A varjú nem gonosz. Csak okosabb, mint hinnéd

Egy természetismereti magazin szerint a svédek meg akarják tanítani a varjakat arra, hogy cigarettacsikkeket szedjenek össze jutalomfalatért. /Elsőre ez inkább hangzik valami furcsa sci\-fi ötletnek vagy túlzásnak, mint valóságnak, pedig valóban létezik egy ilyen irányú kezdeményezés\./

A lényege egyszerű: a varjú bedob egy csikket egy automatába, a gép pedig cserébe eleséget ad. Az ötlet mögött nem is annyira a technológia az érdekes, hanem maga a madár. Mert ha egy állat képes erre, akkor érdemes egy kicsit közelebbről megnézni, kik is valójában a varjak, és mennyire jogos az a sok negatív vélekedés, ami körülveszi őket.

A varjak a világ egyik legintelligensebb madarai közé tartoznak. Nemcsak egyszerűen tanulnak, hanem képesek összefüggéseket felismerni, problémákat megoldani, sőt eszközöket használni is.

Megfigyelték például, hogy diót ejtenek az úttestre, majd megvárják, amíg az autók feltörik helyettük. Emlékeznek rejtekhelyekre, ahol élelmet tároltak, és felismerik az emberi arcokat is, különbséget téve azok között, akik barátságosan vagy éppen ellenségesen viselkedtek velük. Nem véletlen, hogy értelmi képességeiket gyakran egy kisgyerekéhez hasonlítják. Kíváncsiak, játékosak, és ami talán a legfontosabb: rendkívül jól alkalmazkodnak.

Pont ez az alkalmazkodóképesség az, ami miatt sokan nem kedvelik őket. A varjú opportunista, vagyis ott is megél, ahol más madár már nem igazán boldogul.

A városi környezet, az ember közelsége nem zavarja, sőt, kihasználja a lehetőségeket. Hangos, feltűnő, fekete – mindez együtt pedig könnyen kivált ellenérzést. Sokszor éppen azért válnak „bűnbakká”, mert látszanak. Nem csendben, rejtőzködve élnek, hanem jelen vannak, és ezt tudatják is a környezetükkel.

Gyakran terjed az a vélekedés, hogy a varjak miatt tűnnek el az énekesmadarak. Ez azonban nem állja meg a helyét. Egyrészt azért sem, mert a varjú maga is énekesmadár, a verébalakúak rendjébe tartozik, még ha a hangja nem is az, amit klasszikus madárdalnak képzelünk. Másrészt a fészekrablás, amivel sokan vádolják őket, a táplálékuknak csupán egy nagyon kis részét teszi ki, nagyjából 1-2 százalékot.

Ráadásul nem egyedül ők élnek ezzel a lehetőséggel: mókusok, fekete rigók vagy akár széncinegék is fogyasztanak tojásokat vagy fiókákat, mégsem váltanak ki hasonló indulatokat. A természetben a ragadozás nem kivétel, hanem szabály, és fontos szerepe van az állományok egészségének fenntartásában. A varjak emellett dögevők is, vagyis eltakarítják az elhullott állatokat, ezzel csökkentve a betegségek terjedésének esélyét.

Ha kevesebb énekesmadarat látunk, annak oka sokkal inkább az emberi tevékenységben keresendő. A kisebb madarak, például a rigók, gyakran bokros, sűrű növényzetben élnek, ezek az élőhelyek azonban egyre inkább eltűnnek.

A lakott területeken a zöldfelületek helyét térkő és beton veszi át, így egyszerűen nem marad számukra megfelelő költőhely. Az aszályos időszakok tovább rontják a helyzetet, hiszen a növényzet is megsínyli a vízhiányt. Emellett sokszor csak arról van szó, hogy nem vesszük észre a madarakat. A költési időszak után jóval csendesebbek, nem énekelnek annyit, így kevésbé feltűnőek. Az enyhébb telek miatt pedig nem feltétlenül húzódnak be a városokba, mert máshol is találnak elegendő táplálékot.

Komoly problémát jelent a rovarok számának csökkenése is, amiben szerepet játszik például a kémiai szúnyogirtás. Egyes szerek esetében az elpusztított rovaroknak csak töredéke szúnyog, a többi más fajhoz tartozik.

Ez közvetlenül érinti a madarakat, különösen a fiókákat nevelő párokat, hiszen kevesebb táplálék áll rendelkezésükre. Ugyanígy jelentős hatással vannak a kijárós és kóbor macskák is, amelyek sokszor nem éhségből, hanem ösztönből vadásznak, és rengeteg röpképtelen fiókát ejtenek el. Ezek a tényezők együtt sokkal nagyobb mértékben befolyásolják a madárállományokat, mint a varjak jelenléte.

A hazánkban gyakori dolmányos varjú különösen jól példázza ezt az alkalmazkodóképességet. Egykor inkább erdőszéleken, mocsaras területeken fészkelt, kerülve az embert, ma viszont a városokban is gyakori látvány.

Ennek egyik oka, hogy a vadászat elől húzódott be az ember közelébe, ahol biztonságosabb körülményeket talált, és bőséges táplálékhoz jutott. Mindenevő: rovarokat, kisebb állatokat, magokat, dögöt és emberi hulladékot egyaránt fogyaszt. Képes elraktározni a felesleges élelmet, és később pontosan emlékszik a rejtekhelyeire. Mérete közepes, szárnyfesztávolsága közel egy méter is lehet, röpte erőteljes és egyenes vonalú.

A svéd „varjúkommandó” ötlete tehát nem a semmiből jött. Egy olyan állatra épít, amely képes tanulni, alkalmazkodni és együttműködni egy rendszerrel, ha megéri számára. Ugyanakkor az egész történetnek van egy érdekes mellékíze is. Miközben azon gondolkodunk, hogyan tanítsuk meg a varjakat a hulladék eltakarítására, talán érdemes lenne azon is elgondolkodni, miért van egyáltalán ennyi eldobált csikk körülöttünk. A varjú ebben a történetben nem probléma, hanem inkább egy tükör: megmutatja, hogy egy másik élőlény milyen gyorsan képes alkalmazkodni és megoldást találni, miközben mi magunk sokszor még a legegyszerűbb dolgokban is nehezen változtatunk.

Ha tehát legközelebb meglátunk egy varjút egy parkban vagy egy villanyoszlop tetején, talán érdemes egy pillanatra más szemmel nézni rá. Nem baljós jel, nem kártevő, hanem egy rendkívül intelligens, alkalmazkodó élőlény, amely ugyanabban a világban próbál boldogulni, mint mi.

2026. április 12. (vasárnap), 10:58