A szokásosnál sokkal korábban jöttem haza. A férjemnek az éjszakai műszakban kellett volna dolgoznia,
A szokásosnál sokkal korábban értem haza.
Miután évekig úgy spóroltam, mintha az életem múlna rajta, végre készen álltam rá, hogy meglátogassam apám sírját. /Az utolsó búcsú, amit sosem tudtam személyesen megadni neki, most végre megtörténhetett volna\./
Négy éve voltam Gábor felesége. Gyermektelen, átlagos házaspárnak tűntünk, sok vitával és néha kevesebb boldogsággal. Szerettem őt – legalábbis azt hittem, míg egyetlen pillanat alatt minden meg nem változott. Az álmom egyszerű volt: elutazni Európába, és meglátogatni apám sírját. Néhány hónapja halt meg, és a távolság miatt nem tudtam részt venni a temetésen. Ez a gondolat éjjel-nappal gyötört.
Ápolónőként dolgozom, és nem volt egyszerű félretenni, de sikerült több mint kétmillió forintot összegyűjtenem, amit egy régi cipősdobozban rejtettem el a szekrényem mélyén.
Három hét múlva indultam volna, és már türelmetlenül számoltam vissza a napokat. Egyik nap aztán váratlanul korábban végeztem a kórházban. Gábor elvileg éjszakás volt, így egyenes úton hazamentem. Már a sarkon jártam, amikor észrevettem, hogy ég a villany a hálószobánkban.
– Mi a fene? – motyogtam magamban, és ösztönösen az ablak felé settenkedtem.
És akkor megláttam.
A saját bátyám, Péter, ott térdelt a szekrényünk előtt, és kutatott valamit. Először azt hittem, rosszul látok. De aztán megpillantottam Gábort is, amint kiveszi a cipősdobozt, és számolni kezdi a benne lévő pénzt.
Felszökött bennem a vérnyomás, de úgy döntöttem, hogy tetten érem őt. Azonnal elővettem a mobilomat, és felhívtam.
– Szia, szerelmem, hol vagy? – kérdeztem édes hangon, miközben őt néztem az ablakon keresztül.
– Dolgozom, hát nem mondtam, hogy éjszakás vagyok?! – válaszolta ingerülten.
– Ó, persze, bocsánat, csak azt akartam kérni, hogy csinálj vacsorát, mert késni fogok – mondtam, miközben próbáltam elfojtani a dühöt a hangomban.
– Nem érek rá, Lizike. Sietnem kell vissza. Szeretlek, majd beszélünk! – letette, mielőtt bármit mondhattam volna.
Láttam, ahogy kapkodva felkapja a kabátját, és elindul. Odasiettem az autómhoz, és egy közeli sikátorban leparkoltam, hogy kövessem. Gábor elment a buszmegállóba, és én árnyékként követtem őt. A buszról leszállva húsz percet gyalogolt egy bevásárlóközpontig, majd bement egy horgászboltba.
A szemem elkerekedett.
A férjem ott állt, kezében egy méretes gumicsónakkal, és lelkesen beszélgetett az eladóval. Egy kocsiban ott sorakozott a legdrágább horgászfelszerelés, amit valaha láttam. Még csalihal is volt benne.
– Mivel fizet, vajon? – kérdeztem félhangosan.
És akkor láttam, ahogy előveszi a cipősdobozt… az enyémet. A pénzemmel fizetett.
Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Berontottam a boltba.
– Gábor! Te normális vagy?! – kiáltottam.
A férjem szinte megdermedt. Arcán döbbenet, kezében a csónak.
– Éva, te meg mit keresel itt?
– Azt inkább én kérdezném tőled. A pénzemet loptad el! A pénzt, amit az apám sírjához vezető útra tettem félre!
– Dehogyis, csak... ez nem úgy van – motyogta, de már nem hittem neki.
– Ne hazudj, láttam! Mindent láttam! – sziszegtem.
Megpróbált megérinteni, de félreléptem.
– Fáradt vagy. Nem gondolkozol tisztán – próbálta menteni magát. – Holnap visszafizetem. Egy hónap, és minden rendben lesz. El tudod halasztani az utat, nem?
– Hogy mi van?! – néztem rá hitetlenkedve. – Te komolyan azt kéred tőlem, hogy halasszam el az utat apám sírjához, hogy te horgászni mehess?!
Csak bólintott, mint egy reménytelen gyerek.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy már tudom, mit kell tennem. Nem csak dühös voltam – csalódott, összetört, de legfőképp eltökélt. Felhívtam a főnökömet a kórházban.
– Jó reggelt, Irénke! Lehetne, hogy előbb kezdem meg a szabadságomat? Tudod, ami az apám sírjához való utazás miatt kellene…
– Természetesen, Évikém – mondta együttérzően. – Megértem, menj csak, amikor szeretnél.
Ahogy letettem a telefont, azonnal munkához láttam. Míg Gábor „dolgozott”, én gondosan összepakoltam a horgászfelszerelését.
Az eladó – egy szimpatikus, szemüveges fiatalember – kissé meglepődött, amikor meglátott.
– Jó napot! – köszönt udvariasan. – Valami gond van?
– Igen. Szeretném visszaadni ezeket a termékeket – mondtam higgadtan.
– Minden egyes darabot? – kérdezte óvatosan.
– Mindet – válaszoltam, és próbáltam nem remegni.
Egyetlen gúnyos megjegyzés vagy kérdés nélkül intézte a visszavételt. Amikor átnyújtotta a pénzt, egyfajta hideg elégtételt éreztem. De még nem voltam kész.
– Egyébként – tettem hozzá, ahogy közelebb hajoltam –, van néhány régi horgászfelszerelés is, amit eladnék.
– Használt cuccot is veszünk – mosolygott.
És valóban, a csomagtartóban ott várt Gábor teljes horgászgyűjteménye. Minden bottal, minden horoggal, minden „férfias kis játékszerrel” együtt. Végül további hétszázezer forintot kaptam készpénzben. Elégedetten és diadalittasan távoztam.
Hazaérve gyorsan bepakoltam a bőröndömbe, csak a legszükségesebbeket vittem. Még egyszer végignéztem a házon. A közös otthonunkon. A helyen, amit egyszer szerettem. Aztán beültem az autóba, és elindultam a repülőtérre.
Nem hagytam üzenetet. Nem írtam cetlit. Gábor úgyis rá fog jönni mindenre.
Az Európába tartó repülőút szinte álomszerű volt. Ültem az ablaknál, és próbáltam kiüríteni a fejem. Néztem a felhőket, mintha azokban lenne a válasz a kérdéseimre. Mi lesz most a házasságommal? Mi lesz velem?
De őszintén? Akkor, abban a pillanatban, nem érdekelt.
Megérkezve a kisvárosba, ahol apám nyugodott, az első dolgom volt kilátogatni a temetőbe. Magammal vittem egy csokor százszorszépet – a kedvencét. Letérdeltem a sírja elé, és halkan suttogtam:
– Sikerült, apa. Itt vagyok.
A könnyeim végre nem a fájdalomtól jöttek, hanem a megkönnyebbüléstől. Az érzést, hogy befejeztem valamit. Lezártam egy fájdalmas fejezetet.
Aznap este a kis hotelszobámban ülve pittyent a telefonom. Üzenet volt.
Gábor:„Éva, hol vagy? Hazajöttem, és minden eltűnt. A pénz, a felszerelés... te is. Kérlek, beszéljünk róla.”
Olvastam az üzenetet, de nem válaszoltam. Egyelőre nem. Még nem.
Nem éreztem késztetést arra, hogy magyarázkodjak. Sokáig éltem úgy, hogy az ő igényeit a sajátjaim elé helyeztem. Most végre tettem valamit magamért. Valami olyat, amit senki más nem érthet – csak az, aki valaha is eltemette az édesapját úgy, hogy nem tudott elbúcsúzni tőle.
Nem tudom, mit hoz a jövő. A házasságunk valószínűleg romokban. De a lelkem… nos, az most először volt rendben, hosszú idő után.
És talán ez az első lépés a valódi gyógyulás felé.
2025. április 05. (szombat), 20:11
