Anya és fia már tíz éve nem találkoztak. Egy nap ott áll a fia küszöbén. Elfacsarja a szívemet ez a történet
Hirdetés
Hirdetés
Álljanak itt fiú (nevezzük Bélának) a sorai. Bár nem minden részlet tűnik realisztikusnak, de a történet üzenete a lényeg, és az egyértelmű:
“Édesanyám egy ócskapiacon dolgozott, és a fél szemére vak volt. /Mindig is nagyon szégyelltem mások előtt, hogy ő az anyám\./
Hirdetés
Próbáltam rejtegetni, hogy ne lássanak vele együtt.
Amikor egyszer értem jött az iskolába, nem tudtam elkerülni a találkozást, és az osztálytársaim utána hetekig csúfolták.
Hirdetés
Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, gyűlöltem az anyámat érte. Mikor rákérdeztem, hogy miért jött el az iskolába, még az is kibukott belőlem, hogy anya miért nem halsz már meg végre!?
.
Anyám nem válaszolt, nem büntetett meg, csak némán tűrte, nyilvánvalóan borzasztó rosszul esett ez neki. Rosszul éreztem magam, de utána nem foglalkoztam a történtekkel. Pár nap múlva felébredtem, kimentem a konyhába, és anyámat látom, hogy ott ül a széken, és sír.
Hirdetés
Tudtam hogy miattam sír, de képtelen voltam kibékülni ezzel a helyzettel. Megesküdtem rá, hogy felnőttként sikeres ember leszek, keményen tanulok, egyetemre megyek, jól fogok keresni.
.
Végül mindezt elértem, a feleségemmel és két gyermekemmel egy nagyon szép házban élünk. Anyámat már nagyon régóta nem láttam, míg egy napon valaki kopogott az ajtón. Anya volt.
A kislányom nyitott ajtót, és szegénykém nagyon megrémült a küszöbön álló alaktól.
Hirdetés
Kirohantam, lehordtam az anyámat, és elzavartam, mert nagyon dühös voltam rá, amiért megijesztette a kislányomat. Szegény anyám pár szót mondott csak halkan, és elkullogott.
Azonban nem hagyott nyugodni az eset. Ismét rosszul éreztem magam a történtek miatt, hasonló érzés volt, mint gyerekkoromban, azután az eset után, amikor anyám bejött az iskolába, és csúfolták az osztálytársaim.
Néhány nap múlva volt az osztálytalálkozóm a szülővárosomban, és úgy döntöttem, előtte benézek az anyámhoz is.
Hirdetés
Azonban már késő volt! A szomszédok elmondták, hogy édesanyám pár nappal korábban elhunyt. Nem is tudom, mit éreztem.
Mikor bementem a lakásba, láttam, hogy az asztalon van egy üzenet, egy papír félbehajtva. Mikor kinyitottam, anyám girbe-gurba írásával ezeket a sorokat olvashattam:
Már érzem a halál szelét, nem élek már soká. Ígéretet teszek rá, hogy többet nem foglak zavarni.
Hirdetés
De arra gondolok, hogy vajon te eljössz a majd még hozzám? Nagyon hiányzol nekem. Van valami, amiről nem tudsz: kiskorodban egy balesetben elvesztetted az egyik szemedet. Az orvos elmondta, hogy az én szememet át tudják ültetni, és akkor látni fogsz mindkét szemedre. Gondolkodás nélkül neked adtam, ezért lettem félszemű. Nyugodj meg, sose voltam rád dühös, mert számomra te voltál a minden.
Hirdetés
Ekkor csak azt éreztem, hogy nagyot fordul velem a világ, és ömleni kezdenek a könnyeim, ahogy még soha. Valami felszakadt bennem: azóta sem tudok megbocsátani magamnak.”
Béla története igencsak súlyos terhet hordozó életútről árulkodik.
.
Neked mi a véleményed?
2022. június 27. (hétfő), 16:28
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
