Az Alzheimer mindent elvett az anyjától… de egy ápolónő egyetlen dallal csodát tett a milliárdos szemeláttára

A CSEND REPEDÉSEI.

A Svábhegy oldalában álló villa kívülről pont úgy nézett ki, mint amit az ember egy magyar milliárdostól várna: üveg, márvány, gondosan nyírt bokrok, a kapu előtt sötét terepjáró. /Belülről azonban inkább emlékeztetett egy gondosan berendezett üres díszletre, mint otthonra\./

Bence mindig furcsállta, hogy az emberek irigykedve néznek rá. Az újságcikkekben hol „ingatlanmogulnak”, hol „fiatal nagyvállalkozónak” nevezték, fotókon mosolygott konferenciákon, szalagátvágásokon, díjátadókon. A képeken sosem látszott, hogy estéire általában csak a hűtő zúgása és az éjjeli portás köszönése maradt neki.

Aznap este is későn ért haza. A sofőr már régen hazament, ő pedig egyedül állt ki a garázsból a saját autójával. A kapu csukódáskor fémesen csengett, a hideg februári levegő még beszivárgott a kabátja alá. Megszokásból végignézett a sötét ablakokon – csak a nappali egyik sarkában égett halvány fény, ahogy minden este, mióta édesanyja, Juli néni állapota rosszabbodott.

– Jó estét, Bence úr – lépett oda a portás a fülkéből, kabátban, félig kilógó sállal.
– Jó estét, Lajos bácsi – bólintott Bence. – Anyu…?
– Csend van fönt. A délután fárasztó volt, azt mondta az új lány. – Lajos bácsi szeme körül fáradt ráncok gyűltek, de a hangja kedves maradt. – Azt mondta, most mintha kicsit nyugtalanabb lenne.

Bence csak bólintott. A „nyugtalanabb” az utóbbi hónapokban bármit jelenthetett: félig értelmetlen kiabálást, eltévedést a folyosón, vagy azt, hogy az anyja hosszan, üres tekintettel nézett át rajta, mintha idegen lenne.

Miközben felért a lépcsőn, eszébe jutott, mennyi orvos, professzor, „világhírű szaktekintély” fordult már meg náluk. Mindegyik hozott új szakkifejezéseket, MRI-felvételeket, gyógyszerlistákat. Az Alzheimer az Alzheimer maradt. Az a pillanat, amikor az anyja először kérdezte meg tőle: „Bocsánat, maga kihez jött?” – élesen égett benne, mint valami rossz vicc poénja, amin senki nem nevet.

A folyosón általában csend fogadta. Szőnyegek tompították a lépteit, a falakon régi családi fotók – egy fiatal nő babakocsival, a kisfiú homokozóban, tengerparti nyaralás, diplomaszerzés. Olyan életdarabok, amelyeket mostanra már csak ő fogott fel teljes egészükben.

Most azonban valami más is volt a csendben. Alig hallható, bizonytalan zene szűrődött át az emelet távolabbi végéből. Nem telefon, nem tévé: zongora. Egy régi felvétel recsegős, meleg hangja.

Bence megállt. Nem volt bekötve a ház hangrendszere úgy, hogy véletlenül elinduljon valami. És a takarítók már régen elmentek, a személyzet éjszakai része pedig maximum a konyhában kávézott.

A zene az anyja szobája felől jött.

Szíve önkéntelenül gyorsabban vert. Nem jó érzés volt, inkább valami nyugtalanító. Az évek alatt hozzászokott egy bizonyos kiszámítható rendhez: gyógyszer, vacsora, tévéhíradó, aztán lassú szétesés, sírás, kimerülés, altató. Zene nem tartozott a forgatókönyvhöz.

Lassan indult el a hang irányába. A lámpákat nem kapcsolta fel, csak a folyosó végén égő éjjeli fény adott némi támpontot. Ahogy közeledett, a dallam felismerhetővé vált. Valami régi, magyar sláger feldolgozása, amit gyerekkorában ezerszer hallott a rádióban. Az anyja kedvence volt – erre táncolt egyszer a nappali közepén, amikor még apja is élt, és mindketten nevettek, hogy Bence mennyire ügyetlenül próbálja követni a lépéseket.

A szoba ajtaja résnyire nyitva állt. A meleg fény csíkja ráhullott a folyosó szőnyegére. Bence megállt a küszöbnél, ujjait az ajtófélfára tette, és óvatosan benézett.

A látvány először nem állt össze. A szoba, a megszokott bútorok, az ágy, a fotel, az oxigénpalack a sarokban, a gyógyszerek az éjjeliszekrényen. És a szoba közepén…

Az anyja állt. Nem ült, nem feküdt, nem kapaszkodott. Állt. Karjai lazán a testéhez simulva, lábai lassan, óvatosan lépegettek egy láthatatlan körben. Vele szemben egy fiatal nő mozdult, akit Bence csak hátulról látott: sötétbarna haja laza kontyba csavarva, egyszerű, világos munkaruhát viselt.

– Nagyon jó, Juli néni, pont így… – hallatszott a lány halk hangja. – Emlékszik, ezt hallgatták a balatoni nyaralónál is.

Az anyja szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Nem az a félszeg, bizonytalan mosoly, amivel néha reagált valamire, amit nem értett, hanem valami egészen régi. Az a fajta mosoly, amit Bence gyerekkorából ismert: amikor az anyja elkapta a tekintetét a konyhaablaknál, és tudta, hogy ma palacsinta lesz; vagy amikor végignézte, ahogy elindul az iskolabálba.

– A… balatoni… – formált lassan szavakat Juli néni. – Ott… ott volt az a piros… csónak. – Hangja rekedt volt, de a szótagok között valami váratlan tisztaság bujkált.

Bence torka elszorult. Hetek óta nem hallotta ilyen hosszú, összefüggő mondatban beszélni.

A lány – akiről eszébe jutott, hogy az ügynökségtől jött, és talán Annának hívták, bár eddig csak futólag találkoztak – még közelebb lépett. Kezét óvatosan az idős nő derekára tette, másik kezével az övét fogta. Olyan természetességgel, mintha évek óta ismernék egymást.

– Igen, a piros csónak – súgta. – Azt mesélte, hogy maga mindig attól félt, felborul, de közben imádta, ahogy ringott.

Juli néni halkan felnevetett. Nem hangosan, nem túlzóan, csak úgy, mint aki tényleg felidéz valamit.

Bence mellkasa szinte fájt. Ez az a hang volt, ami szerda estéken régen átszűrődött a fürdőszobába, amikor az anyja telefonon pletykált a barátnőivel. Ez az a nevetés volt, amit már eltemetett magában.

A lány kicsit lehajolt, ajka közel az idős nő füléhez. A zene halkan járt körülöttük, a szoba valószerűtlenül békésnek tűnt.

– Tudja, Juli néni… – kezdte, és a hangja még halkabb lett. – Az a fiú, akiről mesélni szokott… ő most is itt van magának. Csak néha elbújik a fejében a sok gondolat között.

Juli néni szeme egy pillanatra összefutott valamivel, amitől Bencének megint levegő után kellett kapnia. Mintha valamit keresne, mintha valakit megpróbálna beazonosítani.

– A… kisfiam…? – kérdezte bizonytalanul. A szó ott lebegett közöttük, mint valami régi, poros fénykép, amit előhúztak egy fiók mélyéről.

Bence ujjai görcsösen szorították az ajtófélfát.

Abban a pillanatban a lány felemelte a fejét, és tekintete a résnyire nyitott ajtó felé tévedt. Egyenesen találkozott Bencéével. Nem sikoltott, nem rándult össze, arca sem lett zavartan vörös. Csak egy pillanatra elhallgatott, és a lábai alatt megakadt a mozdulat.

A zene még egy ütemig szólt, aztán a felvétel kattant egyet, és csend lett.

A szoba közepén az anyja mozdulatlanul állt, mintha hirtelen elfelejtette volna, mit keres ott. A mosoly lassan lecsúszott az arcáról, tekintete elrévedt valahová a lány válla mögé, a fal repedése felé. Bence úgy érezte, mintha valami, ami az imént egy pillanatra kinyílt, most halkan visszacsukódna.

AZ IDEGEN LÁNY A SZOBÁBAN

Bence nem tudta, mennyi ideig állt ott az ajtóban. Máskor, tárgyalásokon, tárgyalóasztaloknál, színpadon, kamerák előtt mindig pontosan tudta, mi a következő mondata, mozdulata. Most viszont úgy érezte magát, mint egy betolakodó a saját házában.

Végül mégis megmozdult. Finoman belökte az ajtót, amely hangtalanul tárult ki előtte.

– Jó estét – szólalt meg rekedtebben, mint szerette volna.

A lány lassan elengedte Juli néni kezét, de nem lépett hátrébb. Megvárta, míg az idős asszony leül a közeli fotelbe, mintha ösztönösen tudná, hogy ha most hirtelen mozdul, azzal szétrobbant valami törékeny egyensúlyt.

– Jó estét, Bence úr – mondta aztán, és őszintén ráemelte a tekintetét. A szeme barnája meglepően nyugodt volt, nem az a fajta, amitől az ember automatikusan bocsánatkérést várna.

Bence pillantása az anyjára siklott. Juli néni a fotelben ült, kezeit az ölében tartotta. Tekintete már nem azt az éber fényt hordozta, amit az imént látott, inkább valami tompa fáradtság csillogott benne.

– Anya – lépett közelebb Bence, és letérdelt elé. – Itthon vagyok.

Az asszony végignézett rajta. Hosszú másodpercekig.

– Maga… – kezdte tétován. – Maga olyan ismerős.

Bence a mondat közepén már tudta, hogyan végződik, mégis reménykedett.
– Én vagyok, anya. Bence.

Juli néni homlokán finom ránc jelent meg. A név mintha nem talált volna biztos kapaszkodót.

– Bence… – ismételte, aztán lesütötte a szemét. – Szép név.

A fiú torka megint összeszorult. Megtanulta már, hogy ilyenkor nem erőltet semmit. Nem mutat fotókat, nem kérdez rá, emlékszik-e erre vagy arra. Csak bólintott, és finoman megsimogatta a kezét.

– Fáradt? – kérdezte halkan.

– Kicsit… – felelte az idős nő, aztán hirtelen a mellette álló lány felé fordult. – Maga… maga olyan szépen táncol.

A lány elmosolyodott.
– Maga táncol szépen, Juli néni. Én csak követtem.

Bence felállt. Úgy érezte, a mellkasában kavargó érzések – düh, féltékenység, hála, zavar – hirtelen túl sokan lettek egy helyen. Ránézett a lányra, akinek a nevét most már biztosan tudni akarta.

– Anna, ugye? – kérdezte tárgyilagos hangon. – Jól emlékszem?

– Igen – bólintott a lány. – Kovács Anna.

A megszokott magyar név furcsán csengett ebben a márvánnyal, üveggel teli térben. Mintha nem teljesen idevaló lett volna, mégis jobban illett ide, mint a házban függő külföldi festmények.

– Elnézést a… – Bence pillantása a hangszóróra siklott, amelyből az előbb a zene szólt, most néma fekete kockaként ült az egyik polcon. – …éjszakai koncertért? – kérdezte.

Anna ajka sarkában futó mosoly árnyéka jelent meg.
– Ha zavarja, természetesen abbahagyjuk – mondta. – Juli néni ma este nagyon nyugtalan volt. Gondoltam, megpróbálunk valami mást, mint a gyógyszert és a híradót.

Bence felsóhajtott.
– Nem haragszom – felelte gyorsan, talán túl gyorsan is. – Csak… meglepődtem.

Az anyja időközben lehunyta a szemét, feje lassan a fotel támlájának dőlt. Anna automatikusan odanyúlt, igazított kicsit a takaróján. Olyan természetesen, mintha egy nagymamát gondozna valami vidéki házban, nem pedig egy milliárdos anyját egy villában.

– Lehet, hogy most már elalszik – mondta csendesen. – Ha gondolja, kimehetünk a folyosóra beszélni.

Bence habozott.

Minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy maga mögött hagyja az anyját, ugyanakkor érezte, hogy kérdései vannak, amelyek nem férnek bele a szoba lámpafényébe.

Végül még egy pillantást vetett Juli nénire. A légzése egyenletessé vált, ajka sarkában valami halvány béke húzódott meg.

– Rendben – mondta. – Menjünk ki.

A folyosó tompa félhomálya hirtelen józanítónak hatott. Anna becsukta maga mögött az ajtót, de nem kulcsolta be; megszokásból hagyott egy résnyi helyet, hogy meghallja, ha a bent fekvő felriad.

– Mióta…? – kezdte Bence, aztán rájött, hogy a kérdés így túl általános, és újrakezdte. – Mióta csinálják ezt a… táncolós dolgot?

Anna a falnak támaszkodott, de a tartása nem lett lazább.
– Három napja próbálkozunk zenével – válaszolta. – Ma először állt fel magától.

A fiú elgondolkodva bólintott. Számolta magában: három nap. Ő ez idő alatt éppen egy új projektre tárgyalt Londonban, repült, prezentált, vacsorázott. Közben itt, ezen a folyosón túl, valami fontosabb történt.

– Honnan tudta, mit szeretett régen? – kérdezte végül. – Ezt a számot, a balatoni nyarat, a csónakot…

Anna megvonta a vállát.
– Részben magától – felelte. – Tegnap este, elalvás előtt motyogott valamit a „piros csónakról”, meg arról, hogy „Bencét nem lehet beültetni, mert kiborítja a világ összes vizét”.

Bence szeme elkerekedett.
– Ezt mondta? Így?

– Nagyjából. – A lány elmosolyodott. – A többit Lajos bácsitól, meg a régi fotókból raktam össze.

– Lajos bácsitól?

– Igen. Ha lemegyek teát főzni, néha mesél egy kicsit magukról – magyarázta Anna, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. – Ő még ismerte azt a Juli nénit, aki szervezte a házibulikat, meg irányította az építkezéseket.

Bence elképzelte, ahogy a portás és a fiatal nő a konyhában állnak, gőzölgő bögrék fölött, és az anyja hajdani történeteit pörgetik át, mint valami régi filmet. Valahogy fura volt, hogy a saját gyerekkora mások beszélgetésének részévé vált.

– Nézze – szólalt meg halkan, kicsit keményebb hangon, mint szerette volna –, tudom, hogy maguk az ügynökségnél azt mondták, alternatív módszerekkel is dolgoznak. De…

– De senki nem mondta, hogy éjszaka táncolni fogok az édesanyjával a szobája közepén – fejezte be a mondatot Anna, és enyhe iróniával húzta fel a szemöldökét. – Igaza van.

Bence elvette a tekintetét.
– Csak… félek – mondta ki végül. – Hogy valami rosszat ártunk neki. Hogy túl nagy terhet rakunk rá. Vagy hogy… ön elér valamit, amit nekem soha nem sikerült.

Ahogy kimondta, rájött, hogy ez utóbbi az, ami igazán fáj.

Anna nem vágott rá azonnali választ. Inkább elnézett a folyosó vége felé, ahol egy kisebb ablakon keresztül a város fényei látszottak.

– A maga helyében én is félnék – mondta végül. – Ha az édesanyám így lenne… Minden új dolog kockázatosnak tűnne.

– Maga édesanyja…? – kapott a szón Bence.

A lány szája körül megfeszült az izom.
– Ő már nincs velünk – felelte röviden. – De, amíg beteg volt, láttam, mennyit számít egy-egy pillanatra felcsillanó emlék. Akkor is, ha másnapra elillan.

Bence némán bólintott. Érezte, nem illik tovább faggatni.

– Nézze – folytatta Anna lassan –, nem ígérem, hogy meg tudom gyógyítani. Nem is tudom. Csak… ha van egy dal, amitől három percre jobban érzi magát, akkor felteszem.

Ha attól, hogy elmondjuk, mi volt régen, kicsit megnyugszik, akkor mesélek neki. És ha ehhez az kell, hogy néha táncoljunk a szoba közepén… hát, akkor táncolunk.

A fiú a kezébe gyűrte az ujjait. Ez az egyszerű, tárgyilagos beszéd jobban megérintette, mintha bármi nagy szavakat hallott volna.

– Maga… – kereste a megfelelő szót. – Maga nem fél attól, hogy túl közel kerül hozzá? Hogy aztán, ha romlik az állapota… még jobban fog fájni?

Anna elmosolyodott, de ebben a mosolyban volt valami fáradtság.
– De. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Mindig fáj. De attól még nem lesz kevésbé beteg, ha távol maradunk tőle, nem igaz?

Valami a mellkasában engedett egy kicsit. Az a mindent kontrollálni akaró rész, ami eddig orvosokban, számokban, státuszjelentésekben mérte a reményt.

– És azt… – Bence hangja ismét elhalkult. – Azt mit súgott az imént a fülébe? Közvetlenül azelőtt, hogy… hogy észrevette, hogy figyelem magukat?

Anna egy pillanatra elhallgatott. Visszanézett az ajtóra, mintha hallgatózna, pedig tudta, hogy Juli néni alszik.

– Csak azt – mondta végül –, hogy nem kell félnie attól, hogy elfelejti magát. Mert van valaki, aki most is ugyanúgy szereti, mint akkor, amikor a piros csónakba nem mert beszállni.

Bence hirtelen képtelen volt megszólalni.

– És ezt… – nyelt nagyot – rám értette?

Anna vállat vont.
– Magára is. Meg valakire, akiről még nem meséltem – tette hozzá halkan.

Bence felkapta a fejét.
– Valakire? – kérdezett vissza. – Mire gondol?

A lány egy pillanatig mérlegelt.
– Ha nem baj, ezt inkább akkor mondanám el, ha nem a folyosón beszélgetünk éjfélkor – felelte kerülő választ, de a hangjában nem volt pimaszság. – És ha maga is tud aludni előtte egy kicsit.

– Nem szeretek félmondatokkal lefeküdni – morogta a férfi, félig magának.

– Én sem – bólintott Anna. – De vannak történetek, amikhez kell egy kicsi idő. Meg egy bögre tea.

A lány ekkor ellépett a faltól, és visszanézett az ajtóra.
– Most bemegyek hozzá, betakarom rendesen. Ha felriad, azt hiszi, elmentünk. Nem szeret egyedül lenni az éjszakában.

Bence hátralépett, hogy utat adjon neki. Ahogy Anna elment mellette, megérezte az olcsó, gyógyszertári kézkrém jellegzetes illatát, keveredve valami nagyon enyhe, virágos parfümmel. Semmi hivalkodó, semmi „illik a villához” jellegű – csak egy fiatal nő, aki egész nap másokat emelget.

Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte, Bence még hallotta, ahogy a lány halkan megszólal odabent:

– Na, Juli néni, most már pihenjen. Holnap is lesz zene, ha szeretné.

A férfi ott maradt a folyosón, hátát a hideg falnak vetve. A ház ugyanaz volt, mint amihez hozzászokott; a drága csillár, a festmények, a puha szőnyegek nem változtak. Mégis úgy érezte, mintha valami egészen kicsi, de fontos elmozdulás történt volna. Mintha a csend, ami eddig fuldokoltatóan ráült az estéire, most megrepedezett volna egy régi dallam, egy piros csónak és egy ismeretlen lány hangja alatt.

Hirtelen azon kapta magát, hogy azon gondolkodik: vajon tényleg akarja-e tudni, mi az a „valaki, akiről még nem mesélt” – és hogy készen áll-e rá, hogy a saját házában már ne ő legyen az egyetlen, aki történeteket tud a múltjukról.

RÉGI ADÓSSÁG

Másnap reggel Bence úgy ébredt, mintha alig aludt volna valamit. Az éjszaka nagy részét végiggörgette fejben: a zene, az anyja mozdulatai, Anna hangja, az a félmondat arról, hogy „valakiről, akiről még nem meséltem”.

A kávéja fölött bámulta a konyha ablakából a várost. Lent, a garázs mellett Lajos bácsi épp valami dobozt cipelt, a kertben a kertész rakosgatta a metszőollókat. A ház élte a megszokott, szervezett életét – és közben ő azt érezte, mintha benne valami apró dolog végleg elmozdult volna a helyéről.

Anna halk léptekkel jelent meg a konyhaajtóban. A haját ma copfba fogta, arca kissé fáradtnak tűnt, de a mozdulatai még mindig biztosak voltak.

– Jó reggelt – köszönt egyszerűen.

– Jó reggelt – bólintott Bence. – Hogy volt az éjszaka?

– Kétszer felriadt – felelte Anna, miközben vizet tett fel forrni a teának. – Egyszer azt hitte, még a régi, kőbányai lakásban van, kereste a sparheltet. Másodszor meg azt kérdezte, hogy be van-e zárva a balatoni nyaraló.

Bence elmosolyodott, bár a mosoly inkább volt szomorú.
– Sose zártunk be semmit a nyaralóban – mondta. – Anyu szerint „minek, a szél ellen úgysem véd”.

Anna leült vele szembe az asztalnál, a teafilter szála kilógott a bögréjéből.

– Ma ne tervezzünk nagy dolgokat – jegyezte meg. – Ha ennyire kusza éjszakája volt, lehet, hogy napközben csak kapaszkodót keres majd.

– Kapaszkodót?

– Ismerős arcot, hangot, illatot – magyarázta a lány vállvonva. – Néha az a legtöbb, amit tehetünk, hogy ott vagyunk mellette, és nem erőltetjük, hogy „emlékezzen már vissza, mi volt”.

Bence bólintott. A bögréjét forgatta az ujjai között. Pár másodpercig hallgattak, aztán úgy döntött, nem kerülgeti tovább.

– Tegnap este azt mondta – kezdte –, hogy van valaki, akiről még nem mesélt. Erről szeretnék… többet tudni. Ha nem gond.

Anna egy pillanatra elnémult. Nem volt láthatóan zavarban, inkább úgy tűnt, mérlegeli, hol kezdje.

– Rendben – mondta ki végül. – De ez nem az a fajta történet, amit fél mondatban el lehet intézni.

– Van időm – felelte Bence halkan. Ráébredt, milyen ritkán mondja ezt ki.

Anna elmosolyodott, de a tekintetében most valami messzebb nézett.

– Az én anyukámat Ilonának hívták – kezdte. – Egyedül nevelt. Takarított, időseket gondozott, mindent elvállalt, amiből ki tudott fizetni egy albérletet a külső kerületben és néha egy új cipőt nekem az iskolakezdésre.

Bence figyelt. A lány hangja nem volt panaszkodó; inkább olyan volt, mint aki egy régi, ismert utat mond végig.

– Amikor kicsi voltam – folytatta Anna –, sokszor jött ide dolgozni. Magukhoz. Akkor még nem ez a nagy villa volt, hanem az a régi ház a másik utcában, emlékszik?

Bence összerándította a szemöldökét.
– A régi családi ház… persze. Gyerekkorom nagy része ott volt.

– Anyu ott kezdett takarítani, meg néha vigyázott is magára, amikor kicsi volt – biccentett Anna. – Én néha jöhettem vele. Ültem a konyha sarkában színezővel, amíg ő vasalt vagy mosogatott.

A fiú lassan emelte rá a tekintetét.
– Maga… járt nálunk gyerekként?

– Igen – bólintott a lány egyszerűen. – Nem voltam állandó szereplő, ne féljen, nem hagyott ki semmi óriási drámát. Csak apró dolgok: Juli néni adott néha kakaót, vagy rám szólt, hogy „Annácska, a lépcsőn ne rohangálj”.

A kép, ahogy egy kislány ül a régi konyha sarkában zsírkrétával, hirtelen élesen beugrott Bencének. Nem tudta eldönteni, valódi emlék-e, vagy csak most képzelte oda, mert hallotta a történetet.

– Az anyja… ismerte anyámat? – kérdezte.

– Nagyon is – felelte Anna.

– Ilona mindig azt mondta, hogy „Juli az a fajta főnök, aki tud kemény lenni, de ha baj van, nem hagy az út szélén”. Amikor egyszer minket majdnem kiraktak a lakásból, mert késett a bérleti díj, ő segített. Nem ingyen, persze, de korrektebben, mint sokan mások.

Bence nem tudta, mit mondjon. Anyjáról az üzleti világ kemény, tárgyalóképes oldalát ismerte a leginkább. Ritkán gondolt bele, hogy a lakáskiadás, az „ingatlanportfólió” mögött konkrét sorsok vannak.

– Aztán… – Anna ujjai a bögrére fonódtak. – Aztán anyu megbetegedett. Nem ugyanaz, mint az öné. De romlott, egyre romlott. Én akkor már végeztem a sulit, dolgoztam egy idősotthonban segédápolóként. Tudtam, mit néznek az orvosok a leleteken, mit jelent, ha egy tekintet „elúszik”.

Nagyot nyelt.

– Amikor már nagyon rossz volt, Juli néni egyszer felhívott. Nem is tudom, honnan szedte meg az időpontomat, valószínűleg Lajos bácsi segített neki. Azt mondta: „Nézze, Annácska, én is voltam már bajban, maga is segített nekem sokat azzal, hogy nem hagyta itt az anyját a kórházban, hanem hazavitte. Ha most kell egy kicsit rugalmasabb fizetés, megoldjuk.”

– Erre… nem emlékszem – mondta ki Bence lassan.

– Nem is maga dolga volt intézni – mosolyodott el halványan Anna. – Maga akkor épp valami konferencián volt Ausztriában, anyukája mindig büszkén mutogatta a cikkeket.

A fiú hirtelen úgy érezte, mintha két párhuzamos valóság futott volna egymás mellett egész életében: az egyikben ő volt a sikeres vállalkozó, a másikban emberek, akiket alig ismert, az anyja neve mögé kapaszkodva próbálták valahogy túlélni az életet.

– Anyu végül meghalt – mondta Anna, és most először rezdült meg kicsit a hangja. – Én meg ott maradtam azzal a tudással, hogy mennyit számít az, ha valaki nem csak feladatnak nézi a beteget, hanem embernek.

Felnézett Bencére.

– Amikor az ügynökségnél megláttam az önök nevét – folytatta –, tudtam, ki az a „Juli, a svábhegyi házzal”. És azt is tudtam, hogy tartozom neki. Nem pénzzel. Hanem azzal, hogy amikor ő lesz gyenge, valaki ugyanazzal az odafigyeléssel lesz mellette, ahogy ő volt anyu mellett egykor.

Bence lassan engedte le az asztalra a bögréjét. Az a furcsa szorítás, ami napok óta benne élt, most másféle feszültséggé alakult: keveredett benne a hála, a szégyen, és valami különös, szinte gyermeki meglepetés.

– Szóval… – szólalt meg halkan. – Maga nem csak egy „új alkalmazott”.

– Nem – rázta meg a fejét Anna. – De ezt nem azért mondtam el, hogy bármit is viszonozzon. Már megkaptam, amit akartam: azt a tegnap esti pár percet, amikor láttam Juli nénit nevetni.

– Én meg azt éreztem, hogy valaki helyettem éli meg ezt – bukott ki Bencéből.

Anna elhallgatott.

– Nem helyettünk – mondta végül. – Csak addig, amíg nem merünk odalépni.

Aznap délután a házban más ritmus lett. Bence nem rohant be az irodába, hogy e-mailekre válaszoljon, nem merült bele azonnal a jogi anyagokba. Felvitte a régi dobozt a padlásról, amiben régi fotók, kazetták, képeslapok hevertek.

– Nézze csak, Juli néni – mondta, amikor Anna segítségével az anyja mellé ült az ágy szélére. – Emlékszik erre?

A kép egy kifakult fotó volt: Bence tízéves lehetett rajta, fürdőnadrágban, a parton állt, háttérben valóban egy piros csónak ringott. A képet valaki ügyetlenül vágta körbe, fél oldalt levágva a csónakból.

Juli néni sokáig nézte. A tekintete ide-oda járt a kép részletei között, mintha nem találná a fókuszt. Aztán valamiért a csónak orránál állapodott meg, és halkan, rekedten felnevetett.

– Megint… kiborítod a vizet – motyogta. – Mindig kiborítod.

Bence szíve kihagyott egy ütemet.
– Igen, anya – suttogta. – Mindig.

Anna csendben állt mögöttük, nem szólt bele. Csak amikor látta, hogy az idős nő pillantása kezd elhomályosulni, finoman témát váltott.

– Juli néni, nézze, itt ez a kazetta. Rá van írva, hogy „Balaton mix”. Feltegyük?

Így teltek a napok. Voltak délutánok, amikor a zene segített, és voltak esték, amikor semmi sem hatott: Juli néni kiabált, keresett valakit, akinek a nevét senki sem értette, vagy egyszerűen csak a falat bámulta.

– Nem visszafelé lépked ez a betegség, hanem hullámzik – magyarázta egyszer Anna, amikor Bence csalódottan állt a szoba ajtajában. – Lesz olyan, hogy megint táncol, és lesz olyan, hogy azt sem tudja, hol van. De a jó pillanatok nem vesznek el attól, hogy ritkán jönnek.

Egy péntek este különösen fárasztó nap után Bence mégis úgy érezte, most nem bírja tovább a hullámzást. Aznap az anyja egész nap nyugtalan volt, az orvost is ki kellett hívni, állítgatták a gyógyszereket. Amikor végre lecsendesedett, már sötét volt odakint.

– Ma hagyjuk a zenét – sóhajtott Bence. – Nem akarom tovább fárasztani.

Anna azonban megrázta a fejét.
– Nem kell táncolni – mondta. – De egy dal még belefér. Nem magának, neki.

A lány ezúttal valami lassabb számot tett fel, egy régi film zenéjét. A dallam alig volt több, mint néhány ismétlődő akkord, de mégis berendezte a teret.

– Bence – fordult oda hozzá hirtelen Anna. – Most magának kéne odalépnie.

– Hogy én…?

– Igen. – A lány komolyan nézett rá. – Én már tudom, milyen az, amikor nevetni látom. Maga meg… maga eddig mindig az ajtófélfáról nézte.

Bence visszanézett az ágyon fekvő anyjára. Juli néni szeme résnyire nyitva volt, mintha a dallamot próbálná beazonosítani.

– Ügyetlen vagyok – mondta ki a férfi halkan. – Mindig is az voltam.

– A hullámok nem nézik, ki hogy táncol – vont vállat Anna. – Csak azt, ki van ott.

A fiú vett egy mély levegőt. Odalépett az ágy mellé, és leült.

– Anya – szólította meg. – Nézd csak, itt vagyok.

Az idős nő lassan felé fordította a fejét. Az a bizonyos, üresnek tűnő pillantás volt ez, amiben Bence már annyiszor elveszett. Ezúttal azonban nem hátra lépett, hanem nyújtotta a kezét.

– Van kedved… egy kicsit sétálni? – kérdezte. – Csak a szőnyegen, mint régen.

Fél percig nem történt semmi. Aztán Juli néni ujjai lassan megmozdultak, és belekapaszkodtak az övébe.

– Ne engedj el – mondta rekedten.

– Nem foglak – felelte Bence, és úgy is gondolta.

Felálltak. Anna a másik oldalról óvatosan támogatta az idős asszonyt, de most valóban csak kísérő volt, nem vezető. A háttérben szólt a zene, egyszerű, ismétlődő dallamával betöltve a szobát.

Bence először csak bizonytalanul lépkedett. Nem tudta, hova tegye a lábát, hogyan fogja az anyja kezét úgy, hogy ne essen el. Aztán egyszer csak eszébe jutott egy régi kép: kisluhában áll a nappali szőnyegén, anyja megmutatja, hogyan kell „egy-kettő-három, fordul”.

– Emlékszel? – kérdezte halkan. – Mindig azt mondtad, két bal lábam van, de azért adtál egy esélyt.

Juli néni szeme egy pillanatra rá fókuszált. Aztán egészen apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

– Mindig… kiborítod a vizet – suttogta megint. – De… jó nézni.

Bence érezte, ahogy valami forró és fájó egyszerre húzódik végig a mellkasán.

– Kiborítom, igen – mondta, és maga sem tudta, hogy a nevetés és a sírás között hol jár éppen. – De most legalább együtt állunk benne.

Anna közben egy fél lépést hátrébb lépett. Nem tűnt el, ott maradt a közelben, ha kapaszkodó kellene, de a mozdulatok most már kettőjük között zajlottak. Fiú és anya, egy szőnyegnyi világban, amit ideiglenesen nem darabolt fel se diagnózis, se üzlet, se múlt.

A dal véget ért, a felvétel kattant egyet, aztán csend lett. Juli néni lassan visszaült az ágy szélére, lihegve kicsit a fáradtságtól.

– Fáradt… vagyok – mondta.

– Pihenj – felelte Bence, és betakargatta.

Már majdnem elaludt, amikor hirtelen kinyitotta a szemét, és rekedten odasúgta:

– Maga… maga olyan ismerős.

Bence elmosolyodott. Nem próbálta kijavítani, nem erőltette, hogy „mondd ki a nevem”.

– Lehet – mondta halkan. – De nem baj, ha ma csak annyi, hogy ismerős vagyok. Holnap majd újra bemutatkozom.

Amikor kilépett a szobából, Anna a folyosón várta. Nem kérdezett semmit, csak annyit mondott:

– Ez most fontosabb volt, mint bármelyik orvosi papír.

Bence bólintott.

– Tudom – felelte. – És azt hiszem, ideje megtanulnom, hogy nem minden pillanatot lehet megmenteni. De van, amit elég csak… megélni.

– Pont ennyi a dolgunk – mondta Anna. – Megélni velük azt, ami még megmaradt.

Ahogy a folyosó végén az ablakhoz lépett, a város fényei apró, reszkető pontoknak tűntek odalent. A ház csendes volt, de már nem volt olyan súlyos ez a csend. Nem volt benne annyi tehetetlen düh, inkább valamiféle óvatos béke.

Bence azon kapta magát, hogy először életében nem azon gondolkodik, hány négyzetmétert adhatna még ki, vagy hol lehetne új fejlesztést indítani, hanem azon: hány ilyen estét tud még bepréselni az élete sodrásába.

Nem tudta, mennyi idejük van még együtt. Azt sem, hogy másnap reggel az anyja rá fog-e nézni úgy, mint az éjjel, vagy teljesen idegenként kérdezi majd meg tőle: „Maga kihez jött?”

De abban a pillanatban ez valahogy kevésbé számított. A tegnap esti nevetés, a mai bizonytalan lépések, a piros csónak emléke és egy lány története, aki egy régi adósságot törlesztett, már ott voltak benne.

És bár tudta, hogy a betegség nem fordul vissza, azt is tudta, hogy attól még lehetnek olyan pillanatok, amikor elég csak annyit mondani:

„Nem engedlek el. Akkor sem, ha néha elfelejtesz.”

És ezekért a pillanatokért, érezte, most először igazán, nem cserélné el a fél birodalmát sem.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. február 15. (vasárnap)