Adott a hajléktalannak egy szelet PIZZÁT… de szinte elájult, amikor megtudta, hogy ki ez a férfi!
Hirdetés
Hirdetés
Karine Gombeau francia lakos, de életében egyszer látni akarta New York-ot, ahol pizzát enni az utcán, nagyon egyszerű dolog. /De amikor meglátott egy hajléktalan férfit, és adott neki egy szelet pizzát, akkor minden megváltozott\./
Hirdetés
Karine és az ő 15 éves fia New York-ba látogattak. Pizzát vásároltak és sétálni kezdtek. Egy kellemes délutánt szerettek volna eltölteni együtt a Central Parkban. De miután ebédet vásároltak, kicsivel odébb megláttak két hajléktalan férfit, akit nagyon megsajnált.
Meglátta, hogy ez a két hajléktalan férfi a szemétben kotorász. Már nem tudta tovább nézni és odament hozzá és beszélgetni kezdett velük. A látvány annyira megindította Karine szívét, hogy a pizza nagyrészét nekik adta, és még elnézést is kért tőlük amiatt, hogy már kihült.
“Megkérdezte tőlem, hogy mi van a zacskóban, – megpróbáltam válaszolni angolul, de felét franciául mondtam, majd elnézést kértem tőle, hogy a pizza már kihült, de Ő ezt felelte: “Köszönöm, Isten majd gondoskodni fog rólam!”
A nő nem is sejtette, hogy kivel találkozott New York utcán. De két nap múlva, kiderült az igazság. A szálloda egyik személyzete odament hozzájuk és megmutatta nekik az újság címlap fotóját, amelyen Karine és fia volt látható.
Mivel ez a hajléktalan férfi igazából nem volt hajléktalan, hiszen a bankszámláján közel 100.
Kiderült, hogy Karine véletlenül arra sétált, ahol Richard Gere “Time Out of Mind” c. legújabb filmjét forgatták, amelyben hajléktalannak volt beöltözve. De Richard Gere ennek ellenére tökéletes példája az emberi jóságnak, hiszen rengeteg hajléktalannak adományoz. A forgatás után Richard Gere a környék összes hajléktalanjának adományozott 100 dollárt. Oszd meg ezt a hihetetlen történetet másokkal is a Facebook-on!
Úgy éreztem, a testem leáll” – A pajzsmirigyrákos nő elárulta, mi volt az első tünet, amit minden orvos...
Mindenegyben blog 2025. június 30. (hétfő), 07:51
Amikor elhagyott egy fiatalabb nőért, a gyerekeim az ő oldalára álltak – de most, hogy meghalt, hirtelen újra anyának szólítanak…” Tizenöt év csend. Tizenöt év magány. Ennyi ideje nem hívtak fel sem névnapon, sem karácsonykor. Amikor a férjem, Tamás otthagyott engem Eszterért – egy nála húsz évvel fiatalabb nőért –, a gyerekeink gondolkodás nélkül mellé álltak. Végül is Tamás egy nagyvállalat igazgatója volt, befolyással, pénzzel, kapcsolatokkal. És én? Én csak egy „megkeseredett” elvált nő lettem számukra, akit jobb elfelejteni. Sokáig azt hittem, tényleg nincs rám szükségük többé. Aztán Tamás szíve megállt. A temetés után pedig olyan üzenetek kezdtek záporozni tőlük, amilyeneket már rég nem kaptam: – Anya, hogy vagy? – Anyu, nem találkoznánk valamikor? Először nem értettem, mi ez a hirtelen fordulat. Aztán megtudták: Tamás mindenét a fiatal feleségére hagyta. És ekkor... eszükbe jutott, hogy van egy édesanyjuk is, akinek még van valamije. Azóta gyakrabban jönnek. Cukorkával, kedves szavakkal, kis mosolyokkal. De a lányom a minap egyenesen kimondta: – Mama, gondoltál már arra, hogy ideje lenne végrendeletet írni? Csak mosolyogtam. Egyikük sem tudja, hogy a végrendeletem már rég elkészült. És nem nekik szól. Hogy mit terveztem?