátor mögé.
A levegő ekkorra már hűvösebbre váltott, a nap lebukó fényében a tábor narancssárga és kék árnyalatokban játszott. Dénes ugyanazzal a megszokott mozdulattal guggolt le, és ugyanazzal a lassú türelemmel tett le egy darabka húst a földre.
De ezúttal más történt.
Nem kettő, nem három kicsi csúszott elő a fűből – hanem legalább hat. Összegabalyodva, de mégis rendezett formában közelítettek.
Dénes hátrébb húzódott. A torkában dobogott a szíve.
– Ez már nem normális – suttogta maga elé.
Olyanok voltak, mint egy apró, önálló kis csapat. Mintha valamiféle rend szerint mozognának. Mintha… tartoznának valahová. Egy pillanatra megérintette az a bizarr gondolat, hogy hozzá. Hogy tőle várnak valamit.
Megrázta a fejét. Badarság.
Fél óra múlva azonban már azon járt az esze, hogyan is tudna megszabadulni tőlük. Vagy legalább távolabb csalogatni őket. Mert amit eddig titkos, ártatlan figyelemelterelésnek hitt, most fenyegető súllyal nehezedett rá. Ha ez kiderül, vége a katonai pályájának. Fegyelmi, leszerelés, talán rosszabb is. Ezeket a gondolatokat nem tudta elhessegetni.
Aznap éjjel alig aludt. A sátor vékony vásznán át hallotta a szél susogását, és minden halk nesz, ami a fűben keletkezett, mintha közvetlenül a füle mellett történt volna. Egyszer még arra is felriadt, hogy valami végigcsúszik a sátor ponyváján – talán csak egy ág, de ő képtelen volt eldönteni.
Hajnalra elhatározás született benne.
Cselekednie kell. Valahogy elűzni őket. Elvinni messzire, ahol már nem jönnek vissza. Ez védi a többieket is, őt is, a jövőjét is. Nincs tovább játék.
Mire felkelt a tábor, Dénes már készen állt az indulásra.
A zsebében egy kis dobozban ételmaradékot vitt, hogy magával csalogassa a kígyókat. A gondolat is felkavarta, hogy így kell tennie, de ez volt az egyetlen mód. Meg kell oldani. És senki sem tudhat róla.
A sátor körül ekkor még kísértetiesen csend volt. A nyomok ugyanúgy ott tekeregtek a porban, mint előző reggel, de mozdulat nem látszott sehol.
Dénes mély levegőt vett, a kabátját összehúzta, majd elindult az ösvényen, ami a tábor szélén túl egy kisebb, bozótos terület felé vezetett. Tudta, hogy ott nagyobb a fedettség, több a búvóhely – talán oda lehet terelni a kígyókat, és ott majd maguktól új helyet választanak.
– Csak ma este kell túlesni rajta – motyogta. – Holnaptól megint minden rendben lesz.
De a mellkasában ott feszült valami. Egy érzés, amit nem tudott megfogalmazni. Valami baljós előérzet. Mintha tudná, hogy bármit is tervez, a dolgok már nem fordíthatók vissza.
A nap lemenő félben volt, amikor eltűnt a bozót irányába.
Senki sem tudta, hová ment.
És ő sem sejtette még, hogy mire visszatér, a világ egészen más lesz, mint amilyennek hátrahagyta.
A VISSZHANG NÉLKÜLI ÉJSZAKA
A bozótos szélén már alig derengett valami a lemenő nap fényéből, amikor Dénes megállt, és mély levegőt vett. A tábor fényei mögötte pislákoltak, mint távoli, bizonytalan jelzőfények. Előtte a bozót sötéten, áthatolhatatlanul terpeszkedett, s a fiú úgy érezte, mintha egy másik világba készülne belépni.
Zsebéből előhúzta a kis fém ételdobozt, és óvatosan kinyitotta. A húsdarabok gyenge szaga azonnal szétterjedt a levegőben. A tenyere nyirkossá vált. Mi van, ha nem jönnek? Mi van, ha túl messze merészkedett? Mi van… ha mégis vele tartanak?
Lerakta a dobozt a földre, majd pár lépéssel hátrébb húzódott. A bozót csendje olyan sűrű volt, hogy a saját szívverését is túl hangosnak érezte. Mintha az egész éjszaka fülelt volna.
Aztán halk suhászás hasította ketté a levegőt.
Először csak egyetlen vékony alak csúszott elő a földre vetülő árnyékból. Aztán még egy. Még kettő. A fűszálak mozgása újabbakat árult el, és mire Dénes észbe kapott, a fél tucatnyi fiatal kígyó ott volt előtte.
– Jól van… – suttogta. – Egyétek meg, aztán… menjetek. Valahová messzire. Nem jöhettek utánam. Nem jöhettek vissza.
Az állatok nem beszéltek, de ebben a pillanatban, ahogy köré gyűltek, mintha mégis lett volna bennük valamiféle szándék. Olyan volt, mintha értenék, hogy ez az utolsó alkalom. Mintha tudnák, hogy a fiú nem jön többet.
Dénes épp akkor fordult volna vissza a tábor felé, amikor a távoli horizont mögött hirtelen éles fényvillant, majd mély, tompa dörej ütötte meg a levegőt. A szíve összerándult. Tüzérségi lövés? Gázolaj-robbanás? A tábor túl messze volt ehhez – de mégis onnan jött.
Visszahőkölve nézett a távolba. A fény azonban már kialudt, és a tájat újra elnyelte az éjszaka.
– Nem… ez biztos valami gyakorlat – próbálta magát nyugtatni, de a hangja remegett.
Még pár másodperc múlva is ott állt, mozdulatlanul, mint akit odaszögeztek. Aztán megindult. Először lassan, aztán futva. A bozót ágai csapkodták a karját, a tüskék beleakadtak a ruhájába, de ő nem törődött velük. Csak rohant, egyre gyorsabban, míg a tüdeje égni nem kezdett.
Amikor kiért a bozótból, már tudta: valami nincs rendben.
A tábor csendje nem volt természetes. Nem volt benne élő zaj. Nem hallatszott kacaj, nem csattant edény, nem zörgött cipőtalp a kavicson. Csak a szél suhant végig a sátrak vásznán, mintha ő lenne az egyetlen lélegző lény kilométerekre.
Dénes torka elszorult. Megindult előre, de a léptei egyre lassultak, ahogy a homokban ismeretlen alakzatok rajzolódtak ki. Nem kígyónyomok voltak. Hanem csizmák, futás közbeni húzások, dulakodás nyomai. S miről sem lehetett nem tudomást venni: a földbe ivódott sötét foltokról.
A legelső sátorhoz érve megfordult vele a gyomra. A vászon be volt szakadva, belül a priccs felborulva, a személyes tárgyak szétdobálva. Előrébb lépve megtalálta az első bajtársát – mozdulatlanul, oldalára dőlve, arcán árnyékokkal, amelyeket nem akart tovább vizsgálni.
– Jézusom… mi történt itt? – zihálta.
Tovább botorkált. Sátor után sátor, csend után csend. A tábor lényegében megsemmisült. Egy rajnyi ember sem élt. És ekkor döbbent rá: ha ő itt lett volna, ha ő is a priccsén fekszik… most ugyanígy heverne.
Megroppant benne valami, olyan hangosan, mintha a mellkasában tört volna el egy deszka. Tántorogva rogyott le az egyik felborult lőszeres láda mellé, és az arcát a tenyerébe temette.
– Én… én miattuk nem voltam itt – remegett a hangja. – Ha nem megyek el hozzájuk… most… én is…
Nem mondta ki. A gondolat súlya elegendő volt. A felismerés pedig félelmetesebb, mint bármi. Hogy azok a lények, amelyeket tilos volt etetnie, amelyekhez titokban kötődött, akiket épp most próbáltól eltávolítani – végső soron megmentették az életét. A saját ostoba, megmagyarázhatatlan szeszélye tartotta őt távol a sátorától azon az éjszakán.
És ez a megkönnyebbülés nem volt tiszta érzés. Inkább bűntudat és hála különös, gyomorszorító elegye.
A hajnal derengő fénye akkor érte, amikor még mindig ott ült, és nem mozdult. Csak órákkal később jöttek a felderítők és a vizsgálók, akik faggatni kezdték, hogy miért nem volt a táborban, hogyan élhette túl, és mi köze lehet a támadáshoz. Dénes nem hazudott – de az igazságnak csak a felét mondta el. A titkos etetéseket nem említette. Nem azért, mert félt a büntetéstől, hanem mert senki sem hitte volna el, hogy valójában ez a jelentéktelennek tűnő szokás mentette meg az életét.
Hónapokkal később leszerelték. Nem mondták ki nyíltan, de mindenki látta rajta a gyanú árnyékát. Mintha száműzötté vált volna a saját hazájában.
A laktanyát elhagyva még egyszer visszanézett, és az az éjszaka tért vissza hozzá, amikor a bozót csendje között guggolt, és a félhomályban köré gyűltek azok a különös, hideg tekintetű kis lények. Valahol mélyen tudta: nélkülük ma nem létezne.
Nem kérte tőlük. Nem akarta. Nem is érdemelte.
Mégis így történt.
És ettől a tudattól soha többé nem szabadult.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 26. (csütörtök), 15:30
