Az anya leveszi a zokniját egy hosszú munkanap után – látja hogy lánya hazudik mikor meglátja lábát
Hirdetés
Hirdetés
Egy tökéletes világban minden szó ami elhagyja szánkat az igaz, de azért a valóságban hajlamosak vagyunk néha kisebb hazugságokat kitalálni. /Főleg akkor, amikor még fiatalok vagyunk és nem akarjuk, hogy édesanyánk valamiért megbüntessen minket\./
Hirdetés
Valószínűleg ez volt a helyzet Katie Scarlett O’Connor 14 éves lányával is. Katie a Facebookon ezt a bejegyzést írta: “Részmunkaidőben dolgozó anyuka”
DAGENS DK
“Hölgyeim és uraim, így néz ki a lában egy hét után, miután épp egy 15 órás műszakkal végeztem. Levettem a zoknimat és láttam, hogy a lábam szép sárgás-barna színű.
A 14 éves lányom megesküdött arra, hogy nem használt lejárt szavatosságú önbarnító krémet, ami szekrényem mélyén lapult már egy éve. Annak ellenére, hogy a lábai szép világosbarna színűek, miközben az egész teste olyan fehér, mint egy albínóé. A mi bőrünk is pontosan ilyen fehér .
Arra is esküszik, hogy nem használta a zoknimat arra, hogy ezt az önbarnító krémet magára kenje, és arra is megesküdött, hogy nem rakta vissza ezt a zoknit a rohadt szekrényembe. Valahogy nem tudok neki hinni.
Egy héten keresztül súroltam, áztattam, szódabikarbónáztam a lábamat, hogy leszedjem róla ezt a trutyit, de a lábam még mindig szörnyű narancssárga színű. Elmondaná valaki, mit tegyek, mielőtt valaki mást kezdek el okolni?”
Hirdetés
A Dagens nevű oldalon, ahol ez a cikk megjelent, 84 000 válasz, 16 000 megosztás és 11 000 megjegyzés volt.
A lánya valószínűleg megtanulta, hogy nem kellene anyjának hazudnia – vagy Ön mit gondol?
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
