Az anyának földbe gyökerezett a lába, ám a nagymama tudta, mit kell tenni!

“Két örökmozgó kisfiam van, az egyik nyolc, a másik öt éves. Mindkettő igazi imádnivaló rosszcsont… Állandóan szaladgálnak, csatatérré változtatják a lakást.

/Volt, hogy a kedvenc lámpám végezte a padlón, egyszer pedig a telefonom az akváriumban\./

Az persze hagyján, hogy a mi lakásunkat leamortizálják a lurkók, de mikor vendégségben vagyunk, állandóan azon aggódom, ott mit tesz majd tönkre ez a két szeleburdi… Mindig a lelkükre kötöm, hogy nagyon vigyázzanak, és ne verjenek le semmit.

A minap anyósoméknál voltunk. Elöljáróban annyit, hogy kész szerencse, hogy anyósom szokva van a gyerekekhez – csak neki van négy(!) fia, mindenhol unokák, akik edzésben tartják…

Anyósom tündéri volt, süteménnyel és kakaóval várta a gyerekeket. Sőt, mindenki kapott még egy üveg mézet is! Ők persze hozzá is láttak a majszoláshoz, én pedig kimentem segíteni a konyhába. Férjem kint volt papával a kertben, szóval a két gyerkőc egyedül maradt.

Egyszer csak robaj, majd kisvártatva a nagyobbik csemetém, Bence sírva rohan a konyhába.

Kiderült, annyira vigyázott, hogy ki ne öntse a kakaót, hogy helyette a mézet ejtette le. Egyenesen a nagyi kedvenc szőnyegére.

Bementünk felmérni a kárt.

Csurom méz volt az egész szőnyeg. A kisebbik addigra már össze is járta. Folyt a ragacs mindenfelé.

Bevallom, én lefagytam, szólni se nagyon tudtam, mert ilyet még nem láttam.

És ekkor olyan dolog történt, hogy talán még egy könnycsepp is kiült a szemembe, pedig nem vagyok egy érzelgős fajta!

Anyósom ugyanis először is megölelte Bencét! Nem kiabált, nem szörnyülködött.

Aztán így szólt:

„Semmi baj, Kicsim, maradt még méz elég, rögtön kapsz egy másikat!”

Értitek?! Nem őrjöngött a szőnyeg miatt, arra figyelt, hogy Bence ne legyen szomorú.

Ekkor értettem meg: a tárgyak csak tárgyak, szeretteink, barátaink azok, akiket óvni kell, hisz belőlük nincs még egy!!!