A zseni, akit a világ megtapsolt, majd magára hagyott

Nikola Tesla, a férfi, aki fényt gyújtott a világban, egy csendes januári estén hunyta le a szemét a New Yorker Hotel 33. emeletén. /A 3327\-es szoba ajtaján továbbra is ott lógott a „Ne zavarjanak” tábla, mintha ő maga kérné, hadd távozzon úgy, ahogyan élt\: észrevétlenül, szinte testetlenül, a gondolatai között bolyongva\./

Két nappal később találta meg a szobalány, és a halottkém egyszerűen fogalmazott: szívkoszorúér-trombózis. De a történet, amely eddig a pillanatig vezetett, nem egyszerű. Egy élet, amely tűzből, vízióból és kimeríthetetlen magányból állt össze, most némán, visszhang nélkül szállt ki a világból.

Élete utolsó tíz évében Tesla már nem volt az a sziporkázó előadó, aki korábban mesterséges villámokat idézett elő Colorado Springsben.

A hotel két kicsiny szobája, néhány könyv, egy gondosan elrendezett íróasztal és a csend lett a birodalma. Embereket alig engedett közel, a személyzetnek is három lépés távolságot kért. Étkezései szerények voltak, szinte szerzetesi egyszerűségűek: meleg tej, kenyér, méz, néha zöldséglé. Mintha a test már csak jelképesen szolgálta volna; a lélek rég túllépett ezen a világszinten.

A mindennapokban egyetlen szertartás maradt számára: a séta a parkba. Odakint, a város szürke forgatagában várta őt a társaság, amelyhez igazán tartozott. A galambok. Százával gyűltek köré, de közöttük volt egy fehér, akit nem tudott egyszerű madárként látni.

Ezt a lényt Tesla különös, gyengéd szeretettel hordozta a szívében. Úgy mondta: olyasféle szeretet volt ez, amit egy férfi érez egy nő iránt, valami tiszta, bonyolult és mély. Nem romantikus értelemben, inkább spirituálisan – törékeny hidat teremtett köztük az a magány, amely mindkettejüket körülölelte.

Amikor a galamb beteg lett és végül meghalt, Tesla úgy élte meg, mintha benne is kihunyt volna valami. Később egy barátjának így vallott: „Amikor a fény kialudt a szemében, tudtam, hogy az én munkám is véget ért.” És valóban, attól a naptól kezdve a zseni, aki a bolygó jövőjét akarta újrateremteni, mintha lassan elengedte volna a valóságot.

Pedig néhány évtizeddel korábban még Amerika egyik legfényesebb csillaga volt. Napjait villámok, szikrák és káprázatos bemutatók töltötték meg; éjszakáit a gondolatok, amelyek megelőzték korukat. Nyolc nyelven beszélt, elegáns volt, titokzatos és mindig kissé más. A drót nélküli fények, a többfázisú váltóáram, az indukciós motor, a távirányítás, a rádió alapelvei – mind az ő fejéből pattantak ki. George Westinghouse oldalán legyőzte Edison egyenáramát, és ezzel megnyerte az „áramok háborúját”. Amit a világról addig gondoltunk, ő újratanította: a sötétség nem elkerülhetetlen, csak meg kell tanulni felkapcsolni a fényt.

De Tesla nem állt meg ott, ahol más már elégedetten pihent volna. Meg akarta változtatni a teljes emberiséget: energiát küldeni a világ körül vezeték nélkül, összekötni a bolygót egyetlen láthatatlan hálózattal. Ebből lett Wardenclyffe toronya, amely egy gigászi álom csontvázaként állt Long Islanden. J.P. Morgan pénze azonban elfogyott, az érdeklődés elpárolgott, és a torony sosem szólalt meg úgy, ahogyan Tesla képzeletében zenélt. A kudarc nemcsak az építményt rombolta le, hanem lassan az ő hírnevét is. A zseni címkéje mögül előbújt a „különc”, és a világ, amely egykor ünnepelte, most bizonytalanul hátra lépett.

A 30-as évekre szinte teljesen elszegényedett. A Westinghouse csendben, kimondatlan hálából állta a hotelszobáját, hogy ne maradjon hajléktalan. Tesla pedig néha még nyilatkozott a sajtónak, ám szavai már nem találták meg a régi visszhangot. Halálsugárról beszélt, bolygóközi kommunikációról, vezeték nélküli energiasugarakról – olyan jövőről, amelyet a világnak még évtizedek kellettek, hogy utolérjen.

Amikor meghalt, valami különös csend telepedett New Yorkra. A temetésén több mint kétezren vettek részt: tudósok, diplomaták, feltalálók, városi tisztviselők. Eleanor Roosevelt részvétét küldte, a jugoszláv királyi család koszorút.

Olyan volt ez a búcsú, mint amikor az ember ráébred, hogy akitől elbúcsúzik, sokkal több volt, mint amennyire életében méltányolta.

A halála után néhány hónappal az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága végre kimondta: Tesla munkássága alapvető fontosságú volt a rádió megszületésében, és elsőbbsége megelőzte Marconit. A történelem, mint egy lassú, nehéz kapu, végre megmozdult, hogy helyet adjon az igazságnak.

Ma Nikola Tesla neve egyre fényesebben ragyog: ott van az autókon, a mágneses mező mértékegységén, múzeumokon, utcákon és szobrokon. Arca szerb bankjegyeken tűnik fel, hamvai egy aranyszínű gömbben nyugszanak Belgrádban, a Nikola Tesla Múzeum falai között. És ott van minden otthonban, minden fal mögötti vezetékben, minden város lüktetésében. Az áram, amelyet megszelídített, azóta is ott zúg minden pillanatban, ahol fényt gyújtunk, ahol jelet küldünk, ahol élünk.

Tesla nem érte meg, hogy a világ utolérje. De a világ végül elindult utána. És máig próbálja befogni azt az elmét, amely száz évvel előrébb látott, mint bárki más.

2026. február 25. (szerda), 14:22