Az alku szerint csak a nagymamája miatt ment hozzá… de végül örökre mellette maradt

Az alku .

A Csermely utca legvégén álló régi vályogház már régen megadta magát az időnek. A vakolat peregni kezdett, a tető cserepei csálén álltak, az ablakkeretek pedig már évek óta festésre vártak. /Mégis, ez volt az egyetlen otthon, amit Barbara ismert\./

A szülei korán meghaltak – előbb az apja egy üzemi balesetben, majd nem sokkal később az anyja is követte, egy hirtelen jött betegség vitte el. A kislányt a nagymamája, özvegy Farkas Mária nevelte fel, aki mindig gondoskodott róla, amíg ereje engedte.

De Mária néni mostanra már ágyhoz volt kötve. Egyre többször felejtette el bevenni a gyógyszereit, és ha nem lett volna Barbara, valószínűleg enni sem evett volna időben. A lány éjt nappallá téve dolgozott egy konzervüzemben a város másik felén. Minden reggel ötkor kelt, hogy odaérjen a hatos műszakra, és este hét után ért haza. Mire megfőzött, kitakarított, ápolta a nagymamáját, már alig állt a lábán.

Az álmok, amiket gyerekként dédelgetett – az egyetem, a festés, vagy akár csak egy kis utazás a Balatonhoz – rég elhalványultak. Helyette csak a valóság maradt: a hideg konzervek, a mosószer szaga a kezén, és a csendes, nehéz fáradtság.

Egy péntek délután, a gyárból hazafelé tartva megállt a gyógyszertárban. Már egy hete nem tudta kiváltani a nagyi vérnyomáscsökkentőjét, és amikor most is csak a fejét csóválta a patikus, a lány elsápadt.

– Nincs rá keretem, de… valahogy megoldom. Kérem, ne adja oda másnak! – kérlelte.

A mögötte álló sorban egy idős férfi figyelte őt hallgatagon. Elegáns kabátot viselt, sötétzöld sálja gondosan volt megkötve. Ősz haja frissen volt nyírva, mozdulatai lassúak, de magabiztosak. Amikor Barbara távozott, a férfi odalépett a pulthoz, és egyetlen mondatot mondott:

– Kérem, írja a kisasszony gyógyszereit az én számlámra.

Másnap Barbara levelet talált a postaládában, kézzel írva:

„Farkas Barbara kisasszonynak
Tudom, hogy szüksége van segítségre. Szeretném felajánlani a támogatásomat – nem ajándékból, hanem egy megállapodás keretében. Kérem, ha érdekli, jöjjön el holnap délután öt órára a Dobó utca 12. szám alatti házba.
Tisztelettel: Kállai János”

A lány kezében remegett a papír. A név ismerősen csengett – Kállai János neve régen gyakran előkerült a városban. Vagyonos vállalkozó, korábban építőipari cégeket vezetett, aztán váratlanul visszavonult, miután a felesége meghalt. Azóta kevesen látták.

Barbara sokáig vacillált. A józan esze azt mondta, ne menjen. De a nagymama állapota napról napra romlott. Végül felvette a legszebb ruháját – egy egyszerű kék kardigánt, amit még a középiskolai ballagására kapott – és elindult a Dobó utcába.

Kállai János háza más világ volt. Téglaépület, kovácsoltvas kerítéssel, rendezett kerttel. A férfi maga nyitott ajtót. A hangja mély és halk volt.

– Jó estét, Barbara. Köszönöm, hogy eljött.

Odabent teát kínált neki, és egyenesen a tárgyra tért.

– Nem húzom az időt – kezdte. – Tudom, hogy nehéz helyzetben van. A gyógyszerek, a ház állapota, az adósságok…

Barbara lehajtotta a fejét.

– Az én koromban az ember már nem vágyik nagy dolgokra. De a magány… az könyörtelen tud lenni. Házvezetőnőt, ápolót, szakácsot bármikor találhatok, de társat… azt nem.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte a lány halkan.

A férfi egyenesen a szemébe nézett.

– Azt ajánlom, legyen a feleségem. Nem kérek szerelmet, sem álmokat. Csak tiszteletet és őszinteséget.

Cserébe gondoskodom a nagyanyjáról, kifizetem a házat, és többé nem kell dolgoznia.

Barbara úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. A férfi negyven évvel idősebb volt nála. Ez nem szerelem volt, hanem alku. De a nagymamája élete múlt ezen.

Nem válaszolt aznap este. De másnap reggel, amikor Mária néni lázasan feküdt, és nem tudta kimondani a saját nevét, Barbara meghozta a döntést.

A polgári szertartás csendben zajlott. Csak néhány rokon jött el, és persze a nagymama, akit tolószékben toltak be. Barbara kezét szorosan markolta, mintha tudná, milyen súlyos döntés született.

A lány fehér ruhát viselt, de nem menyasszonyi ruhát – csak egy egyszerű világos nyári ruhát. Nem volt zene, sem ünneplés. A gyűrű hideg volt az ujján, János keze meglepően meleg.

Amikor este kettesben maradtak, Barbara szótlanul ment be a hálószobába. A fal felé fordult, és mozdulatlanul feküdt. A rettegés ott feszült a mellkasában. Félt attól, amit a férfi tehet vele. Félt a közelségétől, az érintésétől, a hatalmától.

A fény kihunyt. Hallotta, ahogy János belép, aztán lassan leül az ágy szélére.

– Tudom, hogy ébren vagy – mondta csendesen. – De ma nem lesz semmi, Barbara. Ne félj tőlem. Holnap beszélgetünk. Ma csak pihenj.

A lány nem mozdult. Csak a könnyek buggyantak ki a szeméből csendesen.

Aztán az ajtó nyílt, és becsukódott. A férfi nem maradt. A lány egyedül maradt a sötét szobában.

Reggel a reggeli illata ébresztette fel. Az asztalon friss kalács illatozott, egy csésze teával. János már felöltözve ült az ablaknál, és egy könyvet olvasott. Amikor Barbara megjelent, felnézett.

– Jó reggelt – mondta nyugodtan. – Készítettem reggelit. Remélem, ízleni fog.

A lány csak állt az ajtóban, zavarodottan. Minden másképp volt, mint várta.

– Nem foglak siettetni – mondta János, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Annyi időt kapsz, amennyire szükséged van. Nem akarok semmit, amit nem önként adsz.

Barbara torkát gombóc szorította. Leült, remegő kézzel vette a kenyeret.

– És… mi van, ha soha nem…?

– Akkor sem foglak bántani – felelte János. – Ha egyszer megszeretsz, annak nem félelemből kell jönnie. Csak akkor lesz valódi értéke.

A lány tekintete a férfi arcára siklott. Most először nézett rá igazán.

És abban a pillanatban valami megmozdult benne.

Barbara sosem gondolta volna, hogy egyszer egy idegen házban, idegen férj oldalán ülve érzi magát biztonságban. Pedig az a reggel valami furcsa nyugalmat hozott magával. János nem kérdezősködött, nem próbált közeledni, csak ott volt. Hallgatott, és időt adott – valami olyasmit, amit az élet addig soha nem kínált fel neki.

A következő napok szinte eseménytelenül teltek. A ház hatalmas volt, a kertben madarak csiviteltek, és a reggeli mindig készen várta. János reggelente elment ügyeket intézni, délután pedig visszatért, és sosem kérdezte, mit csinált a lány egész nap. Csak megkérdezte: „Minden rendben, Barbara?”

A lány lassan elkezdte felfedezni a házat. Először csak a nappaliig merészkedett, aztán a könyvtárszobáig, végül a kertbe is kiment. Volt ott egy öreg diófa, mellette egy pad, amin a férfi feleségének emlékére egy kis réztábla állt. Barbara néhány percig csak nézte a nevet: „Kállai Júlia – Örökké szeretve.”

Este János a nappaliban rádiót hallgatott. Régi magyar sanzonok szóltak halkan a háttérből, ő pedig egy könyvet tartott a kezében. Barbara félve lépett be a szobába.

– Szereted ezeket a dalokat? – kérdezte, megtörve a csendet.

János ránézett, és halkan bólintott.

– A feleségemmel gyakran hallgattuk. Egyszer még táncoltunk is rájuk a konyhában.

Barbara leült a fotel karfájára.

– Sajnálom, hogy elvesztette…

A férfi elmosolyodott.

– Az élet része a veszteség. De nem szabad megkeményedni tőle.

Ez a mondat valamiért beégett a lány fejébe.

Egyik délután Barbara meglátogatta a nagymamáját. Most már ápoló is járt hozzá, és a gyógyszerek is pontosan érkeztek. Mária néni arca kipirult volt, szemei csillogtak, amikor meglátta unokáját.

– Megváltoztál, kislányom – mondta halkan. – A szemedben nincs már annyi fáradtság.

Barbara csak mosolygott.

– Talán egy kicsit könnyebb lett minden…

De belül még mindig ott lapult a félelem. Nem Jánostól, hanem saját magától. Attól, hogy egyszer szembe kell néznie azzal, miért is ment férjhez valójában. És attól is, hogy esetleg… idővel mégsem tudja távol tartani magát attól az emberi közelségtől, amitől eddig rettegett.

Ahogy telt az idő, Barbara kezdte más szemmel látni Jánost. Már nem csak az idős férfit látta benne, hanem az embert is – azt, aki minden este gondosan megterítette az asztalt, aki figyelt rá, ha szomorú volt, és aki sosem kérdezett olyat, amit ne lett volna illendő.

Egy este, vihar közeledett. Az ablakok reszkettek, a szél süvített. Barbara nem tudott aludni, így lement a konyhába teát készíteni. Meglepetten vette észre, hogy János már ott volt, egy bögre forró itallal a kezében.

– Nem alszol? – kérdezte csendesen.

– A vihar… mindig felébreszt – válaszolta a lány, és leült vele szemben.

Sokáig csak hallgatták a szelet, aztán Barbara megszólalt:

– Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egyszer… békét fogok érezni egy ilyen helyzetben.

János ráemelte fáradt, de meleg tekintetét.

– Ez nem helyzet, Barbara. Ez döntés.

A tiéd, és az enyém is. És minden nap újra meghozzuk, együtt.

A lányban megrezdült valami. Talán tisztelet. Talán kezdődő bizalom. Talán több is.

Egy hónap telt el az esküvő óta, és Barbara lassan elkezdte otthonának érezni a házat. Egy reggel, amikor éppen a kertben ült és rajzolt – újra festeni kezdett, amióta ideköltözött –, János lépett melléje.

– Ez gyönyörű – mondta, amikor meglátta a diófát a papíron.

– Régen mindig rajzoltam – vallotta be a lány. – De aztán... az élet fontosabb dolgokat hozott.

– Akkor most ideje visszatalálni hozzá.

Barbara felnézett rá, és megkérdezte:

– Miért vagy ilyen velem, János?

A férfi sokáig nem felelt. Aztán halkan, rekedten szólalt meg:

– Mert tudom, milyen érzés elveszíteni mindent. És mert remélem, egyszer majd nemcsak a feleségem leszel, hanem a társam is.

Barbara szíve hangosan vert.

Ám a múlt sosem marad sokáig csendben. Egy nap levél érkezett a házhoz. A boríték sárgás volt, az írás kissé kapkodott. Barbara bontotta fel, de Jánosnak szólt.

„János, tudom, mit tettél évekkel ezelőtt. Azt hitted, minden eltűnt, de én nem felejtek. Ideje szembenézned a következményekkel.
Találkozzunk a régi malomnál. Holnap délben. Egyedül.
– E.”

Barbara remegve adta át a férfinak a levelet.

– Ez… mit jelent?

János szeme sötétebb lett, arca elkomorult.

– A múlt... nem mindig marad ott, ahol hagytuk – mondta halkan.

A levelet összegyűrte, és a zsebébe tette.

– De ez most már nemcsak rólam szól. Hanem rólunk is.

Aznap este, miután János elolvasta a levelet, szótlanul ült az ablaknál.

Barbara nem kérdezett többet – nem akarta siettetni, mégis érezte, valami megváltozott. A férfi gondolatai messze jártak, és a csend most először nem volt békés.

Másnap János korán felkelt. Barbara a reggelit próbálta elkészíteni, de remegtek az ujjai. A férfi öltönyben állt meg előtte, mint aki egy fontos tárgyalásra indul.

– Ne gyere utánam – mondta csendesen.

– János… ki az az „E”? – kérdezte a lány, halkan, mintha attól félne, a válasz megsemmisíti, amit eddig felépítettek.

A férfi sóhajtott.

– Egy régi ügyfelem. Barát is volt, egykor. Történt valami régen… amire nem vagyok büszke. De most eljött az idő, hogy tisztázzuk.

Barbara csak bólintani tudott. Szíve hevesen vert. Attól félt, ha most János elmegy, valami örökre megváltozik.

– Visszajövök – mondta még, és egy hosszú pillanatra a lány szemébe nézett. – Már van kiért visszajönnöm.

A férfi kilépett a házból, és becsukta maga mögött az ajtót. A lány csak állt a hűvös konyhában, és először mióta ideköltözött, valódi aggodalmat érzett iránta.

A régi malom a város szélén állt, félbehagyott felújítás nyomaival. János csendben parkolt le, kiszállt, és megállt a magas fűben. Az épület árnyékában ott állt valaki. Vékony, görnyedt férfi, szürke kabátban.

– Eljöttél – szólalt meg az idegen, rekedt hangon. – Nem gondoltam volna.

– Mit akarsz, Endre? – kérdezte János halkan.

– Igazságot – felelte a férfi. – A bátyám meghalt, miközben neked dolgozott. Te meg elhallgattad az egészet. Ő vitte el a balhét egy építési hibáért, amit te jóváhagytál. És én… én elvesztettem őt.

János lehajtotta a fejét. A történet rég volt, de sosem tűnt el.

– Tudom, mit tettem. Akkor gyáva voltam. Féltem, hogy minden összeomlik. A pénzem, a nevem. És most tudod, mit ért az egész? Semmit. Csak ürességet.

Endre egy ideig hallgatott. Aztán elővett egy borítékot.

– Ezek a dokumentumok. A bátyám feljegyzései. Most már a tied. Vidd a rendőrségre, ha van benned gerinc. Én befejeztem.

János átvette a papírokat. Nem védekezett, nem tagadott. Endre sarkon fordult, és eltűnt a fák között.

Barbara az ablakban állt, amikor a férfi hazatért. Nem szólt semmit, csak elé ment, és megállt előtte.

– Elmondod?

János bólintott.

– Évekkel ezelőtt, egy rossz döntés miatt meghalt egy munkás. Az ő bátyja keresett meg. Igaza volt. Elhallgattam, mert meg akartam menteni a céget, a nevemet. És ezzel… tönkretettem egy családot.

Barbara tekintete komoly volt.

– Most mit fogsz tenni?

– Beviszem a rendőrségre. Bármi lesz is, nem akarok többé csendben élni.

A lány egy pillanatig nézte őt. Aztán halkan megszólalt:

– Büszke vagyok rád.

János arca meglepődött. Nem számított erre a válaszra. A lány közelebb lépett, és először, saját akaratából, megérintette a kezét.

– Talán most már én is dönthetek – suttogta. – Arról, hogy nem félek többé. Tőled sem. Magamtól sem.

János nem mozdult, csak hagyta, hogy Barbara keze az övébe simuljon.

Az elkövetkező hetek csendesen, de sűrű tartalommal teltek. János feljelentést tett, kihallgatásra járt, Barbara pedig mellette állt, minden alkalommal. Nem ítélte el, de nem is mentette fel – csupán jelen volt. Mint egy társ.

Egy este, amikor már nyárba fordult az idő, Barbara a verandán ült, kezében egy régi fotóval. Ő és a nagymamája voltak rajta, még évekkel ezelőttről.

János csendesen lépett melléje.

– Ma voltam a kórházban – mondta. – A főorvos azt mondta, a nagymamád állapota stabilizálódott. Még éveket élhet, ha ilyen körülmények között marad.

A lány szeme megtelt könnyel.

– Ezért mentem hozzád – vallotta be először hangosan. – Nem érted, mit jelent ez. Hogy nem kell attól félnem, mikor lesz vége.

A férfi bólintott.

– Tudom. És ezért soha nem kértem tőled semmit, amit nem akarsz adni.

Barbara most ránézett. A szél belekapott a hajába.

– De én most szeretnék adni valamit.

Lassan felállt, és megölelte őt. Nem félelemből, nem kötelességből – hanem önszántából. Mert megváltozott. És már nem csak a nagymamájáért élt, hanem önmagáért is. És talán – csak talán – már Jánosért is.

Epilógus.

Egy év telt el. Barbara saját kiállítást rendezett a városi művelődési házban. János csendben nézte végig a képeket – fákat, utcákat, csendes arcokat. A lány világát.

A vendégek között ott ült Mária néni is, mosolyogva, megtámasztva a botját.

Amikor a kiállítás véget ért, Barbara Jánoshoz lépett, megfogta a kezét, és azt mondta:

– Most már biztos vagyok benne. Nem csak a feleséged vagyok. A társad is.

A férfi szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp.

– Én pedig abban vagyok biztos – felelte halkan –, hogy az életem legjobb döntése volt, hogy hagytam, hogy te válassz.

És akkor Barbara először csókolta meg.

Nem az alku, hanem a szeretet miatt.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. január 16. (péntek), 12:35