Amikor elmentem a férjem sírjához, hatalmas gödröt vettem észre közvetlenül a sírkő mellett: belenéztem a lyukba, és megdöbbentem attól, amit láttam ??

Amikor az özvegy elment a férje sírjához, valami egészen megdöbbentőt látott

 

Szombat délelőtt volt. A temető csendjét csak a madarak csicsergése törte meg, a fák lombjai lassan ringatóztak a szélben./Kovács Ilona, a negyvenes évei végén járó özvegy, lassan lépkedett végig a kavicsos ösvényen\./

Egy csokor friss kardvirág volt a kezében – ezek voltak férje, László kedvencei.

Ilona minden vasárnap eljött, de most szombaton érezte úgy, hogy muszáj. Már majdnem egy év telt el László halála óta, de a fájdalom nem enyhült. A fekete kendőt gondosan igazította a fején, szeme sarkában könnycseppek csillogtak.

– Jó reggelt, Laci – suttogta halkan, miközben letérdelt a sírkő elé. – Hoztam neked virágot, ahogy mindig.

Ám ahogy közelebb hajolt, valami furcsát vett észre. A sírkő mellett, szinte a virágágyás szélén, egy sötét, egyenetlen gödör tátongott. A föld laza volt, mintha frissen bolygatták volna meg.

Ilona először hitetlenkedve hunyorított, aztán a szíve hevesebben kezdett verni.

– Ez… mi a fene? – szaladt ki belőle halkan.

A virágok kicsúsztak a kezéből, egyenesen a gödör mellé hullva. Rémülten kapta a mellkasához a kezét.

Éppen ekkor lépett oda a szomszédos sírhoz egy idős asszony, Margit néni, aki gyakran beszélgetett vele a temetőben.

– Jaj, Ilonkám, minden rendben? – kérdezte aggodalmasan, botjára támaszkodva.– Nézze csak, Margit néni – mutatott a gödörre Ilona. – Ez itt tegnap még nem volt!

Az idős asszony hunyorítva odahajolt.– Hát ez furcsa bizony… olyan, mintha… mintha valaki kaparta volna.

Ilona szinte reszketett.– Maga szerint valaki feltörte volna a sírt?

Margit néni a fejét rázta.– Azt nem hiszem, lelkem. Ki tenne ilyet? De az biztos, hogy nem magától lett ez a lyuk.

Ilona nem bírta megállni, hogy közelebb ne hajoljon. A gödör mély volt, és sötét. Mintha egy alagút vezetett volna lefelé. Egy pillanatig hezitált, majd – minden józan eszét félretéve – óvatosan benyúlt a kezével.

A föld hideg és nedves volt. És akkor valami megmozdult odalent.

Ilona felsikkantott, és hátraugrott.– Istenem! Valami van ott!

Margit néni is hátrahőkölt.– Ne ijesztgess, te lány! Mit láttál?

Ilona zihálva törölte le a kezét a szoknyájába.– Nem tudom… mintha… mintha valami kapart volna vissza. Vagy élne ott valami.

A levegő feszült lett körülöttük. A temető, ami mindig békét sugárzott, most hirtelen baljóslatú helynek tűnt.

– Hozzá kell hívnunk a gondnokot – mondta Margit néni határozottan.

– Ez nem játék.

De Ilona csak bámult a sötét lyukba, és nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valami elképzelhetetlen dolog rejtőzik odalent.

Ilona még mindig a gödör szélén ült, reszkető kézzel szorítva a térdét. A fekete kendője félig lecsúszott, a haját borzolta a szél. A szíve hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.

Margit néni, aki a botjára támaszkodott, halkan szólt hozzá:

– Gyere, kislányom, menjünk a gondnokhoz. Ez nem tréfadolog.

Ilona azonban nem bírt megmozdulni. Úgy érezte, a gödör valahogy vonzza a tekintetét. A sötétségből mintha hideg fuvallat csapott volna fel.

– Maga is érzi? – kérdezte halkan. – Mintha… mintha hideg jönne belőle.

Margit néni megrezzent.– Csak a képzeleted játszik veled, Ilonka. De menjünk, mert rossz érzésem van.

Ilona végül bólintott, és ketten együtt indultak a kis temetői épület felé, ahol a gondnok, Szalai József szokott tartózkodni. József egy hatvan körüli, szigorú tekintetű férfi volt, aki évtizedek óta vigyázott a sírokra.

Amikor odaértek, Margit néni azonnal megszólította:– Józsi bátyám, baj van ott a Kovács Laci sírjánál. Valami lyuk támadt mellette, sötét és mély.

A férfi összeráncolta a szemöldökét.

– Lyuk? – mordult. – Hogy értik? Mint egy vakondtúrás?

Ilona közbevágott, szinte remegve:– Nem! Ez nem olyan… Ez mélyebb, és furcsa nyomok vannak a szélén. Olyan, mintha valaki kaparta volna belülről.

József szúrós szemmel nézett rá.– Belülről? Ne mondjon már ilyet, asszonyom… Az ember csak nyugodni megy oda.

– Tudom, mit láttam – vágta rá Ilona. – És éreztem is… mintha mozdult volna odalent valami!

A gondnok egy sóhajjal vette elő a kulcsait, majd elindult velük a sír felé. Amikor odaértek, ő maga is megtorpant.

– Hát ez… – dörmögte. – Ez bizony nem vakond.

Letérdelt, és közelebb hajolt. A gödör peremén hosszú, éles karmolásnyomok húzódtak. Nem állat tette, legalábbis nem olyané, amit ő ismert.

– Látják? – mutatott Ilona izgatottan. – Ezt mondtam! Ez nem természetes.

A férfi felállt, és megtörölte a kezét a nadrágjába.– Valami furcsa itt, az biztos. De ne rémítse meg magát jobban, mint kellene. Lehet, hogy gyerekek játszottak itt éjjel, vagy valami bolond szórakozott.

– Gyerekek? – fakadt ki Ilona. – Ki a józan eszével ásna ilyen gödröt egy sír mellé? És miért pont az én férjem sírjánál?

Margit néni közbevágott, nehogy túlságosan elmérgesedjen a helyzet:– Józsi bátyám, talán jobb lenne, ha betemettetné.

Így csak rémületet kelt.

De Ilona rázta a fejét.– Nem. Előbb tudni akarom, mi van odalent.

A gondnok szúrós szemmel nézett rá.– Nézze, asszonyom, a temető nem játszótér. Nem engedhetem, hogy bárki beleássa magát a sírok mellé. Ez tiszteletlenség.

– Akkor én fogok belenézni! – csattant fel Ilona, és mielőtt bárki megállíthatta volna, ismét letérdelt a gödör mellé.

Lassan előrehajolt, és a kezét óvatosan a sötétbe eresztette. A föld hideg volt, de most nem mozdult semmi. Mélyebbre nyúlt, ujjai kavicsot és gyökereket tapintottak.

– Ilonka, ne! – kiáltotta Margit néni rémülten.

De Ilona nem hallgatott rá. És ekkor… valami keményhez ért. Nem kő volt, és nem fa. Az alakja sima és gömbölyű.

Ilona hirtelen kihúzta a kezét, és remegve suttogta:– Ez… ez egy csont volt.

A gondnok arca elsápadt.– Csont? – ismételte. – Maga biztos ebben?

Ilona bólintott, szeme tágra nyílt.– Igen. Egy emberi csont.

A temető csendje hirtelen nyomasztóvá vált. A madarak elhallgattak, mintha ők is érezték volna, hogy valami nincsen rendben.

Ilona keze még mindig reszketett, ahogy a gödör fölött térdelt. Szinte érezte az ujjain, ahogy az ismeretlen csont hidege hozzáért.

A szíve hevesen vert, Margit néni meg riadt szemmel bámult rá.

– Asszonyom – szólalt meg végül a gondnok, Szalai József –, most azonnal hívnunk kell a rendőrséget. Ez nem játék. Ha valóban emberi maradvány van itt, akkor ez bűncselekmény.

– De mégis hogyan kerülhet ide? – kérdezte Ilona, miközben felállt, és lesöpörte a ruhájáról a földet. – A férjem tavaly halt meg. Az ő sírja alatt rendben volt minden, láttam… ott voltam a temetésén!

Margit néni a botját szorongatta.– Nem lehet, hogy véletlen? Hogy régi sír maradványa? A temetőkben néha áthelyeznek…

József rázta a fejét.– Nem ezen a részen. Ezek új parcellák. Itt minden sír nyilvántartásban van. Nem lehet régi maradvány.

Ilona szeme könnybe lábadt, de most nem a gyász miatt. Hanem a félelem szorította.– Maga szerint… valaki direkt ide tette? Miért pont Laci sírja mellé?

A gondnok arca elkomorult.– Ezt majd a rendőrök kiderítik. De azt tudom, hogy ilyesmit még soha nem láttam, pedig negyven éve vagyok ezen a pályán.

Ilona hirtelen összeomlott, és a sírkőnek támaszkodva zokogni kezdett.– Miért nem hagyják békén? Még halála után sem? Miért mindig nekünk kell szenvedni?

Margit néni lehajolt hozzá, megsimította a vállát.

– Drágám, lehet, hogy nincs is köze Lacihoz. Ne keverd össze. Ez talán valami régi titok… vagy valaki más múltja.

Ám Ilona fejében egyre sötétebb gondolatok kavarogtak. Az utóbbi időben gyakran hallotta a férje hangját álmában, mintha szólni akarna hozzá. Most, hogy a gödörben csontot talált, úgy érezte, ez nem lehet véletlen.

– Lehet, hogy ő… – suttogta maga elé.

– Kicsoda ő? – kérdezte a gondnok élesen.

Ilona nagy levegőt vett, és remegő hangon folytatta:– A férjemnek voltak titkai. Soha nem beszélt róluk, de néha éjjel felriadt, kiabált álmában. Egy név… mindig ugyanazt a nevet mondta: „Andor… Andor, bocsáss meg!”

A gondnok felkapta a fejét.– Andor?

– Igen – bólintott Ilona. – Én nem tudtam, ki az, kérdeztem is tőle, de sosem válaszolt. Csak elsápadt, és azt mondta: „Erről soha többé ne beszéljünk.”

Margit néni keresztet vetett.– Te jó ég… lehet, hogy amit ott lent találtál… az az Andor?

Ilona szeme kitágult.– Maga szerint a férjemnek köze lehetett ehhez?

József határozottan felemelte a kezét.– Asszonyom, most nem szabad ilyesmit feltételezni. A rendőrség majd kivizsgálja. Ne feledje, sok minden történhetett, mielőtt ezt a területet temetőnek nyilvánították.

De Ilona szíve mélyén tudta: ez nem véletlen. Valami rejtett kapcsolat fűzte össze a férje múltját ezzel a titokzatos csonttal.

Ekkor hirtelen megdördült az ég, sötét felhők gyűltek a temető fölé. A szél felkapta a virágokat a sírkőről, és szétszórta őket a földön.

Ilona remegve hajolt le, hogy összeszedje a szirmokat.– Laci… ha tudsz, adj jelet! – suttogta kétségbeesetten.

És ekkor, mintha válaszul, a gödör mélyéből halk koppanás hallatszott. Mint amikor egy kő zuhan valami keményre.

Mindhárman ledermedtek.

– Hallották? – kérdezte Ilona riadtan.

A gondnok arca elsápadt.– Igen… ott lent van valami. És most már biztos, hogy nem vakond volt.

Margit néni szorosabban markolta a botját.– Hívják a rendőrséget, azonnal! Ez túl van minden képzeleten.

Ilona azonban még mindig a gödör fölé hajolt, és könnyes szemmel nézett a sötét mélységbe.

– Ha titkokat rejtegetsz, Laci – suttogta –, akkor most végre kiderül az igazság. És én veled együtt fogom viselni… bármi legyen is az.

A szél zúgott, a fák lombjai hajladoztak, és a temető fölött baljóslatú csend telepedett meg. A gödör pedig, mint egy sötét torok, némán várta, hogy felfedje, mit rejt a mélye.

Lezárás

A rendőrök később valóban kiásták a gödröt, és emberi maradványokat találtak benne. A vizsgálatok során kiderült: a csontok évtizedek óta feküdtek a föld alatt. Hogy ki volt Andor, és milyen titkokat vitt magával László a sírba, sosem derült ki teljesen.

Ilona azonban minden vasárnap továbbra is kijárt a temetőbe – most már nemcsak a férjéhez, hanem ahhoz a másik, ismeretlen alakhoz is, akinek élete valahogy összefonódott az övékkel.

És minden alkalommal, amikor a szél felkapta a virágokat a sírról, ő úgy érezte: László és Andor együtt suttognak neki a föld mélyéről.

2025. augusztus 24. (vasárnap), 06:24