A temetésen egyedül álltam. Másnap megváltoztattam a végrendeletemet.

A szél és a csend.

— Nincs értelme várni, Márta néni — törte meg a ravatalozóban ülő temetkezési asszisztens a fagyos csendet. — Úgy tűnik, ma csak mi vagyunk itt.

/— Kezdjék el, kérem — válaszolta Márta halkan, egyenes háttal ülve az első sor közepén\./

— Imre mindig gyűlölte a késlekedést.

A kisvárosi temető ravatalozójában csak a huzat járta végig a padsorokat. A fehér szegfűk túl harsánynak tűntek, a koporsó lakkozott oldala visszaverte a halovány téli fényt. A szertartásvezető unott hangon olvasta fel az igeverset, közben Márta egyetlen pontra szegezte a tekintetét: a dombormintás, bronzkeretes urna alatti kis rézplakett felirata.

Nagy Imre, szerető férj és apa.

Márta keserűen elmosolyodott. Az utolsó szó csak egy árny volt azon a fémlapon: „apa”. Mert ha valóban az lett volna, ha valóban számított volna gyermekeinek, akkor vajon most is egyedül ülne itt?

Reggel egyetlen üzenetet kapott. A fiától, Gábortól. „Bocsánat, anya. Közbejött valami. Nem tudok menni.” Ennyi. Semmi több. Se hívás, se részvét, csak egy üres SMS.

A lánya, Réka, még ennyit sem küldött. Két nappal korábban hívta fel könnyed hangon: „Anya, most nem tudom áttenni a fodrászt, tele van a naptáram. De majd kimegyek a sírhoz jövő héten, megígérem.”

Mintha a halottak megvárnák a szabad időpontot.

Márta nem sírt. Az elmúlt hetek alatt már kisírta magát. Az igazi gyász csendben él az emberben, mint egy lassan süllyedő kő. És most, ahogy a koporsót leeresztették, és a pap monoton hangja beleveszett a kora téli szélbe, csak állt ott, sötét kabátja alá be-befújt a huzat, és úgy érezte: valami végleg kihűlt benne.

–

Otthon a konyhapulton maradt Imre kedvenc bögréje. A szürke kerámián egy repedés futott végig — Márta mégsem dobta ki. A fotelben még ott volt a párna, amit Imre hátának rakott esténként. A TV távirányítója úgy feküdt az asztalon, mintha csak egy rövid reklámszünetre tették volna le.

Márta elővett egy üveg bort, amit korábban mindig „vendégségre” tartott. Most felbontotta. Egyedül. Mert már nem volt kit várni.

Leült, telefont vett a kezébe. Csak egyetlen szokása volt az Instagram. Nem posztolt, csak nézett.

Réka képei két órával korábban kerültek fel: „Mimóza reggeli a csajokkal, új színek, új én! ??”

Gábor posztja: golfütős szelfi, aláírás: „Zseniális lendítés, tökéletes üzlet, szikrázó napsütés.”

Márta letette a telefont.

Felállt, elvette a falról a negyvenedik házassági évfordulón készült képet. Imre a rózsabokrok előtt állt, a napszemüvege kikandikált az inge zsebéből. Nevettek.

Most a rózsabokrok is üresek voltak.

Csupasz, tüskés ágak, néhány száraz levél kapaszkodott az utolsó szálakba.

„Holnap felhívom az ügyvédet” — gondolta Márta. — „Módosítom a végrendeletet. Aki eltemette, az dönt. Aki elfordult, az nem kér belőlem többé.”

A csend ára

–

A következő reggelen Márta pontosan nyolckor állt meg a szűk utcai irodaház előtt, ahol évtizedek óta működött dr. Szabó Zoltán ügyvédi irodája. Egy idős, megbízható ember volt, aki ismerte Imrét is, még a kocsmából, ahol annak idején sakkoztak. Zoltán sosem beszélt sokat, de amit mondott, az mindig számított.

— Jó reggelt, Márta néni — állt fel az íróasztal mögül, amikor meglátta őt az ajtóban. — Jöjjön csak, jöjjön.

— Rövid leszek, Zoltán. Módosítani szeretném a végrendeletet. Alaposan — mondta Márta, miközben komótosan levette a kabátját.

— Úgy tudom, Gábor és Réka is szerepelnek benne mint örökösök. Mindketten?

— Igen. Eddig. De mostantól nem — felelte Márta, határozottan, szinte megrendíthetetlenül. — Nem jöttek el a temetésre. Nem hívtak fel. Nem küldtek virágot. Az apjukat temettük el. Egyik sem jelent meg. Egyik sem kérdezte, hogy bírom.

— Ez… mélyre ment, ugye?

— A gyomromig — felelte Márta, és leült a fotelbe. — De tudja mi az érdekes? Hogy nem haragszom.

Nem sírok. Csak… üres vagyok. És ebből az ürességből kell most rendet csinálni.

— A jogi rész egyszerű. Teljesen kizárjuk őket, és új örököst jelölünk. Van ilyen?

Márta bólintott.

— Az unokám, Dávid. Ő az egyetlen, aki megkeresett. Nem kért semmit. Nem panaszkodott. Csak azt mondta: „Sajnálom, mama, hogy nem tudtam ott lenni. Későn tudtam meg.” De eljött. Ideült mellém, meghallgatott. Nem beszélt sokat. De ott volt.

Zoltán néhány másodpercig csak nézte Mártát, aztán elővett egy dossziét.

— Sokan érzik úgy, hogy az örökség igazságosságot jelent. De valójában csak döntést — mondta, miközben jegyzetelni kezdett. — Egy élet döntésének összegzése.

— Akkor legyen ez az én összegzésem — felelte Márta. — A ház, a nyaraló, a megtakarítások, minden. Dávidnak adom. Zártan. Legyen védelem is körülötte, hogy a szülei ne csikarják ki tőle később.

— Megoldható. Felállítunk egy védett bizalmi alapot, amiből csak oktatásra, lakhatásra és egészségügyre vehet fel korábban összeget. Harmincéves koráig nem férhet hozzá szabadon.

— Akkor jó lesz — mondta Márta, és mélyen kifújta a levegőt.

A következő másfél óra csendes papírmunkával telt. Márta aláírt, átnézett, kihúzott neveket, rögzített összegeket, és mindeközben úgy érezte magát, mintha a hátán cipelt zsák, amit évek alatt rakott meg gyerekek iránti reménnyel, most lassan lecsúszna róla.

Zoltán végül letette a tollat, és szelíden ránézett.

— Megkérdezhetem… ezt most bosszúból csinálja?

Márta egy pillanatra lehunyta a szemét.

— Nem. Tisztánlátásból.

–

Amikor hazaért, nem tette be a rádiót, nem kapcsolta be a tévét. A ház most nem volt csendes — most nyugodt volt.

Elővette a régi dobozt, amelybe évek óta gyűjtötte a gyerekeitől kapott holmikat: képeslapok, gyurmaszobrok, festett bögrék, „Legjobb Anyának” feliratú hűtőmágnes. Letette őket a nappali asztalára. Egyesével átválogatta. Először a lányától származó emlékeket, majd a fiáét. Mindegyikhez kötődött egy történet. Egy pillanat, amikor Márta még hitt bennük. Hitt abban, hogy a gondoskodás viszonzást szül.

Aztán átváltott Dávid rajzaira. Az egyiken egy kisfiú és egy idős nő állt egy almafa alatt. Az alján gyerekes betűkkel: „Mama, te vagy a kedvencem. Ne öregedj meg, jó?”

Márta elmosolyodott. Nem szomorúan, hanem úgy, ahogy az ember végre megért valamit, amit régóta csak érezni tudott.

Este nem bort ivott, hanem bodzateát. Nem a bánat miatt, hanem a tisztánlátás emlékére.

Aznap nem sírt.

De aludt. Mélyen. Először Imre halála óta.

–

A rózsák ideje

–

Dávid pontosan érkezett. Kilenc óra volt, amikor Márta kitette a második tányért az asztalra, friss palacsintával. Nem híg, bolti porból kevert massza, hanem az az igazi, régi recept szerint készült tészta, amibe egy kanálnyi szódavíz és két kanál türelem is került.

— Jó reggelt, mama! — lépett be a fiú, vállán egy vászontáska, amiből néhány zöldség csücske kandikált ki. — Hoztam egy kis friss cuccot a piacról.

— Mintha tudnád, hogy üres volt a hűtőm — mondta Márta, és közben belül majdnem elsírta magát, de csak szelíden megérintette Dávid karját. — Ülj csak le. Palacsinta van.

— A kakaós a kedvencem — mosolygott a fiú, és már nyúlt is a középső darab után.

Evés közben Dávid halkan mesélt. A főiskoláról, a szakkollégiumi kertről, amit most akarnak újratelepíteni. Márta hallgatta, és közben azon kapta magát, hogy már nem csak „hallja”, hanem érti is, amit a fiú mond. Nem a részleteket — az irányt. Hogy ez a fiú más. Nem kér. Figyel. Jelen van.

— Mama, gondoltam valamire — mondta aztán, mikor az utolsó falatot is megette. — Ez a ház... ez lehetne több, mint otthon. Lehetne egy közösségi tér. Egy nyitott kert, egy tanító hely.

Márta megállt a mozdulatban.

— Tanító?

— Igen. Van itt tudás. Megélt élet. Lehetne kertészkedés, varrás, főzőtanfolyam. Olyan embereknek, akik elvesztek a világ zajában. Ahol valaki meghallgatja őket, mint te engem.

Márta a konyhaablakhoz lépett. A rózsák már nem virágoztak. Kopaszak, tövisesek voltak. De az ágak hajlottak. Nem törték meg a szelet.

Csak várták a tavaszt.

— Megtanítalak metszeni — mondta halkan. — Imre azt mondta mindig: „A rózsa nem hal meg, csak visszavonul, hogy szebb legyen.”

Dávid bólintott.

— És azt is megtanítod majd, hogyan kell jól keverni a palacsintatésztát?

— Majd meglátjuk, ha elég alázatos vagy hozzá.

Nevettek.

–

A napok teltével Réka nem jelentkezett. Gábor se. Csak egyszer jött egy ügyvédi levél: „Családi jogi konzultációt kezdeményeznek a végrendelet felülvizsgálata érdekében.”

Márta szó nélkül adta át Zoltánnak.

— Semmi félelem? — kérdezte az ügyvéd.

— Csak sajnálat — mondta Márta. — Már nem miattuk. Hanem amiatt, hogy ennyire eltorzult bennük a szeretet képe.

Az iratokat aláírták, az ügyvédi védelem teljes lett. A bizalom pedig végleg a fiúhoz került, aki nem kérte.

–

Egy kora esti órán, amikor Márta épp befejezte a harmadik pár új függönyt a nappaliba, halk kopogás hallatszott.

Nem nyitotta ki azonnal. Csak ha biztos volt benne, hogy felkészült.

Meredith állt az ajtóban — Gábor felesége —, kezében egy süteményes doboz, arcán valami, ami talán bocsánatkérés is lehetett volna.

— Nem jöttem kérni — mondta gyorsan. — Csak… megérteni.

Márta félrehúzódott.

— Akkor gyere be. De nincs tea, csak forralt bor.

— Az is jó lesz — sóhajtott Meredith.

Beszélgettek. Nem hosszan. Nem indulatból. Csak őszintén. Meredith elmondta, hogy Gábor nem rossz ember, csak gyenge. Hogy mindig is mástól várta a megoldást. Hogy talán ő is hibázott, amikor sosem követelte meg tőle, hogy felelősséget vállaljon.

— Tudod — mondta végül Márta —, nem haragszom. De most először az életben magam mellé álltam. És ezt nem fogom visszacsinálni.

Meredith csak bólintott.

— Akkor legalább hadd mondjam ki: köszönöm. Mert nélküled Gábor sosem lett volna az, aki. És Dávid sem.

Amikor elment, Márta nem könnyezett meg semmit. Csak felírta egy cetlire: „Köszönöm. Ezt is megértem.”

–

A hónap végén leesett az első hó.

Dávid épp új korlátot szerelt a ház elé. Márta forralt bort készített két bögrével, az egyiket lelkesen nyújtotta ki az unokájának.

— Tudod — mondta, ahogy leültek a lépcsőre —, az ember néha túl sokáig vár. Hogy meghallják. Hogy meglássák. Hogy eljöjjenek. De végül rájön: nem kell mindenki. Csak egy valaki, aki igazán ott van.

Dávid felemelte a bögrét.

— Akkor igyunk arra az egy valakire. Aki nem várt szóra, nem várt hívásra. Csak jött.

Márta elmosolyodott. Szélesen, puhán. Mint aki végre hazaért önmagához.

 

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. február 07. (szombat), 16:46