Oleggel hatalmas szeretetből házasodtunk össze. Egész kapcsolatunk alatt oly gondosan ápolt engem, hogy soha egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő lesz a legboldogabb férjem. /Úgy tűnt, semmi sem rengetheti meg szerelmünk szilárdságát\./
Az esküvő után egy bérelt lakásban kezdtünk új életet, külön a faluban élő szüleimtől és Oleg édesanyjától. Minden tökéletes volt. Teljes harmónia uralkodott családunkban, míg Oleg édesanyja hirtelen betegsége el nem szakította ezt a békés idillt.
Oleg egyre erőszakosabban ragaszkodott hozzá, hogy az anyja hozzánk költözzön. Anna néni már ágyhoz kötött beteg volt, egy szomszédasszony látta el, de Oleg szerint nekünk kellene gondoskodnunk róla. Hiszen ő az én édesanyám. Én azonban egyáltalán nem akartam, hogy az anyósom velünk éljen. A gyerekem még csecsemő, épp elég gondom van vele, nem tudok még egy ágyhoz kötött betegről is gondoskodni! Nincs erőm, idegeim sem, és nincs is kedvem hozzá. Ráadásul a beteg emberektől kellemetlen szag árad.
Miért kellene ezt elviselnem? Ezért rögtön azt mondtam:
"Van egy nővéred, ő vigyázzon az anyádra."
De Oleg közölte, hogy a nővére külföldön dolgozik, és nem tud jönni segíteni. Mi sem tudtunk segíteni, hiszen mindketten elfoglaltak voltunk a fiunkkal és a mindennapi kötelezettségeinkkel. Oleg egy ideig hallgatott, majd közölte:
"Akkor én költözöm anyámhoz! Ez a helyzet már nem kielégítő számomra.
"
Nem tudtam, meddig fog tartani az anyósom betegsége. Nem akartam férfi nélkül élni, de ha Oleg ezt választja, akkor neki kell mennie.
"Ha úgy döntesz, akkor tudnod kell, hogy nem kell visszajönnöd."
Így hát összepakolt és elment. Isten veled, mondtam magamban. Ő döntött, és magunkra hagyott minket a fiunkkal. De milyen férfi az ilyen? Ez a kérdés kínozott engem, miközben azon töprengtem, mi lesz velünk nélküle.
Az anyósom egy hétre magához kérte a gyerekeimet az ünnepek alatt – amikor értük mentem, összetört a szívem
