Amikor a koporsót betették az autóba, egy ló lépett elő… és olyat tett, amit senki sem felejt el ?

1. rész – A hűség kezdete.

A nap épp csak lebukott a domb mögött, amikor Gábor, a hatvanéves gazda kilépett az istálló ajtaján. A kezében egy régi, repedezett vödör volt, tele friss vízzel. Ahogy letette a vályú mellé, halkan megszólalt:

/– Gyere, Csillag… gyere, te makacs teremtés\./

A fehér ló árnyéka előbb bukkant fel, mint maga az állat. Lassan lépdelt elő, patái halkan koppantak a köveken. Amint meglátta Gábort, mély, reszelős horkantást hallatott, majd odadörgölte fejét a gazda vállához.

– Tudom, tudom, nem tetszik, hogy későn jöttem – mosolygott Gábor. – De a világ nem áll meg, csak mert te megsértődtél.

A ló mintha megértette volna. Szemei ragyogtak, és türelmesen várta, amíg Gábor végigsimítja a nyakát.

Ők ketten több mint tíz éve ismerték egymást. Csillag még csikó volt, amikor Gábor egy viharos hajnalon megtalálta az erdő szélén. Anyja elpusztult, a kicsi remegett és sírt. A férfi kabátját ráterítette, majd így szólt:

– Ha az ég is úgy akarja, nem hagylak itt. Mostantól te leszel az én társam.

És valóban, attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Gábor beszélt hozzá, mintha ember volna. Csillag pedig mindent megértett – legalábbis Gábor ezt hitte.
Reggelenként együtt mentek ki a mezőre, esténként együtt tértek haza. A faluban mindenki ismerte a látványt: a magas, vékony férfi és a hófehér ló, akik mindig együtt jártak, mintha az egyik a másik tükörképe lenne.

– Mondják csak, Gábor bá, mitől ilyen szelíd az a jószág? – kérdezte egyszer a szomszéd, Pista.

– A szeretettől, fiam – felelte Gábor csendesen. – A ló olyan, mint az ember. Amit adsz neki, azt kapod vissza.

Az idő múlt, de a kötelék csak erősödött. Csillag öregedett, Gábor is. A férfi már nehezebben járt, de még mindig kijárt a dombra, hogy együtt nézze a naplementét a lóval.

– Ha egyszer nem jönnék le innen – mondta egy este halkan, miközben a ló sörényét simogatta –, ne félj, majd találkozunk odafent.

Csillag akkor nyerített, mintha tiltakozna.

– Jól van, jól van, nem most – mosolyodott el Gábor. – Csak mondom, hogy tudd, barátom.

Abban a pillanatban senki sem gondolta volna, hogy ez lesz az egyik utolsó napjuk együtt.

Egy hideg reggel, amikor a dér már befedte a rétet, Gábor nem jött ki az istállóhoz. Csillag türelmetlenül toporgott, nyerített, a vályút böködte az orrával. De a gazda nem válaszolt.
A házban csend volt. Csak az óra ketyegett.
És mire a nap felkúszott az égre, a férfi lelke már messze járt.

A faluban gyorsan terjedt a hír. „Meghalt a Gábor bá’” – mondták suttogva.
De a legjobban Csillag érezte meg a hiányt. Nem evett, nem ivott, csak bámult az ajtó felé, mintha várná, hogy a gazdája kilépjen, és megint azt mondja: „Gyere, Csillag, induljunk.”

De a hang soha többé nem jött.

2. rész – A temetés napja.

A falu fölött ólomszínű volt az ég, az úton apró pocsolyák ültek, mintha a tegnapi eső a port is lecsendesítette volna. A harang fél órával korábban megszólalt; a hangja bejárta a domboldalt, végiggörbült az istállók fölött, és mintha megakadt volna a régi tölgyben a temetőkapunál.

– Itt lesz minden – mondta Pista, miközben letámasztotta a biciklit. – Gábor bá’ megérdemli.

A ravatalozó előtt a család állt. Gábor lánya, Anna összeszorított szája mögött olyan csend volt, ami inkább zúgott, mint hallgatott.

– Édesapám… – kezdte, de a hangja elcsuklott.

A falubeliek halkan beszélgettek: „Milyen derék ember volt…”, „Mindig adott a lóval együtt a szomszéd gyerekeknek almát…”. A plébános, Tóth atya megigazította a stólát.

– Kezdhetjük? – fordult a temetkezési vállalkozóhoz, Marcihoz.

– Kezdjük, tisztelendő atya – bólintott Marci, és intett a két férfinak, hogy emeljék meg a koporsót.

A halottaskocsi fényes feketéje olyan volt, mintha az ég tükröződne benne. Anna odalépett még egyszer, ujjai végigsimították a diófa koporsó oldalát.

– Apám… – suttogta. – Ha van fenn valami rend, kísérj minket tovább.

A két férfi már emelte is a koporsót, amikor a temetőkapu felől hirtelen különös zaj érkezett: patkók tompa dobolása a sárban, egy gyors, kapkodó fújtatás, s a levegőben tiszta, éles nyerítés vágott végig. A társaság összerezdült. A kapunál egy fehér ló állt meg, a testén megszáradt sár csíkjai, orrán pára ült. A szeme sötét és villódzó volt, mint a víz a szélben.

– Csillag… – lehelte Pista. – Hogy a csudában…?

Anna megfordult. Nem akart hinni a szemének.

– Ez nem lehet igaz – mondta. – Két napja nem látta senki!

A ló nem várt magyarázatot. A temető kavicsos ösvényén lassan megindult. Az emberek ösztönösen szétnyíltak, mintha egy régi szokást teljesítenének, aminek már senki sem tudja a nevét, csak a mozdulatát.

– Ne engedjék ide! – rikkantotta Marci, de a hangja bizonytalan volt.

Tóth atya felemelte a kezét.

– Várjunk – mondta halkan. – Hadd menjen.

A ló megállt a halottaskocsi mellett, az orrát a koporsó deszkájához érintette. Előbb csak halkan fújtatott, aztán – mintha valami régi, emberi szokást próbálna utánozni – lehajtotta a fejét. A levegőben olyan csönd lett, ami a madarakat is elfelejtette csiripelésre bírni.

– Hallod ezt? – súgta Pista Annának.

– Mit?

– Ahogy fúj… mintha… mintha sírna.

Anna előrelépett. A ló felnézett, tekintete tiszta volt, mégis megtört.

– Te tudtad, igaz? – kérdezte a lány, és érzékeny, halk mosoly villant át az arcán. – Tudtad, hogy eljött a nap.

Csillag nem mozdult. Csak állt, és a koporsóhoz simult, mint valaha a hajnalokban Gábor vállához.

– Vissza kell tennünk a kocsiba – szólt Marci a segédeknek. – Megyünk a sírhoz.

Ahogy a kocsi megindult, a ló két lépéssel eléje lépett. Nem vad, nem agresszív mozdulat volt ez, inkább kérés, könyörgés: még egy percet.

– Uram… – fordult Tóth atya az égre, majd Annához. – Adjuk meg neki.

– Adjunk – bólintott Anna, és letörölte az arcát.

A kocsi megállt. Csillag körbejárta, végigsimította a homlokát a deszkán, aztán a levegőből mély, remegő hang tört fel belőle: nem nyerítés volt, inkább valami hosszú, fájdalmas sóhaj. Patája egyszer a földhöz ért. A hang olyan tisztán visszhangzott a kapunál álló tölgyben, mintha valaki kolompot ütött volna meg.

– Ilyet még nem láttam – mondta Pista, és a sapkáját gyűrte. – Esküszöm, mintha értené az egészet.

– Érti – felelt Anna. – Apám beszélt hozzá minden nap. A szavai most is itt vannak.

A temetési menet újra megindult. Csillag először megtántorodott, mintha nem akarna engedni, aztán halkan, szinte láthatatlanul félrehúzódott – de nem maradt ott. A kocsi mögé lépett, és követni kezdte. Nem vágtázott, nem sietett, csak tartotta a ritmust, patkói egyenletesen értek földet, mintha a koporsóba zárt szív dobbanását visszhangoznák.

– Valaki fogja meg! – kiáltotta Marci, de a hangja már nem parancsolt. A falubeliek némán gyalogoltak, s közben mindenkinek a torkában ott volt az a különös, ismerős csomó, ami gyerekkorban az első búcsúknál támad, és soha többé nem múlik el teljesen.

A sírnál a föld nyitott, sötét szája várakozott. A szél feltámadt, és az eldobott falevelek keringőt jártak a gödör felett. Tóth atya olvasni kezdte a szavakat, amelyek évszázadok óta ugyanazok, mégis mindig másképp ütnek. Anna a vállán érezte az idő súlyát.

– A por visszatér a földbe… – mondta az atya.

És ekkor történt meg az, ami miatt a napot még évek múltán is emlegette a falu. A koporsót lassan a kötelek tartották, a férfiak egyenletesen engedték. Csillag előrelépett a sír széléhez. Mindenki egyszerre szívta vissza a levegőt – de a ló megállt, nem lépett tovább. Csak lehajtotta a fejét a sötét nyílás felé, olyan mélyre, amennyire tudta, és újra megszólalt az a hosszú, alig hallható hang.

– Apám… – suttogta Anna – …hallod?

A kötelek megfeszültek, a koporsó leért.

A férfiak kihúzták a kezüket, a föld megindult. Csillag nem mozdult. Még állt, még nézett, mintha valamit keresne odalenn – egy hangot, egy mozdulatot, egy régi naplemente árnyékát.

Amikor az első hant kopogva rázuhant a deszkára, a ló megrezzent, s aztán – mintha végre megérkezett volna hozzá a tény – meghátrált két lépést. A teste megrogyott, de nem esett el. Anna odaugrott, két tenyere közé fogta a ló meleg orrát.

– Elengedjük – mondta halkan. – De nem felejtjük.

A menet szétoszlott, a temető csendje visszakapaszkodott a kövek közé. A család az autóhoz indult. Csillag még állt. Várt. Mintha valaki még mondana valamit. Aztán, mikor a halottaskocsi motorja felmorajlott, a ló a jármű elé lépett, és megállt. Nem dühösen, nem vadul – egyszerűen csak úgy, ahogy az ember a barátja kezét fogja: „Még ne menj.”

– Hagyják – szólt Tóth atya. – Meg fogja találni a maga idejét.

Percek teltek el. A motor halkan dohogott. A falu hallgatott. Végül Csillag félrelépett. A kocsi lassan megindult lefelé a dombon. A ló utána fordult, lépésről lépésre követte, előbb a kapuig, aztán tovább az országúton – amíg a lába bírta.

– Valaki menjen utána! – kiáltotta Anna. – Nehogy baja essen!

Pista biciklire pattant. A többiek némán álltak, és mindenkinek ugyanaz a kérdés ült a szemében: mi tartja még össze ezt a világot, ha a szó már kevés?

A domb mögül ekkor még egy utolsó, messziről jövő nyerítés hangja érkezett, mintha a napvakító délután hirtelen felidézte volna azokat a régi esteket, amikor Gábor és Csillag a rét fölött nézték a fényt.

3. rész – A búcsú és az ígéret.

Pista csak estére ért vissza a faluba. A biciklije sárfoltos volt, a kabátja átázott. Ahogy az utca végén meglátta Annát, csak ennyit mondott:

– Megtaláltam.

– Hol? – kérdezte a lány riadtan.

– Az út mellett. Ott, ahol a domb után a rét kezdődik. Lefeküdt, de él. Csak… olyan, mintha várna valamire.

Anna nem habozott. Kabátot kapott, sietve indult Pista után. A levegő hideg volt, a fű zörgött a lábuk alatt. Mikor kiértek az országútra, a távolban valami fehéret láttak a félhomályban: Csillag feküdt a földön, feje a porban, patái a test alá húzva, mint aki elfáradt egy hosszú úton.

Anna térdre rogyott mellé. A ló lassan kinyitotta a szemét.

– Itt vagyok, kicsi – suttogta. – Ne félj. Nem hagylak magadra.

Pista letérdelt, tenyerét Csillag oldalára tette. Érezte, hogy még lélegzik.
A lány a ló nyakára hajtotta a fejét, és percekig nem szólt. A szél belekapott a hajába, a mező csendes volt.

– Tudod – mondta halkan –, apám mindig azt mondta, hogy te több vagy, mint egy ló. Azt mondta, benned ott dobog valami, amit ember is megirigyelhetne.

Csillag fújtatott, aprót mozdult, mintha válaszolni akarna.

– Hazaviszünk – döntötte el Anna. – De előbb… előbb hadd köszönjem meg.

Felnézett az égre, ahol a felhők között halványan áttört egy csillagfény.

– Köszönöm, hogy eljöttél hozzá. Hogy nem hagytad egyedül. Hogy tudta: nem ment el egészen.

Pista elfordult, letörölte a szemét. – Hozok egy takarót a kocsiból – mondta, és elindult.

Anna közben tovább simogatta a ló nyakát. – Pihenj csak. Itthon vagy.

Mikor Pista visszatért, betakarták Csillagot, és csendben ültek mellette. Az idő lelassult. Az órák, mint megfáradt madarak, nehézkesen szálltak.
Hajnal felé a ló egyszer csak felállt. Lassan, de biztosan. Megnézte Annát, majd a falu felé indult.

– Visszamegy – mondta Pista.

– Tudja, hová tartozik – felelte Anna.

A következő hetekben Csillag a ház körül maradt. A gazdája istállóját nem hagyta el, és minden hajnalban megállt a régi vályúnál, mintha még mindig várná, hogy Gábor kinyissa az ajtót és megszólaljon: „Gyere, Csillag, induljunk.”

Anna gyakran ült kint vele. Néha beszélt hozzá, máskor csak hallgatott.
Egy este, mikor a nap a domb mögé bukott, a lány megsimogatta a ló fejét.

– Tudod, mit mondott apám utoljára nekem? – kérdezte. – Azt, hogy „ne félj a búcsúktól, mert minden búcsúban ott van egy ígéret”.

A ló halkat nyerített, mintha értette volna.

– Az ígéret az, hogy nem tűnünk el, csak más helyre megyünk – folytatta Anna. – Te őrzöd most az ő helyét itt. Te vagy a híd közöttünk.

Aznap éjjel a falu felett csönd volt. Csillag az istállóban állt, a fejét lehajtotta a szalma fölé, és mikor Anna hajnalban benézett, a ló már nem mozdult.
Úgy feküdt, mintha aludna. A teste meleg volt, az arca békés. Az ajtóban Anna elsírta magát.

– Együtt mentetek el… – mondta csendesen. – Pont, ahogy éltetek: egymás mellett.

Tóth atya, mikor meghallotta, csak annyit mondott: – A hűség néha tovább él, mint az emberi szó.

A falubeliek még évek múlva is mesélték a történetet:
A fehér ló, amely eljött a gazdájáért.
A ló, amely sírt a koporsónál.
A ló, amely tudta, hogy a szeretet nem hal meg, csak alakot vált.

Anna később egy kis emléktáblát helyezett a domboldalon, a tölgyfa alá, ahol apja annyiszor állt Csillaggal. A táblán ez állt:

„Itt nyugszik Gábor és Csillag.
Egy ember és egy ló, akiket csak a halál tudott elválasztani,
de a szeretet újra összehozott.”

A tábla mellett tavasszal mindig kinőtt egy fehér virág, amit a falu csak így hívott: Gábor virága.
És ha valaki arra járt, sokszor hallotta, hogy a szél közé keveredik egy halk, ismerős fújtatás – mintha valaki újra megszólalna az időn túlról:

„Gyere, Csillag, induljunk.”

?️ Vége

 

2025. október 29. (szerda)