Anya, hol van az a bácsi, akivel titokban járunk apu elől

— Hanna, kicsim, menj ki játszani a kertbe Mazsolával, amíg anyának dolga van — mondta kedvesen Réka az ötéves lányának.

— De hová mész, anya? — kérdezte csillogó szemekkel a kislány.

— Egy ismerősömmel találkozom. /De ez titok, nem mondhatod el senkinek — suttogta cinkosan Réka, és az ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak\./

A kislány elkomolyodott, és erősen bólintott, ahogyan csak egy ötéves tud, ha fontos dologról van szó. Réka megsimogatta a haja búbját, aztán elindult a kapu felé.

Körülbelül egy óra múlva jött vissza. Hanna addig a család kutyájával, Mazsolával játszott a hátsó kertben. A ház egy csendes kertvárosi utcában állt, magas fakerítéssel körbevéve. Réka mindig úgy gondolta, a lánya nem megy el a telekről, amíg ő távol van.

De nem számolt azzal, hogy Hanna már tudja, hogyan kell kinyitni a kapuzárat.

A kislányt egyre jobban izgatta, hová is megy anyukája újabban ilyen gyakran. Egy napon elhatározta, hogy utánajár a titoknak.

Amikor Réka ismét elindult a „dolgára”, Hanna kisurrant a kertkapun, és csendben követni kezdte őt.

A fiatal anyának fogalma sem volt róla, hogy a lánya a nyomában jár. Tíz perc séta után egy kis, kopott, fából épült házhoz ért, ami az utca végén, félig elrejtve a fák mögött állt.

Réka épp megfogta a kapu kilincsét, amikor megfordult, és megdöbbent.

— Te mit keresel itt?! — kiáltott rá meglepetten, mikor meglátta a kislányát.

— Követtelek téged, anya — válaszolta Hanna ártatlan hangon. — És te mit csinálsz itt?

— Egy kedves ismerősömet látogatom meg. Szeretnél vele megismerkedni? — kérdezte Réka kissé zavarban, de igyekezett természetesnek tűnni.

— Igen! — vágta rá vidáman a kislány.

— De akkor meg kell ígérned, hogy ez a mi kis titkunk marad — hunyorgott rá az anyja.

— Ígérem! Nem mondom el senkinek! — mondta Hanna ünnepélyesen, miközben a homlokát ráncolta.

Réka nevetett, megfogta lánya kezét, és együtt léptek be a kertkapun. A ház udvarán átvágva a bejárathoz mentek, ahol egy idősebb férfi nyitott ajtót. A látogatás fél órán át tartott, majd kéz a kézben tértek vissza otthonukba.

Innentől kezdve Hanna minden alkalommal anyukájával ment a titokzatos látogatásokra. A kislány soha, senkinek nem mesélte el, mit láttak, vagy kivel találkoztak.

Ahogy telt a nyár, majd beköszöntött az ősz is, a titok megmaradt anyja és lánya között. A kislány úgy őrizte, mint egy kincsét.

Egészen szilveszter éjszakájáig...

 

 

Az újév estéjén a család Rékáéknál gyűlt össze. Az ünnepi asztal roskadozott a finomságoktól. Ott volt Bence, Réka férje, valamint Bence szülei is: László bácsi és Irén néni. A hangulat kellemes volt, mindenki vidáman beszélgetett, amikor Hanna egyszer csak hangosan megszólalt:

— Anya, hol van az a bácsi, akivel titokban szoktunk találkozni, amikor apa dolgozik?

Az asztalnál egy pillanat alatt halotti csend lett.

Réka elvörösödött. A tekintete ijedten cikázott a családtagok között. László bácsi megigazította a szemüvegét, Irén néni a fejét csóválta, Bence pedig értetlenül nézett a feleségére.

— Édesem, miről beszélsz? — próbált nevetni Réka, de hangjában ott csengett a feszültség.

— Talán Tóth néniékre gondolsz, vagy Laci bácsira, akikkel együtt sétáltunk?

— Nem-nem! Őket ismerem! Én Feri bácsiról beszélek! — tiltakozott Hanna komolyan.

— Hanna, ne mondj butaságokat, nincs is Feri bácsi. Biztosan csak álmodtál valamit — próbálta elsimítani a helyzetet Réka, de már látszott rajta, hogy feszült.

— Nem álmodtam! Láttalak titeket, amikor oda mentél hozzá! Akkor is, amikor salátát vittél neki! — tiltakozott a kislány.

— Azt a salátát Tóth néniéknek vittem! — csattant fel Réka, és a lányára pillantott, most már szigorúan.

— Apa, én nem hazudok! Meg tudom mutatni azt a házat! — kezdett sírni Hanna.

Bence lenézett a lányára, majd visszanézett a feleségére. Mély levegőt vett.

— Jó. Nyugodj meg, kincsem. Én hiszek neked. Most szépen felöltözünk, és elmegyünk ahhoz a Feri bácsihoz — mondta nyugodt, de határozott hangon.

Réka szinte lefagyott.

— Ne menjünk sehová... kérlek. Elmondom az igazat — suttogta halkan, és lesütötte a szemét.

Bence visszalépett az asztalhoz, töltött magának egy újabb pohár bort, és egy hajtásra kiitta. Irén néni a férjére nézett, aki csak megcsóválta a fejét.

— Hazudtam neked — kezdte megtörten Réka. — Nem nőttem fel árvaházban, ahogy mindig mondtam. Van apám. Farkas Ferencnek hívják. De sosem beszéltem róla, mert... mert börtönviselt.

A szobában ismét néma csend lett. Réka mélyet sóhajtott, majd folytatta:

— Amikor meghalt anyám, nem volt hová mennem. Az állam gondoskodott rólam. Apám akkor börtönben volt. Nyáron szabadult, megkeresett, és először elutasítottam. De végül megsajnáltam, segítettem neki. Vettem neki egy kis házat a város szélén. De szégyelltem ezt előtted. Ezért titokban látogattam őt, csak Hannát vittem magammal. Nem akartam hazudni, csak... nem tudtam, hogyan mondjam el.

Bence halkan felnevetett, de a hangja keserű volt.

— Hát ez tényleg megható történet. Akkor szerintem el kell mennünk, és meglátogatnunk az apádat — mondta gúnyos hangsúllyal.

— Mégsem illik, hogy az após egyedül töltse az újévet. Legalább megnézzük, hasonlít-e rád.

Réka nem szólt. Büszkén felegyenesedett, és elindult a folyosó felé. Hanna megfogta apja kezét, és együtt követték az asszonyt. László bácsi és Irén néni sem maradtak le, ők is felvették a kabátjukat.

A család útra kelt, hogy szembenézzen egy régóta rejtegetett múlttal...

 

A téli éjszaka csendes volt, a hó finoman szállingózott, miközben a család autóval közeledett a kis házhoz. A motor leállt, Réka kiszállt elsőként, majd határozottan átlépte a kiskapu küszöbét. Elment a verandáig, és határozottan kopogott.

Nem várt választ, hanem egyszerűen benyitott, mintha hazatérne.

— Ki az? Réka, te vagy az? — hallatszott egy rekedt férfihang a ház mélyéből.

— Igen, apa. De nem vagyok egyedül. Itt van velem a férjem, a lányom és a szülei is — szólt vissza a nő nyugodt hangon.

A ház többi tagja az ajtóban állva hallgatta. Bence szinte megdermedt, mikor meghallotta a megszólítást. Irén és László zavartan toporogtak a fiuk mögött.

A folyosón megjelent egy ősz hajú, vékony öregember, akinek karját régi, kifakult tetoválások borították. Arcán fáradtság és egyfajta megmagyarázhatatlan szelídség ült.

— Ő lenne Farkas Ferenc, az apám — mutatta be halkan Réka.

Az öreg intett egyet, mintha üdvözölni akarná a vendégeket, majd hátralépett, hogy beengedje őket.

— Jó estét, hölgyeim, uraim — mondta bátortalanul.

Bence elnyomta a meglepetését, és udvariasan biccentett.

— Jó estét... örülök, hogy megismerhetjük. Minden jót az újévre.

Ferenc félrebiccentette a fejét.

— Még mindig furcsa ezt hallani… hogy valaki így köszönt nekem. Réka… ez a te lányod? — nézett Hannára.

— Igen. Ő Hanna — válaszolta az anya, és Hanna büszkén előrelépett.

— Sokat mesélt rólad — mondta a kislány, majd megölelte a nagyapját.

A férfi meglepetten nézett le rá, aztán lassan viszonozta az ölelést. Szemeiben könny csillant.

Bence végignézett a jeleneten, majd közelebb lépett a feleségéhez.

— Sajnálom, hogy kételkedtem benned — mondta csendesen. — Nehéz volt ezt hirtelen megérteni.

— Nem haragszom — suttogta Réka, és megfogta a férje kezét. — Tudom, hogy rosszul kezeltem. Azt hittem, jobb, ha elrejtem az igazságot.

— Most már minden rendben lesz — válaszolta Bence. — Hoztunk pezsgőt is… ha Feri bácsi nem bánja, megünnepelhetnénk az újévet együtt.

— Nem bánom. Rég volt, hogy ennyi ember volt egyszerre ebben a házban — bólintott az öreg, és kicsit megigazította a kopott pulóverét.

Irén néni és László bácsi is lassan feloldódtak, bekapcsolódtak a beszélgetésbe. A nappali meglepően tiszta volt, egyszerűen, de rendben berendezve.

A család együtt töltötte az éjszaka hátralévő részét. Hanna vidáman mesélt a kutyájáról és az óvodai élményeiről. Feri bácsi lassan felengedett, és néha még nevetett is egy-egy történeten.

Éjfélkor együtt koccintottak, és az ablakon kinézve nézték, ahogy a környéken néhány tűzijáték fénye szétrobban az égen.

Másnap reggel Bence és Réka kettesben ültek a verandán, meleg teával a kezükben.

— Most már nem kell semmit titkolni — mondta Réka.

— Most már nem is akarom, hogy bármit elrejts tőlem — válaszolta a férje. — Ez a történet nemcsak rólad szól. Rólunk. Együtt írjuk tovább.

Réka bólintott, és először hosszú idő óta nyugodtnak érezte magát. Többé nem szégyellte az apját. És tudta, hogy Hanna is olyan emlékeket őriz majd ebből az éjszakából, amit sosem felejt el.

2025. május 13. (kedd), 08:11