A vőlegényem egy nyaraláson hagyott el engem és az ikerlányait, egy cetlit hagyva hátra: „el kell tűnnöm. hamarosan meg fogod érteni.”
Három évvel ezelőtt egy jótékonysági eseményen találkoztam Balázzsal. Elbűvölő és magabiztos volt, és a lányai iránti gyengédsége azonnal megolvasztotta a szívemet. /Adél és Lili, az akkor öt éves ikrek, a legédesebb kislányok voltak, akikkel valaha találkoztam\./
Az édesanyjukat egyéves korukban veszítették el, és Balázs csodálatos munkát végzett azzal, hogy szeretetteljes és udvarias gyerekekké nevelte őket.
Nekem nem volt túl sok tapasztalatom a gyerekekkel, de velük olyan könnyű volt minden. Amikor csak ott voltam, mindig odafutottak hozzám, hogy elmeséljék az aznapi iskolai kalandjaikat, és észre sem vettem, hogy teljesen belopták magukat a szívembe.
Egy este, egy különösen hosszú munkanap után, Balázs megjelent a lakásomon, a lányokkal együtt. Saját kezűleg készített, csillogó és matricás kártyákat szorongattak a kezeikben.
– Meg akartunk lepni! – mosolygott Adél, és a kezembe nyomta az egyik kártyát.
Belül ez állt: "Köszönjük, hogy része vagy a családunknak."
A meghatottságtól elállt a szavam. Balázs előtt olyan férfiakkal randiztam, akik borzasztóan féltek az elköteleződéstől. Nem viccelek. Valahogy mágnesként vonzottam az ilyen típusokat. Annyi borzasztó randin voltam túl, hogy már meg sem tudom számolni.
Mindhármukat szerettem.
Ezért nem is volt más válaszom, mint „IGEN!”, amikor Balázs megkérte a kezem egy különleges vacsora után, amit a lányai segítettek előkészíteni, körülbelül egy héttel később. Az életem végre kezdett összeállni, és alig vártam, hogy elkezdhessem. Ahogy lehetett, be is költöztem Balázs házába.
Ezután belevetettem magam az esküvői előkészületekbe. Határozott elképzeléseim voltak a virágokról, a ruhámról, a lányok öltözékéről és a helyszínről. Maximalista típus vagyok, így teljesen belemélyedtem, de Balázs pár hónap után kicsit túlterheltnek érezte magát.
– Tartsunk egy kis szünetet, mielőtt beüt a káosz – javasolta egy este az ágyban. – Egy családi nyaralás, csak mi négyen. Ez lesz a mi kis menekülésünk az esküvő előtt.
Nem igazán akartam elutazni, hiszen rengeteg tennivalónk volt, ráadásul ott volt a munkánk is, de végül beleegyeztem. Nagyon szüksége volt rá. Lefoglaltunk egy utat egy hangulatos szigeti üdülőhelyre.
Az első két nap varázslatos volt. Adél és Lili nem tudták abbahagyni a nevetést, miközben a medencében pancsoltak, és imádtam nézni, ahogy Balázs homokvárakat épít velük a strandon.
– Dóra, nézd! – kiáltotta Lili, miközben egy kagylókkal díszített homokvárra mutatott. – Ugye, szép?
– Gyönyörű – mondtam neki, és gyorsan készítettem egy fotót a telefonommal.
Balázs odalépett hozzám, miközben leporolta a homokot a kezéről.
– Készen álltok egy kis fagylaltra, lányok? – kérdezte.
– Igeeen! – sikították kórusban, és előreszaladtak.
Balázs átkarolta a vállamat.
– Jó ötlet volt ez. Szükségünk volt rá.
Hozzábújtam.
– Igen, tényleg szükségünk volt rá.
Folyton vártam, hogy mikor fog valami rossz történni. Az emberek életében ritkán vannak ennyire tökéletes pillanatok. És ez a harmadik délután érkezett el az üdülőhelyen.
Balázs azon a reggelen a hotelben akart maradni. Túl fáradtnak érezte magát. De a lányok alig várták, hogy újra medencézhessenek, így én vittem őket.
De délre Balázs még mindig nem jelent meg, és nem válaszolt a hívásaimra, így összeszedtem a lányokat, és visszaindultunk az emeletünkre.
A kicsik izgatottan csacsogtak az új barátaikról, akiket a medencénél ismertek meg. Alig figyeltem a szavaikra, miközben kinyitottam a szoba ajtaját.
Ahogy beléptem, megdermedtem.
Elsőre semmi rendelleneset nem láttam.
A szoba tökéletesen tiszta volt, az ágyaink bevetve – a takarítószolgálat már járt ott. A fürdőszobába mentem, és csak az én dolgaimat, illetve a lányok holmiját találtam ott.
Balázs ruhái, piperecikkei, és még a telefontöltője is eltűntek.
– Dóra, hol van apu? – kérdezte Adél, miközben a kezemet rángatta.
A szívem vadul kalapált, miközben megráztam a fejem.
Végül az éjjeliszekrényen megláttam egy cetlit.
"El kell tűnnöm. Hamarosan megérted."
Lehuppantam az ágyra, kezemben remegve szorongatva a papírt. Eltűnni? Mit jelent ez egyáltalán? Veszélyben van? Vagy mi vagyunk veszélyben?
– Dóra, jól vagy? – suttogta Lili, nagy szemei aggodalommal telve.
Erőltetett mosolyt húztam az arcomra, próbáltam gyorsan gondolkodni.
Mit tenne egy gondviselő ilyen helyzetben? Elterelné a gyerekek figyelmét.
– Jól vagyok, édesem – válaszoltam. – Tisztálkodjunk meg, és menjünk le fagylaltozni. Apu valószínűleg ott van.
A lányok felujjongtak, és együtt mentek be a fürdőszobába.
Ez jó volt. Nem látták a pánikomat.
Miután a lányok elvonultak a fürdőszobába, azonnal előkaptam a telefonom, és újra próbáltam hívni Balázst. Semmi. A hívás egyből a hangpostára ment. Az üzeneteim olvasatlanok maradtak. Próbáltam mély levegőt venni, hogy ne pánikoljak, de a kezem remegett. Mi a franc folyik itt?
Lenyomtam az érkező rémületet, és a lehető legnormálisabb hangon szóltam be a fürdőszobába:
– Lányok, siessetek, különben elfogy az összes fagyi!
Vidám kuncogás hallatszott, én pedig közben felhívtam a recepciót.
– Jó napot kívánok, segíthetek? – szólt bele egy kedves női hang.
– Igen, jó napot, Dóra vagyok, a 308-as szobából. Tudna nekem segíteni? A vőlegényem, Balázs… úgy tűnik, elment. Nem tudja véletlenül, hogy kijelentkezett-e?
Pár másodperc csend következett, én pedig annyira erősen markoltam a telefonomat, hogy majdnem eltörtem.
– Igen, asszonyom, Balázs úr ma reggel kijelentkezett. Egy londiner segített neki elvinni a csomagjait a taxijához.
Taxi? Az egész világ forgott körülöttem.
– Értem… köszönöm – mondtam halkan, majd letettem.
Éreztem, hogy az adrenalin végigszáguld az ereimen.
Lili és Adél kirohantak a fürdőszobából, és lelkesen belebújtak a szandáljukba.
– Kész vagyunk! Mehetünk fagyizni? – kérdezte Adél csillogó szemekkel.
Végignéztem rajtuk. Annyira ártatlanok voltak. Nem tudtam hagyni, hogy bármi is megzavarja őket.
Én vagyok az egyetlen felnőtt itt. Nekem kell erősnek lennem.
Erőltetett mosolyt húztam az arcomra.
– Persze, gyertek!
A fagylaltozóban igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A lányok izgatottan mutogatták, hogy milyen színe van a fagyijuknak, én pedig bólogattam, de a gondolataim máshol jártak.
Balázs eltűnt. Itt hagyta a gyerekeit. Miért?
Talán bajba keveredett? Esetleg… valami komoly dologról van szó?
Vagy egyszerűen csak megfutamodott?
Ez az utolsó gondolat volt a legfélelmetesebb.
Miközben a lányok boldogan nyalogatták a fagylaltjukat, én megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Haza kell jutnunk. Onnan könnyebb lesz kezelni ezt az egészet.
A következő órák végtelennek tűntek. Valahogy eljutottunk a reptérre, felszálltunk a gépre, és hazaértünk.
Mi vár ránk otthon? Balázs talán ott lesz? Vagy üres ház fogad minket?
Mire végre megálltunk a ház előtt, már teljesen ki voltam merülve. A taxiban többször is kiesett a kezemből a kulcs, miközben próbáltam előkotorni a táskámból.
– Gyertek, lányok – mondtam ásítva. – Itthon vagyunk.
De ahogy beléptem, hirtelen megtorpantam.
A nappali közepén egy takaróba csavart csomag feküdt. Mozgott.
– Mi a fene…? – suttogtam magam elé.
Mielőtt bármit tehettem volna, Lili és Adél elsuhant mellettem.
– Egy kiskutya! – sikította Adél. – Ez egy kiskutya!
A csomag megrezzent, és egy apró bernáthegyi dugta ki a fejét, farkát vadul csóválva. Lili letérdelt, és nevetve hagyta, hogy a kiskutya nyalogassa az arcát.
– Megtarthatjuk? Kérlek, Dóra! – könyörgött Lili csillogó szemekkel.
Mi a…? Annyira döbbent voltam, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. Aztán megláttam egy cetlit, amit a kiskutya takarója alá tűztek, és felvettem.
"Dóra, tudom, hogy ez hirtelen jött, és valószínűleg túl elhamarkodottan cselekedtem, de hadd magyarázzam meg. A szállodában böngésztem a telefonomon, amikor megláttam, hogy egy barátom kiskutyákat ajándékoz el. Azonnal el kellett indulnom, hogy biztosítsam, hogy ez a kis fickó a miénk legyen."
"Emlékszel arra a történetre, amit a gyerekkori bernáthegyidről, Maximusról meséltél? Nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy visszahozzam azt az örömöt az életedbe, amit te hoztál a miénkbe."
"Köszönöm, hogy ennyire törődsz a lányaimmal. Köszönöm, hogy engem választottál. Köszönöm, hogy beköltöztél hozzánk, és hogy elfogadtad, hogy örökké hozzánk tartozz. Sajnálom, hogy nem magyaráztam el előre, de túlságosan izgatott voltam. Kérlek, bocsáss meg, és simogasd meg egy kicsit Max Jr.-t."
Megdermedtem. Az egész testem elernyedt a megkönnyebbüléstől. Balázs nem hagyott el minket.
A bolondos vőlegényem majdnem a frászt hozta rám! De gyönyörű okból tette.
Maximus. Évek óta nem gondoltam rá. Négyéves koromban Max mentett meg attól, hogy belefulladjak egy családi pikniken a folyóba. Az a kutya a hősöm, a védelmezőm volt. Elveszíteni őt öregség miatt szörnyű csapás volt.
És most itt volt Max Jr., csóválta a farkát, és megnevettette a lányokat.
– Dóra, mi a baj? – kérdezte Adél, csillogó szemekkel.
A torkom elszorult, de megszólaltam:
– Semmi, drágám. Csak… meglepődtem.
Pár perccel később a bejárati ajtó nyikordult, és Balázs lépett be – bűnbánó arccal, egy zacskó kiskutya-felszerelést cipelve.
– Meglepetés? – mondta bizonytalanul.
Felálltam, és odarohantam hozzá. Nem tudtam eldönteni, hogy megfojtom, vagy megcsókolom. A csók győzött.
– Mondhattad volna! Tudod, min mentem keresztül? – suttogtam, miután elváltak az ajkaink.
– Tudom, és sajnálom – mondta Balázs, miközben szorosabban átölelt. – De nem kockáztathattam, hogy más örökbe fogadja az összes kiskutyát. Ezért kellett azonnal hazajönnöm.
Végül csak nevettem. Milyen őrült ember ez a férfi!
De az enyém volt. Örökre.
2025. március 06. (csütörtök), 20:36
