Amíg a férjem a szeretőjével vereti a tengerparton a közös pénzünkből, én befogadok egy ismeretlent – és ez örökre megváltoztatja az életem…
?️Miközben a férjem a szeretőjével nyaralt a közös pénzünkből, én befogadtam egy különös idegent – és ezzel megváltozott az egész életem...
/Tudjátok, van az a különös érzés, amikor reggel arra ébredsz, hogy valami történni fog\./
Reggel felkeltem, lefőztem a kávét, a férjem, Róbert már ott ült az asztalnál, szokás szerint a telefonjába temetkezve. Egy szót sem szólt, csak dobolt az ujjával az asztalon – idegesen.
– Viki, figyelj – szólalt meg végül. – Holnap elutazom.
A kanalat majdnem elejtettem.
– Hová?
– Délre. Napfény, tengerpart… Kicsit pihenni akarok. A jegyet már megvettem.
Csak kevertem a kihűlt kávét, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Két éve spóroltunk egy közös nyaralásra. Minden hónapban félretettünk, lemondtunk sok mindenről. A kabátot is, amit már tavaly meg akartam venni, elhalasztottam – csak hogy együtt utazhassunk.
– És én? Nekem még nem hagyták jóvá a szabadságom…
– És akkor mi van? – vonta meg a vállát. – Azt hiszed, nekem könnyű itt? Teljesen kikészítenek az idegek, ez a szürkeség!
Szürkeség… És az én idegeim vajon hol vannak a sorban?
– De hát a pénz közös, együtt gyűjtöttük…
– Na és? – pattant fel. – Én is dolgozom! Jogom van eldönteni, mikor pihenek!
Akkor kezdtem először gyanakodni. Az utóbbi hónapokban valami megváltozott. Távolságtartó lett. A telefonját már a fürdőbe is magával vitte, míg korábban mindenfelé otthagyta.
Láttam, mit pakol a bőröndbe. Új fürdőnadrág, amit még sosem láttam, és egy rikító ing – egyáltalán nem az ő stílusa.
– Ha marad pénz, hozok neked egy hűtőmágnest – mondta, miközben becipzározta a bőröndöt.
Egy mágnes… Hát, kösz.
Aztán becsapta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam. Talán túlreagálom? Lehet, hogy tényleg csak kiszellőztetni akarja a fejét?
De aztán megcsörrent a telefonja, amit ottfelejtett az asztalon. Egy üzenet érkezett. A szöveg jelszóval volt védve, de az előnézetben ennyi látszott:
„Cicám, már a reptéren vagyok, várlak a…”
Cicám. Engem évek óta nem hívott így. Azt mondta, az ilyen becenevek nem illenek felnőttekhez.
Tíz perccel később visszajött – a telefonjáért. Meglátott, az arca feszült volt.
– Te mit keresel még itt?
– Otthon vagyok. Vagy már azt sem lehet?
Elvette a készüléket, gyanakodva végignézte, nem nyúltam-e hozzá. Aztán színpadiasan homlokon csókolt:
– Ne duzzogj. Hozok majd valamit, amikor visszajövök.
És elment. Én pedig ott maradtam, a szívem zakatolt. Ki ez a „cica”? Mi folyik itt?
Felöltöztem, és hívtam egy taxit. Tudtam, hová megyek: a reptérre. Igen, drága. De az igazság mindennél többet ér.
Amit ott láttam, azt sosem fogom elfelejteni. Egy huszonéves lány – hosszú, hullámos haj, karcsú alak, épp abban a rikító ingben, amit a férjem bőröndjében láttam. Nevetett. Ölelkeztek. Róbert a fülébe súgott valamit, ő kacagott, és hozzábújt. Mintha csak egy nyálas film ment volna előttem.
A fél évnyi spórolás, a lemondások… mindez egy hazugságért.
El akartam rohanni hozzájuk, kiabálni, talán pofon vágni – de már indultak a beszálláshoz.
A hó esni kezdett. Először apró pelyhekben, aztán sűrű fehér lepelként takarta be a világot. Én meg csak ültem ott, dermedten.
Egy hang szólított meg:
– Elnézést, asszonyom… jól van?
Egy férfi állt előttem. Rongyos kabátban, kócos hajjal, átfagyva.
– Segíthetek valamiben?
– Rajtam már senki sem tud – mosolyogtam keserűen.
– Talán nem olyan rossz a helyzet… – mondta halkan. – Tudna valami munkát adni? Bármit. Ideiglenesen.
Néztem őt… Mi ketten ma veszítettünk. De ő legalább nem hazudott.
– Tudja mit? Jöjjön velem. Legalább egyen valamit, melegedjen meg.
– Komolyan mondja? – nézett rám.
– Maga sorozatgyilkos?
– Nem – mosolyodott el.
– Akkor jöjjön. Otthon úgysem maradt semmi – Róbert még azt is megette, ami a hűtőben volt.
A taxis morogva nézett ránk, de adtam neki egy nagyobb összeget, és hirtelen kedvesebb lett.
A férfi bemutatkozott: Rómeó – bár kérte, inkább hívjam csak Rolinak. Mérnök volt. Állását elvesztette, utána a lakását is. A felesége elköltözött az anyjához.
– Azt mondta, majd visszajön, ha újra lesz munkám – mondta fanyar mosollyal.
Otthon először a radiátorhoz ment, a kezét melegítette.
– Fürödhet is – mondtam. – A férjem köntöse ott van a szekrényben.
– Biztos benne?
– Biztos. Ő épp a szeretőjével koktélozik valahol délen, szóval a köntös most épp szabad.
Amíg Roli fürdött, melegítettem egy kis levest. Közben azon gondolkodtam: normális vagyok én? Egy vadidegent engedek be a lakásomba?
De ez a nap eleve kifordult önmagából.
Amikor kijött a fürdőből, alig ismertem meg. Negyvenes évei elején járhatott, határozott, okos szemű férfi állt előttem – a köntös ugyan kissé röhejesen lógott rajta, de így is jóképű volt.
– Maga tényleg nem hajléktalan?
– Nem – mosolygott. – Csak most épp nehéz időszakot élek.
Leültünk enni, és elkezdtünk beszélgetni. Roli mesélt – korábban egy építőipari cégnél dolgozott, terveket készített. Aztán csőd, hat hónapig fizetés nélkül, végül leépítés.
– A feleségem egy ideig tűrt – sóhajtott. – Aztán azt mondta: „Nem akarok szegényen élni.”
– Szerelem az első próbatételig – bólintottam.
– Úgy tűnik.
Elmeséltem én is a történetem: a reptéri jelenetet, az üzenetet a „cicától”, a közös spórolás végét.
– És most? – kérdezte csendesen.
– Elválok. A lakás a nagymamámé volt, munkám van, valahogy majd csak lesz.
– Gyerekek?
– Nem jött össze – sóhajtottam. – Ő mindig halogatta. Most már értem, miért.
– Talán jobb is így – mondta Roli halkan. – Egy ilyen férjtől…
– Legalább nem kell magyarázkodnom a gyerekemnek, miért ment apu nyaralni valaki mással.
Evés után bekapcsolta a tévét, régóta nem látott híreket. Én elmentem a konyhába elmosogatni, aztán leültem a fotelba… és elaludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy betakarva vagyok. Roli már nem volt ott. Csak egy cetli várt az asztalon:
„Köszönök mindent. Megmentett. Ha találok munkát, meghálálom.”
De akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan ő ment meg engem… újra.
A következő hetek ködösen teltek.
Róbert nem hagyta annyiban. Először csak hívogatott, de mindig kinyomtam. Aztán üzeneteket írt, hogy „beszélni szeretne” – de én már nem akartam semmit megbeszélni.
Egyik este, mikor hazafelé tartottam, épp két hatalmas szatyorral, megláttam őt az épület előtt.
– Ez mi?! – förmedt rám. – A kulcs nem működik!
– Lecseréltem a zárat – feleltem nyugodtan.
– Te teljesen megőrültél? Ez a lakás az enyém is!
– Volt. Most már csak az enyém – és ezzel elővettem egy borítékot a szatyromból.
– Ez mi?
– Válási idézés. Holnap reggel tárgyalás.
– Te… komolyan el akarsz válni?
– Tökéletesen komolyan. Hogy van a „cicád”? Már lekopott a barnaság a nyaralás után?
Az arca eltorzult.
– Fogalmad sincs, mi hiányzik belőled! Én férfi vagyok! Szükségem van szenvedélyre, tűzre! Te meg csak… csak egy hideg nő vagy!
– Én fél év spórolást tudtam adni. Te meg elherdáltad egy hét alatt.
Róbert ökölbe szorította a kezét. Egy pillanatra azt hittem, megüt. Lehunyom a szemem.
De akkor…
– Viktória, minden rendben?
Ismerős hang. Kinyitom a szemem – és ott áll Roli. Csakhogy most már nem az az átfagyott, kócos idegen, akit befogadtam. Tiszta, rendezett öltöny, elegáns frizura, mögötte két férfi öltönyben.
Róbert, mint akibe villám csapott, hátratántorodik. A szája nyitva marad. Aztán a földre ül.
– Maga az? – kérdeztem hitetlenkedve. – Roli?
– Én – bólintott mosolyogva. – Megígértem, hogy talpra állok. Most jöttem meg egy üzleti tárgyalásról. Gondoltam, benézek, megnézem, jól vagy-e.
Róbert motyogott valamit az orra alatt, majd felpattant és elviharzott, mint akit üldöznek.
Roli gyengéden megfogta a kezem.
– Menjünk. Elmesélek mindent.
Otthon leültünk, és teát főztünk. Mint valami film. Kiderült, hogy azon az estén, amikor nálam megszállt, a hírek alatt látta egy álláshirdetést: egy nagy, nemzetközi tervezőiroda keresett tapasztalt szakembert – nem pályakezdőt. Másnap reggel már a recepción volt.
– Megkaptam a próbaidőt. Nem sokkal később átvettek teljes állásba. Most saját csapatom van, jó a fizetés, van jövőkép. Hónapokig csak dolgoztam, tanultam. De végig csak egy dolog járt a fejemben: te.
Szólni sem tudtam.
– A feleséged? – kérdeztem halkan.
– Azt mondta, most már idegen vagyok neki. Később megtudtam, hogy már régóta mással volt. Csak ürügyet keresett.
– Szerelem az első nehézségig?
– Pontosan.
Hosszú csend után megszólalt:
– Viki… lehet, hogy butaság, de szerintem ez valami jel. Szerinted próbáljuk meg együtt?
Ránéztem. Olyan őszinte volt, olyan nyugodt. Nem ígért csodákat. Csak… valamit mást.
– És ha nem működik?
– Akkor legalább megpróbáltuk. Ennél rosszabb úgysem lehet.
Nem válaszoltam. Csak bólintottam.
És az élet újraindult.
Róli nem sietett. Azt mondta, a jó dolgokat nem kell erőltetni. Nem költözött be rögtön, de minden este ott volt nálam.
Néhány hónap múlva egy este leült mellém, és azt mondta:
– Viki, tudom, hogy te nem vagy az a nagy felhajtós típus. És én sem. Szóval… mi lenne, ha egyszerűen összeházasodnánk? Nem nagy esküvő, csak ketten, meg a szeretteink.
– Most kérsz meg?
– Most. És komolyan. Játszmák nélkül.
Bólintottam.
Tavasszal összeházasodtunk. Egy kis teremben, húsz emberrel. Anyukám sírt, a barátaim tapsoltak. A gyűrűnket együtt választottuk ki – egyszerű, vékony aranykarika, belül gravírozással: „A semmiből indulva.”
Aztán jött a következő meglepetés.
– Viki – mondta Róli egyik este –, kaptam egy állásajánlatot. Bostonban. Hároméves projekt. Újrakezdés, de most már ketten.
Boston. Másik földrész. Másik világ.
– És én? – kérdeztem csendesen.
– Te vagy az első gondolatom. Nem akarok nélküled menni. Gyere velem. Találunk ott is munkát. Megoldjuk.
Hezitáltam, persze. A munkám, a barátaim, a megszokott környezet. De tudtam, ha maradok, bánni fogom. És most már nem volt mitől félni. Róli ott volt. Az új élet lehetősége ott volt.
Fél év múlva már egy bostoni társasházban éltünk, egy csendes kis utcában. Az első hónapok nem voltak könnyűek. Idegen nyelv, idegen szokások. De Róli segített mindenben. Este együtt főztünk, nevettünk, néha sírtunk, de mindig együtt voltunk.
Nekem is sikerült elhelyezkednem egy pénzügyi cégnél – mint szenior elemző. Hamar megszerettek. A tapasztalatom, a munkamorálom... és talán az, hogy nem ijedtem meg semmitől.
Róli közben előléptetést kapott. A projekt, amin dolgozott, hatalmas siker lett. Ő lett a csapatvezető, majd később meghívták egy másik, még nagyobb fejlesztésre. Egyre több időt töltöttem a munka mellett a jövőnk tervezésével – mert tudtam, hogy most már lehet.
És akkor egy reggel...
– Viki, van egy ötletem – mondta.
– Jaj, megint?
– Igen – nevetett. – Csináljunk valamit közösen. Saját céget. Te viszed a pénzügyeket, én a fejlesztést. Összerakjuk a tudásunkat. Lesz egy saját vállalkozásunk.
Beleremegtem. De izgatott is lettem. Napokon át tervezgettünk, vázlatokat írtunk, piackutatást végeztünk. És egy év múlva megalapítottuk a NovaPlan Consulting céget.
Kezdetben kicsiben indult – ketten, meg egy gyakornokkal. Ma már több mint ötven alkalmazottunk van, irodánk van New Yorkban és San Franciscóban is.
És ha ez még nem lenne elég – akkor jött a legnagyobb öröm.
– Viki – szólt Róli egy tavaszi reggelen, amikor kávét főzött. – Mit szólnál… ha lenne egy gyerekünk?
Megálltam a konyhában. A kezemben megremegett a bögre.
– Biztos vagy benne?
– Soha semmiben nem voltam ennyire biztos.
És néhány hónappal később – két csík a teszten.
Könnyek, nevetés, ölelések.
Kilenc hónap múlva megszületett Alíz. Egy kis angyal. Róli minden este énekelt neki. Ő fürdette, ő mesélt, ő tanította meg először járni.
Egy év múlva jött Marci – a mi kis örökmozgónk. Ő örökölte Róli kék szemét, és az én makacsságomat.
Az életünk beteljesedett. Szeretetben, munkában, mindenben.
Egy szombaton, a bostoni házunk verandáján, ahonnan ráláttunk a kertre, megkérdeztem:
– Emlékszel arra a februári hétfőre?
– Amikor minden véget ért – bólintott.
– Nem. Amikor minden elkezdődött.
Nevetett.
– Egy mágnes árán.
?️ Zárszó:
Soha nem gondoltam volna, hogy a férjem árulása lesz a legjobb dolog, ami történhet velem. De az lett. Mert ha Róbert nem utazik el azzal a lánnyal… talán sosem találkozom Rolival. Soha nem tanulok meg újra bízni. Soha nem lesz családom, amit magam választottam.
Most már tudom: néha a fájdalom nem a vég, hanem a kulcs egy új ajtóhoz. Csak ki kell nyitni.
És ha valaki most azt kérdezné, hogy hiszek-e a sorsban?
A válaszom ez lenne:
Igen. Hiszek. Mert a legnagyobb veszteségem vitt el a legnagyobb boldogságomhoz.
2025. július 07. (hétfő)
