Kilencvenkét éves vagyok, és sokáig azt hittem, az életem már régen véget ért. Csak épp senki nem szólt, hogy lefeküdjek.
A férjem emléke évtizedek alatt elcsendesedett, mint egy kifakult fénykép a napfényben. A gyerekeim felnőttek, elmentek, ígértek látogatást — először jöttek, aztán hívtak, később írtak… végül már az sem történt meg. Nem bántottak. Egyszerűen nélkülem ment tovább az élet.
Az ünnepek egyedül teltek, a születésnapok egy bolti süteménnyel ? és a tévé zajával. A ház csak recsegett körülöttem, mintha ő beszélne helyettem.
Ettől a magánytól az ember láthatatlanná válik.
És senki sem szólt a szomszéd kisfiúnak sem.
Aztán megjelent Peti. Tizenkét éves volt, gördeszkával, állandóan elesett — és mindig egyedül volt. Más gyerekeket behívtak vacsorára, őt soha. Az ablaka esténként sötét maradt.
Egy éjjel sírást hallottam ?. Peti a verandán ült, kabát nélkül, összegörnyedve. Amikor megszólítottam, elszaladt és becsapta az ajtót.
Másnap pitét sütöttem ?, átvittem hozzá. Nem nyitott ajtót. Nem válaszolt.
Reggel taxiba ültem ? és elmentem a rendőrségre. Tudtam, ha hallgatok, sosem bocsátom meg magamnak.
Halász őrmester meghallgatott. Délután együtt kopogtattunk…
És ami ezután történt, mindent megváltoztatott. ?
??? A teljes történet a hozzászólásoknál az első kommentben ???
