A pénztárcám megtelt… de a lelkem kiürült.” – Ilona vallomása 11 év után
„A pénztárcám megtelt – de a lelkem kiürült.” – Ilona vallomása
A nevem Ilona, 56 éves vagyok. /Pontosan tizenegy éve élek Olaszországban, ahogy mondani szokták\: „la fix” – mintha ez valami állandó, megmásíthatatlan állapot lenne\./
A szegénység és a rettegés űzött el otthonról. Anyagilag teljesen padlóra kerültem. Akkoriban azt mondtam a férjemnek, Lajosnak:
– Elmegyek. Külföldre. Ha nem akarjuk, hogy éhen haljunk, muszáj.– De hát mit fogsz ott csinálni? Nem tudsz nyelvet, nem ismersz senkit!– Majd megtanulom. Az a fontos, hogy a gyerekek ne nélkülözzenek!
Három gyerekem van: Réka, Emese és Bence. Akkor még kicsik voltak, iskolások. És én... én úgy hagytam ott őket, mintha csak egy hétre mennék. De végül tizenegy év lett belőle.
Az első idők nehezek voltak. Egy idős olasz hölgyet ápoltam. Nem volt rossz ember, de rideg, mint a márvány. Reggelente takarítás, fürdetés, gyógyszerezés, főzés – este alig bírtam megmozdulni.
Minden egyes éjszakán, mikor lehunytam a szemem, a három gyerekem jelent meg előttem.
Ők voltak az erőm.
A hónapokból évek lettek, a gyerekek felnőttek. Mindhárman. Mind külön úton járnak már. Mind saját életet élnek – nélkülem.
És Lajos? Lajos szépen megszokta, hogy a pénz minden hónapban megjön. Eleinte legalább írt. Később már csak egy-egy „Küldj 20 ezret, elromlott a bojler” üzenet jött tőle.
Aztán egyszer Réka rám írt:
– Anya... nem akarlak megbántani, de Apu új életet kezdett. Van valakije.– Hogy érted, hogy „valakije”?– Egy nő. Fiatal. Fiatalabb, mint mi.
A férjem egy nálam fiatalabb szeretőt talált – fiatalabbat, mint a saját lányaink. És én? Én csak néztem, ahogy minden darabokra hullik.
Onnantól kezdve már más szemmel néztem vissza minden évre, amit itt töltöttem. Az itteni munkám eredményeként megteltek a zsebeim – van fizetésem, van mit ennem. De a lelkem... az napról napra szegényebb lett.
Hazamegyek évente pár hétre. A gyerekek szeretettel fogadnak, de már nem vagyok része a mindennapjaiknak.
– Meddig maradsz most?
Már nem feleség vagyok. Nem anya. Inkább egy alkalmazott, aki hazaszállít pénzt és néha egy kis süteményt is hoz a reptérről.
A legrosszabb, hogy megöregedtem idegenben. Nem az otthonomhoz öregedtem, nem a gyerekeimhez. Hanem egy olasz fürdőszobához, egy ismeretlen udvarhoz, és a némasághoz.
Sokszor gondolok rá, hogy ideje lenne hazatérni. De miből élnék? Nyugdíjat még nem kapok. És ki venne fel dolgozni egy 56 éves asszonyt?
Ezért hát maradok. Addig, amíg bírom. Aztán... majd csak lesz valahogy.
Élek a múlt és a jelen között: a múlt még emlékeztet, hogy egykor voltam valaki. Az anya. A feleség. A középpont. A jelen viszont már csak némán bólint – itt már csak egy néni vagyok, aki ápol, mos, főz, küld, vár...
Mit jelentett nekem Olaszország?
A gyermekeim jövőjének megmentését. És a lelkem lassú elvesztését.
Egyik este, munka után, a konyhaasztalnál ültem.
Emese hívott. A középső lányom, mindig ő volt a legérzékenyebb.
– Szia, Anya! – mosolygott bele a képernyőbe. – Na, mutassam, mi készül?
A kamerát a falra fordította. Egy szobát festettek ki. Rózsaszín. Babás díszek a polcon.
– Nagymama leszel, Anya! – mondta. – Kislányom lesz. És úgy döntöttünk… Ilona lesz a neve.
A villanykörte fénye elhalványult a szemem előtt. Csak a könnyeim maradtak.
– Anya, jól vagy? Ne sírj…– Én nem sírok, kislányom – próbáltam erőt erőltetni magamra. – Csak… nem tudom, hogyan lehet az, hogy a gyerekeim már gyereket várnak, és én csak a képernyőn látom az életeteket.
Emese csendben volt egy pillanatig.
– Anya… neked ott jobb, mint velünk lenne?
Ez a kérdés úgy döfött belém, mint egy tű. És én… nem tudtam rá válaszolni.
Később Réka is írt. Röviden, tőmondatokban, de annál nagyobb súllyal.
„Anya, kérlek, gyere haza. Mi már nem kérünk semmit. Csak legyél itt. Úgy, mint régen.”
De én nem voltam már olyan. Már nem volt „régen”.
Már csak itt voltam. Egy öregasszonyt ápoltam nap mint nap. Fürdettem, etettem, mesét mondtam neki, mint egy gyereknek. Közben magamról el is feledkeztem.
– Signora Teresa – kérdeztem egy este. – Maga szerint lehet még hazamenni… amikor már senki sem vár?
Az idős asszony rám nézett, halkan így szólt:
– Ha te már nem vagy ott önmagadnak, más se tud visszavárni. Előbb saját magadat kell megtalálnod.
És én azon az éjjel levelet írtam. Igazi, kézzel írt levelet, borítékba, bélyeggel. Rékának címeztem, de mindhárom gyerekemnek szólt.
Kedveseim,
Tizenegy éve dolgozom nektek. Azért, hogy könnyebb legyen az életetek. Hogy ne kelljen nélkülöznötök. És közben annyira elveszítettem magamat, hogy néha már azt sem tudom, ki vagyok.
Anyátok, igen. De már nem tudom, milyen érzés reggelente kakaót főzni nektek.
Már csak azt tudom, hogyan kell gyógyszert osztani idegen néniknek. Hogy mikor kell mosni, hogy ne rekedjen benn a mosópor. És hogy melyik repülőjárat indul legolcsóbban Budapestre.
Tudom, hogy nőttetek. Tudom, hogy már nem kértetek pénzt. De én nem tudtam abbahagyni. Nem tudtam más lenni, csak egy pénzt küldő kéz.
De most… ha ti is úgy érzitek… szeretnék hazaülni közétek. Nem mint hős. Csak mint Anya.
Szeretettel: Ilona
Pár nappal később megcsörrent a telefonom. Bence hívott. A fiam, aki mindig zárkózott volt.
– Anya. Várunk. Mindannyian. Itthon. És én is akarom, hogy a kislányom megismerje azt, aki miatt én lehettem valaki.
És én csak annyit mondtam:
– Haza szeretnék menni.
„A hazaút nem a repülőtéren kezdődött…” – Ilona történetének 3. része (befejezés)
A levelem után napokig csend volt. Minden reggel úgy keltem, hogy hátha jön egy hívás.
És aztán megcsörrent a telefonom. Réka hívott.
– Anya… itthon minden készen áll. Nem kell már semmit küldened. Csak magadat. Azt az anyát, akit úgy szeretünk, hogy azt sosem mondtuk el rendesen.
Könnyeimmel küszködve csomagolni kezdtem. Az évek alatt összegyűlt holmimat három bőröndbe zsúfoltam. Mindegyikbe egy kevés múltat, rengeteg fáradtságot, és egy csipet reményt tettem.
A munkaadóm, Signora Teresa csak ennyit mondott:
– Hai servito tutti, tranne te stessa. Vai. – Mindenkinek szolgáltál, kivéve saját magad. Menj.
A repülőúton nem ettem, nem aludtam. Csak néztem ki az ablakon, és próbáltam elhinni: vége. Végre hazamegyek.
A reptéren vártak.
Emese elsőként ölelt át. A hasában ott növekedett a kicsi Ilona.
– Azt akarom, hogy ő már veled nőjön fel, Anya – mondta könnyes szemmel.Réka is szorosan átkarolt:– Tudod, nem voltál távol. Csak nem engedtük közel az igazi hiányodat. És Bence… ő csak ennyit mondott:– Itthon vagy végre, Anya.
Otthon, a régi házban minden ugyanaz volt… és mégis más. Az évek nyomot hagytak a falakon, de már nem érdekeltek. Nem a házat jöttem megmenteni. Hanem magamat.
A kertben ott állt a régi hintaszék. Leültem bele. A nap melegen sütött, a madarak énekeltek.
Lajos is megjelent.
– Nem gondoltam, hogy tényleg hazajössz – mondta zavartan.– Én sem – feleltem. – De már nem miattad vagyok itt. Hanem magamért.
Csak bólintott, és elment. Már nem volt mit mondani. Ő az idejét választotta. Én meg a szeretteimet.
Néhány héttel később megszületett Ilona. A kis unokám.
A karjaimban tartottam. Apró ujjai megfogták az enyémet. És akkor minden fájdalom, minden távollét, minden könny... értelmet nyert.
– Itt vagyok, kicsim – suttogtam. – Most már senki nem visz el innen.
Réka odahajolt:
– Tudod, Anya, valójában sosem mentél el teljesen. Csak kicsit eltévedtél. Most újra itthon vagy.
A hazaút nem a repülőtéren kezdődött. Hanem azon az éjjelen, amikor először kimondtam magamnak: haza akarok menni.
És most végre nem a pénzt küldöm haza... hanem magam.
Ilona hazatért. Nem csak a házába. A családjába. Önmagához.
✨ Vége ✨
2025. április 22. (kedd), 17:55
