A tanárok napok óta figyelték az egyik kisfiút. Amit végül felfedeztek, arra senki sem volt felkészülve…

A tanárok napok óta figyelték az egyik kisfiút. Amit végül felfedeztek, arra senki sem volt felkészülve…”

Az iskola hátsó udvarán, ahol ritkán jártak diákok, volt egy elhanyagolt terület. /A fű itt magasra nőtt, a bokrok elszabadultak, és a föld kemény volt – kivéve egyetlen, aprócska pontot\./

Minden nap, ugyanabban az időben, egy kisfiú letérdelt ide, és puszta kézzel kezdte kaparni a földet. Ez nem tűnt játéknak. Sokkal inkább… szertartásnak.

A tanári szobában napok óta téma volt:

– Már megint ott van – jegyezte meg Borsos tanár úr, miközben kifelé bámult az ablakon.– Már megfigyelted, mit csinál pontosan? – kérdezte Kiss tanárnő.– Csak ás. És valamit betemet.

Az egyik tanító, Sebők Tímea, egy fiatal, érzékeny pedagógus nem bírta tovább a bizonytalanságot.

– Holnap utánanézek. Ez már nem gyermeki kíváncsiság – mondta határozottan.

A következő nap végén Tímea tanárnő a hátsó udvar felé sietett, diszkréten megbújva egy fa mögött.

Ott volt a kisfiú – Sánta Marci, harmadik osztályos tanuló. Csendben letérdelt a megszokott helyre, a hátizsákjából elővett egy nejlonzacskót, kiásta a földet, majd betette a csomagot a gödörbe. Ezután gondosan visszahúzta a földet, elsimította, majd felállt, és elindult vissza az iskola felé.

Tímea előlépett.

– Marci! – szólította meg gyengéden.

A kisfiú összerezzent, mint akit villámcsapás ért. Szeme tágra nyílt, tekintete riadt volt. Nem szólt, csak nézett.

– Mit csinálsz itt minden nap? – kérdezte a tanárnő, és mellé lépett.

Marci csak némán állt. Kezei földesek voltak, körmei alatt sár.

– Nyugodtan elmondhatod – mondta bátorító hangon. – Nem haragszom. Csak aggódom érted.

A fiú lenézett a földre, majd lassan megszólalt.

– Elrejtem őket…

– Mit rejtesz el?

– A tankönyveimet.

A tanárnő meglepődve nézett rá.

– Miért? – kérdezte.

Marci halkan válaszolt, alig hallhatóan.

– Apa… ő mindig dühös, amikor hazajön.

Egyszer darabokra tépte a füzeteimet. Azt mondta, „nekem ne akarj okos lenni, inkább segíts otthon, ne járj iskolába!” De én szeretem a tanulást. Nagyon.

A tanárnő szíve összeszorult. Guggolva melléült.

– Ezért rejted el a könyveket?

– Igen… ha nem látja őket, nem tudja elpusztítani. Így tanulhatok… titokban.

A csend, ami köztük kialakult, szinte fájt. A nap sugarai sárgán világították meg az elhagyott udvart. A tanárnő nem tudott mást tenni, csak megszorította a kisfiú kezét.

– Marci… többé nem leszel egyedül ebben.

Sebők Tímea tanárnő másnap az igazgatói irodában ült, kezében egy csésze teával, de a tea már kihűlt. Szíve még mindig hevesen vert attól, amit Marcitól hallott. El kellett döntenie, mit tegyen. Bevonja a gyermekvédelmet? Vagy megpróbál valahogy közvetíteni?

Az igazgató, dr. Márton Gábor, egy tapasztalt, de jólelkű pedagógus volt, aki mindig nyitott volt a párbeszédre.

– Tímea, mondd csak... miért hívtál be ilyen korán?

A tanárnő letette a csészét.

– Gábor… tegnap valami olyat láttam, amit nem hagyhatok figyelmen kívül.

Elmesélte, hogy Marci mit tett, és mit mondott.

Az igazgató homlokát ráncolva hallgatta végig, aztán lassan sóhajtott.

– Az apa bántja?

– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy dühös, iszik, és széttépte a könyveit. Nem mer tanulni otthon, ezért rejtegeti az iskolai cuccait a föld alatt.

– Ez súlyos. De… nem feltétlenül jelenti azt, hogy fizikailag bántja. Viszont mentálisan? Egyértelmű.

Tímea bólintott.

– De Gábor… Marci azt kérte, ne mondjam el senkinek. Félt. És valahogy... bízott bennem.

Az igazgató felállt, lassan a polcokhoz sétált, és elgondolkodva húzta végig ujjait a könyvek gerincén.

– Tudod, mit? Adjunk időt. Közeledj hozzá. Beszélgess vele többet. És figyeljük. Ha a helyzet romlik, lépnünk kell. Addig... legyél mellette.

Tímea másnap odament a kisfiúhoz a szünetben.

– Marci, beszélgethetünk egy kicsit?

A fiú megállt a folyosón, kezében a szendvics, félénken bólintott. Leültek a kis olvasósarokhoz.

– Amit tegnap meséltél… nagyon bátor volt tőled.

Marci lehajtotta a fejét.

– Nem mondod el… ugye?

– Nem, ha nem akarod. De szeretném, ha tudnád, hogy segíteni akarok neked. És nem vagy egyedül.

Marci halkan megszólalt:

– Néha anyát is bántja. Kiabál vele. Néha... el is megy otthonról napokra.

– És anyukád mit mond ilyenkor?

– Csak annyit, hogy majd elmúlik. Hogy legyek jó, ne bosszantsam apát.

Tímea tanárnő mély levegőt vett. Tudta, hogy ezek a jelek nem múlnak el maguktól.

– Marci, van egy ötletem. Mit szólnál, ha lenne egy külön helyed az iskolában, ahol elrejtheted a dolgaidat? Nem kéne a földbe ásni.

A fiú szeme felcsillant.

– Tényleg?

– Tényleg. Van egy régi szekrény a tanáriban, kulccsal.

Azt csak te használnád.

Marci egy pillanatig hallgatott, majd halkan suttogta:

– Köszönöm, tanárnő. Ez... ez nagyon sokat jelent.

Attól a naptól kezdve Marcinak lett egy saját kis zárható szekrénye a tanáriban. Senki más nem nyúlt hozzá. Minden reggel oda vitte be a tankönyveit, délután pedig visszarejtette. Tímea tanárnő minden alkalommal rámosolygott, néha meg is kérdezte:

– Hogy aludtál, Marci? Minden rendben otthon?

A fiú legtöbbször csak bólintott. De egy-egy pillantásból, egy lesütött szemből, egy szorosan összeszorított kézből többet elárult, mint bármilyen szavakból.

Egy pénteki napon történt, hogy Marci nem jött iskolába. A naplóban nem szerepelt igazolás, és a szülők nem értesítették az iskolát.

A tanárnő aggódni kezdett.

– Ez nem jellemző rá – mondta az igazgatónak. – Sosem hiányzik csak úgy.

Másnap újra nem jött.

Harmadnap reggel Tímea elhatározta: utána jár. A naplóban ott volt a cím, és végül személyesen elment hozzájuk iskola után.

Egy régi, lerobbant ház állt az utca végében. Az ablakok zárva, a függönyök elhúzva, de egy ablakban halvány fény derengett.

Tímea bekopogott. Semmi.

Újra.

Aztán kattanás, nyikorgás, és megjelent egy nő az ajtóban – fáradt, meggyötört arccal, karikás szemekkel. Ő lehetett Marci anyukája.

– Jó napot kívánok, Sebők Tímea vagyok, Marci tanító nénije. Aggódtam… mert nem jött iskolába.

Az asszony szeme megtelt könnyel.

– Ne haragudjon… nem tudtunk szólni. A férjem… dühös lett… Marci miatt.

– Mi történt? – kérdezte Tímea, már előre sejtve a választ.

– Talált egy könyvet… nem tudom, hogyan… talán a hátizsákban maradt. Elszakította, kiabált, és… bezárta Marcit a szobába. Én nem tudok mit tenni, kérem, ne haragudjon. ..

A tanárnő lenyelte a torkában feltorlódó szavakat.

– Hol van most?

– Ott… – intett a ház sötétebb sarka felé.

Tímea odalépett az ajtóhoz. Kopogott.

– Marci… itt a tanító néni. Bejöhetek?

Odabentről egy halk, megtört hang szólt:

– Igen…

Amikor kinyílt az ajtó, Marci ott ült az ágy szélén, ölében egy félig elszakadt könyvvel.

Felemelte a fejét.

– Azt hittem… már sosem jössz el értem.

Tímea leült mellé, szelíden megsimogatta a fejét.

– Marci… sosem hagynálak magadra.

És aznap este – Tímea tanárnő közbelépésére – a hatóságok is megjelentek. Nem csaptak botrányt. Nem kiabáltak. De tették a dolgukat.

Az iskola is segített. Pszichológus járt ki hozzá. A tantestület gyűjtést szervezett, és egy új könyvcsomagot is kapott.

Hónapok teltek el. Marci újra mosolygott.

Egy nap Tímea az udvaron sétált, amikor Marci odafutott hozzá.

– Tanárnő! Nézze!

Egy kis füzetet mutatott – rajzokkal, szavakkal, cím: „A könyv, amit nem lehet elásni”.

– Ez az én könyvem. Én írtam. És nem fogom elásni. Soha többé.

Tímea szeme könnybe lábadt.

– Büszke vagyok rád, Marci.

A fiú elmosolyodott.

– Apa nem szereti az iskolát… de én igen. És már nem félek.

2025. július 01. (kedd), 17:06