„Anya, apa adott valamit…” – A kilencéves kislány utolsó hívása, amitől megfagyott a vér az erekben
AZ ESŐ ÉS A FÉLELEM.
A november nem finomkodott azon az estén.
A Balaton felől felkúszó hideg pára úgy ült rá a főútra, mintha a tó maga akarná visszanyelni a világot. Az eső nem kopogott – ostromolt. /Sűrű, súlyos vízfüggöny zúdult a szélvédőre, az ablaktörlők pedig hiába hadakoztak ellene, mindig egy pillanattal késésben voltak\./
Réka ujjai görcsösen szorították a kormányt. A neonfényben remegő kezei sápadtnak, szinte áttetszőnek tűntek. A kocsi belsejében tompa meleg volt, de ő mégis fázott – nem a hidegtől, hanem a kimerültségtől, ami a csontjáig hatolt.
A kórház szaga még ott volt a ruháján: fertőtlenítő, vér, fémes keserűség és kávé. A sürgősségi műszak sosem engedi el az embert azonnal; mintha a kórház láthatatlan ujjaival kapaszkodna belé.
Az agya még mindig pörgött.
Egy fiatal fiú, aki motorral csúszott meg az esőben. Egy idős asszony, akinek a szíve megállt. Síró hozzátartozók, akik szinte ráborultak, mintha ő lenne az egyetlen kapaszkodójuk.
Mégis, miközben az autója siklott az aszfalton, a gondolatai hazafelé szaladtak.
Balatonalmádi csendes utcái.
„Tej… kenyér… Anna holnap dolgozat… Márk fogorvos… még mosni is kellene…” – zakatolt benne a lista.
A telefon ekkor rezdült meg a tartóban.
A képernyőn Anna mosolygott rá: kilencéves, apró foghézaggal, kezében egy megviselt plüssnyúl, amely már inkább szürke volt, mint fehér.
Réka arca önkéntelenül ellágyult.
– Szia, kicsim! – szólt bele mosolyogva. – Mindjárt otthon vagyok. Mit szeretnél vacsorára? Lángost vagy tésztát?
Egy pillanatig semmi.
Nem az a fajta csend, amikor megszakad a vonal – inkább olyan, mintha valaki nagyon közel tartaná a telefont… de képtelen lenne megszólalni.
Réka mosolya lassan elhalványult.
– Anna? Hallasz engem?
Akkor jött a hang.
Szaggatott légzés. Mintha valaki túl kevés levegőt kapna, mintha víz alatt próbálna beszélni.
– Anya… – suttogta a kislány.
Nem volt benne az a megszokott csilingelő könnyedség. Inkább fojtott, tompa, idegen.
Réka szíve hirtelen nehezebb lett, mintha ólmot öntöttek volna bele.
– Mi a baj, kicsim? Asztmád? Hol az inhaláló?
A vonal túlsó végén zörgés hallatszott, mintha Anna megmozdult volna.
– Szédülök… – préselte ki magából. – Apa… adott valamit…
Réka ösztönösen rálépett a gázra. A motor felbőgött, a kocsi előrelendült, a szélvédőn szinte vízfal zúdult végig.
– Mit adott? – kérdezte remegő hangon.
– Olyan furcsát… keserű volt… és égett a torkom…
A nő mellkasa összeszorult.
– Hol van apa?
A válasz alig hallható volt:
– A nappaliban… a földön… alszik…
A telefon hirtelen tompán koppant. Mintha kicsúszott volna Anna kezéből.
A vonal megszakadt.
– ANNA! – kiáltotta Réka, de csak a rádió zúgása és az eső felelt.
Ekkor történt az átváltás.
A rémült anya helyét átvette a tapasztalt mentősnő.
Áthajtott a piros lámpán. A szembejövők dudáltak, valaki dühösen integetett. A kocsi megcsúszott egy pocsolyán, de ő visszarántotta.
Az út hirtelen végtelennek tűnt.
Amikor befordult a házhoz vezető kanyarba, már messziről látta: a családi otthon sötét volt.
Mintha a ház lélegzetét is visszatartotta volna.
A bejárati ajtó zárva volt.
Duplán.
Réka dühödten dörömbölt.
– Márk! Anna! Nyissátok ki!
Semmi válasz.
A csend vastag volt, nyomasztó, élő.
A nő felkapott egy nehéz kerti virágtartót, és teljes erőből az ajtó üvegéhez vágta. A csörömpölés beleremegett az éjszakába, az üveg szilánkokra robbant.
Ahogy benézett, a sötétség mintha visszanézett volna rá.
A belső reteszt elfordította, és berontott a házba.
Azonnal megcsapta a szag.
Édeskés. Fojtó. Vegyszeres.
Olyan illat, amit kórházban ismer az ember… de otthon soha nem akar érezni.
A HALLGATÓ HÁZ.
A nappali félhomályban úszott. A vastag függönyök elzárták a külvilágot, mintha maga a ház akarta volna eltitkolni, mi történt benne.
A perzsa szőnyegen két alak feküdt.
Márk hanyatt, mintha csak elszenderedett volna. Arca sápadt volt, ajkai kissé kékesek. Egyik karja az arcán pihent, mintha a fénytől akarná védeni magát.
Mellette Anna feküdt, apró teste apja oldalához simulva, mintha biztonságot keresne.
Olyan békésnek tűntek… túl békésnek.
Réka térdre rogyott.
A szőnyeg durva szálai belevágtak a bőrébe, de nem érezte.
– Nem… nem… nem… – suttogta, inkább magának, mint nekik.
Reszkető kézzel kereste Márk pulzusát. Alig érezte.
Anna nyakán viszont gyenge, de létező lüktetés tapintható volt.
– Siri, hívj mentőt! – kiáltotta rekedten.
És elkezdte az újraélesztést.
A mentők villogó fényei perceken belül festették piros-kékre az utcát. A házat kiürítették, mert a levegő veszélyesnek bizonyult.
Réka az esőben állt, vérző karral, átázva, remegve. A szomszédok a kapuk mögül suttogtak.
Előbb Márkot vitték el hordágyon. Aztán Annát, maszkban, gépekre kötve.
Ekkor lépett oda hozzá egy rendőr.
Farkas András nyomozó arca fáradt volt, de figyelmes.
– Asszonyom… maradjon nyugodt. Találtunk valamit a nappaliban.
Egy átlátszó zacskót tartott a kezében. Benne egy összehajtott papír.
Réka szíve mintha megállt volna.
A betűk ismerősek voltak. Márk kézírása… vagy az övé?
A sorok hidegen bámultak vissza rá:
„Nem bírom tovább az adósságot.Magammal viszem őket, hogy ne szenvedjenek.Bocsáss meg.”
Alatta: Réka.
A nő arca elfehéredett.
– Én… én nem írtam ezt… – suttogta.
A nyomozó tekintete kemény maradt.
– A szakértők megvizsgálják. Addig is vizsgálat indul.
Az éjszaka véget ért – de Réka számára csak most kezdődött az igazi rémálom.
AZ IGAZSÁG ÉS A HALLGATÁS.
A kórház hajnalban olyan volt, mint egy jégpalota. Fehér falak, vakító fények, csendes lépések.
Márk életben volt, de kómában.
Anna viszont magához tért.
Réka remegő kézzel simította lánya haját. A kislány hangja rekedt volt, de tiszta.
Farkas nyomozó óvatosan kérdezett:
– Anna… emlékszel valamire az estéről?
A kislány lassan bólintott.
– Apa porokat tört össze a konyhában… – suttogta.
Réka szíve összetört.
– És anya? – kérdezte a nyomozó. – Ő adott neked inni?
Anna azonnal megrázta a fejét.
– Nem. Anya dolgozott. Apa mondta, hogy ne szóljak neki.
Ekkor Anna a párnája alá nyúlt, és előhúzott valamit.
Egy összegyűrt gyógyszeres tasak darabját. Rajta sárga veszélyjelzés.
A nyomozó arca megkeményedett.
Nem sokkal később jött a hír:
Márk bankszámláit feltörték. Titkos adósságok. Külföldi repülőjegy – egy idegen nő nevére.
Amikor Márk magához tért, a rendőrség azonnal letartóztatta.
Réka szembesítette a kórházi ágy mellett.
– Miért? – kérdezte hidegen.
Márk tekintete üres volt.
– Fullasztott ez az élet… újat akartam.
– A lányunk életével fizettél volna érte – mondta Réka, szinte suttogva.
Márk nem válaszolt.
Réka akkor értette meg: az a férfi, akit szeretett, talán soha nem létezett igazán.
UTÓSZÓ – A CSEND UTÁN.
Hat hónappal később új zár kattant a ház ajtaján.
Kamerák, riasztó, biztonsági rendszer – látható jelei annak, hogy a bizalom nem tért vissza.
Anna még mindig óvatos volt az innivalóval. Minden poharat megszagolt, minden dobozt kétszer ellenőrzött.
De újra nevetett.
Újra focizott az udvaron.
Újra mert álmodni.
Réka egy apró ezüsthold alakú medált viselt. Nem a múlt emléke miatt – hanem emlékeztetőül, hogy a sötétség után mindig jön fény.
Egy esős este Anna megkérdezte:
– Anya… apa börtönben marad?
Réka sokáig hallgatott.
– Igen, kicsim. Ott marad.
De miközben ezt mondta, tudta:
A valódi kérdés nem ez volt.
Hanem az, hogy ők ketten mennyire tudnak valaha teljesen meggyógyulni.
Az ajtó bezárult.
A ház csendes lett.
De a történetük – még nem.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 04. (szerda), 17:25
