AMÍG ZUHANYOZTAM, HALLGATTAM, AHOGY A BABÁNK SÍR, ÉS A FELESÉGEM FIGYELEMRE SEM MÉLTATTA — BELÉPTEM A SZOBÁJÁBA, ÉS FELORDÍTOTTAM! A feleségem a gyerekszoba közelében volt, így nyugodtan elmentem zuhanyozni. Amint elzártam a vizet, meghallottam, hogy a hároméves fiam keservesen sír, és kiabál: „APA, APA, KÉRLEK, GYERE!” Azonnal kirohantam. Ahogy átsiettem a folyosón, ránéztem a feleségemre. AZ iPAD-JÉBE MERÜLVE ÜLT! Én: „Nem tudtad megnyugtatni?” Ő: „De, próbáltam. Háromszor.” Bementem a fiam szobájába, felvettem. A vállamon zokogott, csuromvizes volt (először azt hittem, csak a könnyeitől). Elkezdtem betakarni, mire halkan suttogta: „Sajnálom, apa…” Na, EZ volt az a pont, ahol megijedtem. Bekapcsoltam a telefonom zseblámpáját. Másodpercekkel később HANGOSAN FELORDÍTOTTAM. MI A POKOL TÖRTÉNT?! ? A teljes történet a képek alatt, az első kommentben olvasható! ???

Hallottam, hogy a babánk sír, miközben zuhanyoztam, és a feleségem tévét nézett. Amikor beléptem a szobájába, csak felkiáltani tudtam

 

Átlagos este volt. A feleségem a fotelben ült, mint mindig, és az iPadjét nyomkodta. /Azt hittem, a gyerekek már ágyban vannak, ezért úgy gondoltam, végre jöhet egy hosszú, megérdemelt zuhany\./

A forró víz alatt állva halk sírást hallottam. Először nem törődtem vele – azt hittem, csak valami álom vagy pillanatnyi nyugtalanság. De a sírás egyre hangosabb lett. Egyre kétségbeesettebb.

– Apa! Apaaaa! – sikította a fiam hangja, ami átvágott a víz zúgásán.

Azonnal elzártam a csapot, felkaptam egy törölközőt, és rohanva indultam a szobája felé. Amikor áthaladtam a nappalin, egy pillantást vetettem a feleségemre. Ugyanott ült, mint amikor bementem zuhanyozni. Szeme a képernyőre tapadt, mintha semmit sem hallott volna.

– Nem tudtad megnyugtatni? – kérdeztem idegesebben, mint szerettem volna.

Fel sem nézett. – Háromszor próbáltam – mondta unott hangon.

Háromszor? Megráztam a fejem, és a fiam szobájába siettem.

Arra számítottam, hogy megölelem, megvigasztalom, de amit ott láttam, arra nem voltam felkészülve.

Ott ült az ágyban, kis teste remegett a zokogástól. – Apa, rendetlenséget csináltam – suttogta szipogva.

– Semmi baj, kisfiam – mondtam halkan. Azt hittem, csak könnyei és taknya borítja. – Megtisztítjuk.

Közelebb mentem, felkaptam, ő pedig erősen átölelt, arca a vállamba temetve. Éreztem, ahogy valami nedves végigcsorog a nyakamon. „Szegény, biztos régóta sír” – gondoltam. De valami nem stimmelt. A pizsamája túlságosan vizes volt.

Lefektettem az ágyra, és a telefonommal világítottam. Ekkor láttam meg: mindenütt vörös volt. Először megdermedtem – azt hittem, vér. Teljesen ledermedtem. De ahogy jobban megnéztem, rájöttem: ez festék. Piros festék.

– Ez honnan van? – suttogtam, miközben átfésültem a szobát. És akkor megláttam: egy nyitott piros festékes tégelyt az ágya melletti kis asztalon.

Előző este az anyukájával állatokat festettek – valószínűleg a tégely felborult.

– Sajnálom, apa – mondta újra, miközben apró kezei csupa festék voltak.

– Semmi baj – válaszoltam nyugodtan. – Csak festék. Megoldjuk.

Ahogy jobban körbenéztem, láttam, hogy a festék mindenütt ott van – az ágyon, a pizsamáján, a hajában. Ráadásul be is pisilt. A frusztrációm csak nőtt. Hogyan nem vette ezt észre a feleségem?

Óvatosan letöröltem az arcát, majd mély levegőt vettem.

– Miért nem jött anya segíteni? – kérdeztem halkan.

Ő csak szipogott, majd rám nézett ártatlan, nagy szemeivel. – Anya nem nézett rám. Senki nem nézett rám.

Ez a mondat szíven ütött. Azt hittem, próbálkozott. De most már kételkedtem.

Felvettem, és bevittem a fürdőszobába. Éreztem, ahogy lassan elönt a felismerés: valami nincs rendben. Ez nem csak egy kis baleset. A fiam félt, sírt, és senki nem ment hozzá.

Amíg fürdettem, nem tudtam kiverni a fejemből a képet: a feleségem ott ül a fotelben, és mosolyog a képernyőre.

Miután végeztünk, betakartam egy törölközőbe, és visszamentünk a nappaliba. Ő még mindig ugyanott ült. Meg sem mozdult.

– Nem értem – mondtam halkan, de a hangomban ott volt a düh. – Hogy nem hallottad, hogy sír?

– Mondtam, háromszor próbáltam – ismételte, szeme még mindig a kijelzőn.

– De ő azt mondta, egyszer sem néztél rá – vágtam vissza.

Vállat vont. Egyetlen szót sem szólt.

Ott álltam, a karomban a síró fiammal, aki csupa festék és víz volt. Úgy éreztem, valami sokkal nagyobb dolog küszöbén állok, mint egy rossz este. Valami nagyon nem stimmelt, és nem tudtam, hogyan javítsam meg.

A feszültség szinte tapintható volt a szobában. Tudtam, hogy ez nem fog csak úgy elmúlni. Valaminek változnia kell. De minek?

Másnap reggel összepakoltam egy táskát magamnak és a fiamnak. Nem végleg akartam elmenni – még nem –, de szükségem volt egy kis távolságra, hogy átgondoljam a dolgokat. Nem mondtam sokat a feleségemnek, amikor elindultunk. Ő alig reagált – csak bólintott, mintha semmit sem jelentene a döntésem.

Amint megérkeztünk a nővéremhez, egy hirtelen döntéssel felhívtam valakit, akit eredetileg nem akartam: az anyósomat. Mindig jóban voltunk, de ez most több volt, mint egy szimpla beszámoló egy nehéz estéről… Ez valami segítségkérés volt.Szükségem volt válaszokra. Talán az anyóson tudta, mi történik a lányával, mert én teljesen tanácstalan voltam.

– Szia, beszélnünk kell – kezdtem, amikor felvette a telefont. – Valami nincs rendben a lányoddal.

A hangja aggódón csengett. – Mi történt? Veszekedtetek?

Sóhajtottam. – Több van ennél. Tegnap este egyszerűen figyelmen kívül hagyta a fiunkat. Ott hagyta sírva, festékben úszva. Nem tudom, mi történik vele, de ez nem egy egyszerű rossz este volt. Eltávolodott. Közömbös. Nem tudom másképp megfogalmazni.

Az anyósom csendben hallgatott, majd egy hosszú szünet után megszólalt:

– Átmegyek. Beszélek vele.

Pár nappal később visszahívott. A hangja szokatlanul lágy volt, szinte bizonytalan.

– Beszéltem vele – mondta.

– Végre megnyílt. Nem rólad vagy a gyerekről van szó. Depresszióról.

A szó úgy vágott belém, mint egy kés. Depresszió? Soha nem gondoltam volna erre. Annyira elmerültem a saját frusztrációmban és haragomban a viselkedése miatt, hogy eszembe sem jutott, valami mélyebb is állhat a háttérben.

– Egy ideje már küzd vele – folytatta az anyósom. – Az anyaság nyomása, az, hogy nincs ideje magára, a művészetére… túl sok lett neki. Úgy érzi, elveszett. Mintha már nem is tudná, ki ő valójában.

Ott álltam megdöbbenve. Fogalmam sem volt, hogy így érez. Honnan is tudhattam volna? Sosem mondott semmit.

– Belement, hogy terápiára járjon – tette hozzá az anyósom. – De szüksége lesz rád. A támogatásodra. Nem lesz könnyű.

Támogatás. Ez a szó visszhangzott bennem. Én dühös voltam, már-már kész arra, hogy elmenjek… de most rá kellett ébrednem, mivel is küzd valójában a feleségem. Nem hanyagságból vagy közönyből nem törődött a fiunkkal – sokkal mélyebb dolog húzódott meg mögötte.

És most nekem kellett kitalálnom, hogyan segítsek neki.

Ahogy a fiamnál maradtam, lassan más szemmel kezdtem látni a dolgokat. Egyedül gondoskodni róla nemcsak nehéz volt – kimerítő is.

Minden nap egy nagy káosz volt: pelenkák, hisztik, állandó próbálkozás, hogy lekössem. Alig volt időm levegőt venni, nemhogy gondolkodni. Mire végre lefektettem este, teljesen kivoltam – testileg és lelkileg is.

Eszembe jutott, hogy a feleségem ezt nap mint nap csinálta – évek óta – szünet nélkül. Félretette a művészetét, hogy a családunkról gondoskodjon, és közben elveszítette önmagát. Az anyaság súlya csendben összetörte a lelkét, én pedig észre sem vettem.

Az elkövetkező hetekben lassan változni kezdtek a dolgok. A feleségem elkezdett terápiára járni. Először nem tudtam, használ-e majd. A beszélgetések után mindig csendes volt, keveset mondott. De ahogy múlt az idő, apró változásokat vettem észre rajta.

Egy nap felhívott, miközben a fiunkkal voltam. A hangja remegett a telefonban.

Amikor hazaértem, ott ült a kanapén. Fáradtnak tűnt, de mégis más volt. Az arca lágyabb volt, valami megmagyarázhatatlan melegség áradt belőle, amit rég nem láttam.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem is vettem észre, milyen mélyre kerültem. Annyira elvesztem a saját fejemben, hogy nem láttam, mit teszek veled… vagy a fiunkkal.

Leültem mellé, és bár nem tudtam, mit mondjak, ő folytatta.

– Segít a terápia. Tudom, idő kell, de jobb akarok lenni. Nemcsak magamért… értetek. Érte.

Ahogy kimondta, a szeme megtelt könnyekkel, és én először éreztem újra: ő az, akibe beleszerettem.

A következő hónapokban tovább javult minden. Újra elkezdett festeni – először csak óvatosan. Az anyja átvette a kisfiúnk felügyeletét pár órára, hogy a feleségem elmerülhessen a stúdiójában, újra kapcsolódva ahhoz a részéhez, amit olyan rég elhagyott.

– Elfelejtettem, mennyire szeretem ezt – mondta egyik este, miközben megmutatta az egyik vásznat, amin dolgozott. – Jó érzés újra alkotni.

A fiunkkal való kapcsolata is kezdett helyrejönni. Egyre többször láttam őket együtt olvasni, rajzolni – kis színes krétákkal tanította neki a formákat. A távolság, ami egykor közéjük állt, napról napra csökkent. A kisfiúnk is boldogabb lett, nyugodtabb, mintha érezte volna, hogy Anya végre igazán újra velük van.

A családunk nem lett tökéletes – de gyógyulni kezdtünk. Együtt.

2025. április 25. (péntek), 16:19