Az anyós és a feleség egyszerre estek teherbe – amikor a gyerekeket hazahozták, a vendégek megdöbbentek
Az anyós és a feleség egyszerre estek teherbe – amikor a gyerekeket hazahozták, a vendégek megdöbbentek
/Egy hűvös tavaszi estén, miután befejezték a bevásárlást, Szabolcs és felesége, Mária úgy döntöttek, hogy meglátogatják Mária édesanyját, Irént, hogy megosszák vele az örömhírt\: Mária várandós\./
– Anya, terhes vagyok! – jelentette be Mária izgatottan.
Irén meglepetten nézett rájuk, arca kifejezéstelen maradt.
– Anya, unokád lesz! Nem örülsz? – kérdezte Mária.
– Örülök, persze, csak meglepett – válaszolta Irén.
Szabolcs észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Minden rendben, Irén? – kérdezte.
– Igen, csak... én is terhes vagyok – mondta halkan Irén.
Mária és Szabolcs döbbenten néztek egymásra.
– Anya, ez komoly? – kérdezte Mária.
– Igen, két hónapos terhes vagyok – válaszolta Irén.
– De hát ki az apa? – kérdezte Mária.
– Ez nem fontos. Megtartom a gyermeket – mondta Irén.
A fiatal pár zavarodottan távozott. Útközben beszélgettek.
– Lehet, hogy az apa nem is akarja a gyereket – mondta Szabolcs.
– Miért feltételezed ezt? Anya is találhat normális férfit – válaszolta Mária.
Az idő telt, és mindkét nő terhessége előrehaladt.
Először Mária szült meg, kisfia, Ádám, megszólalásig hasonlított Szabolcsra. Nem sokkal később Irén is megszülte Bencét.
Amikor Irén hazatért a kórházból Bencével, Mária megdöbbenve látta, hogy Bence is nagyon hasonlít Szabolcsra.
– Ez nem lehet véletlen – gondolta Mária.
A vendégek is észrevették a hasonlóságot, ami feszültséget keltett. Mária gyanakodni kezdett, hogy Szabolcs lehet Bence apja.
Irén végül elmondta az igazat:
– Emlékeztek apám születésnapi bulijára? Ti korán elmentetek, én maradtam. Szabolcs, te is ott voltál, és... történt valami közöttünk. Nem emlékszel, mert sokat ittál. Nagyon sajnálom.
Szabolcs megdöbbent.
– Nem emlékszem semmire. De ha így történt, vállalom a felelősséget – mondta.
Mária dühösen nézett rájuk.
– Hogy tehettétek ezt velem?
A család nehéz időszak elé nézett, de végül úgy döntöttek, hogy a gyerekek érdekében megpróbálnak együtt maradni és megbocsátani.
A nappali fojtott csendjét csak Bence sírása törte meg. Mária fel-alá járkált a szobában, miközben Ádámot ringatta a karjában. Szabolcs a kanapén ült, kezét az arcába temetve. Irén a konyhából figyelte őket némán.
– Szabolcs, mondj valamit! – fakadt ki végül Mária. – Eltelt három nap, és még mindig csak ülsz, mint akit arcon csapott a villamos!
– Mit mondjak, Mária? Hogy sajnálom? Azt már százszor elmondtam. Hogy nem emlékszem? Azt is. Mit akarsz még tőlem hallani?
– Az igazat! – kiáltotta Mária. – Azt, hogy őszintén szeretsz-e még! Hogy akarsz-e még velem és Ádámmal élni! Vagy csak Irén és a kis... a kis... másik fiad miatt vagy itt?
Irén belépett a nappaliba, karjában Bencével. Arca komoly volt, de hangja nyugodt.
– Mária, nekem nincs szándékomban elvenni tőled Szabolcsot. Hibáztam, tudom. De nekem is van egy gyermekem, aki nem tehet erről. És ő is az unokád. Vagy... az öcséd. Vagy... – elcsuklott a hangja – nem is tudom, hogy hívjam.
Mária összeharapta az ajkát. A fájdalom és a düh összekeveredett benne. Kirohant a szobából, és becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját.
Odabent leült az ágy szélére, és Ádám arcára nézett. A kisfiú épp elaludt, békésen szuszogott az ölében. A könnyei elhomályosították a látását.
Késő este Szabolcs bekopogott.
– Bemehetek?
– Minek? – jött a válasz.
– Hogy elmondjam, amit rég kellett volna.
Mária csendben maradt, de nem zárta kulcsra az ajtót. Szabolcs belépett.
– Amikor az apád születésnapi buliján ott maradtam, nem azért, mert akartam valamit. Egyszerűen csak... elfáradtam. Kimerültem a munkában, és túl sokat ittam. Nem tudom, hogyan történhetett. Azt sem tudtam, hogy Irén akkor... hogy egyáltalán... – megakadt a szava. – Ha tudtam volna, hogy ilyen következménye lesz... Istenem, Mária, soha nem bocsátom meg magamnak!
– Akkor én miért bocsássak meg neked? – kérdezte Mária halkan.
– Mert szeretlek – válaszolta Szabolcs. – És mert Ádámnak szüksége van ránk.
Mária sokáig nem szólt. Aztán lassan bólintott.
– Egy esélyt kapsz. Egyetlen egyet. De Irén nem maradhat itt.
Szabolcs bólintott. – Megbeszéljük vele. És bármi lesz, én veletek maradok.
Másnap reggel Irén már csomagolt. Bencét a karjába vette, és könnyes szemmel nézett körbe a házban.
– Sajnálom, Mária. De nem akarok még több fájdalmat okozni. Bence és én elmegyünk. A fiamnak ott lesz az apja, ha felnő – mondta.
– Irén... – Mária megtorpant. – Megbocsátani még nem tudok. De... talán egyszer majd igen.
– Azt hiszem, ez már sokkal több, mint amit megérdemlek – válaszolta Irén, majd kilépett az ajtón.
Tizenhat év telt el. A ház, ahol valaha Irén, Mária és Szabolcs egy fedél alatt éltek, mára csendesebb lett. A nappaliban egy fényképalbum hevert az asztalon: benne kisgyermekkori képek Ádámról... és Bencéről.
Szabolcs a teraszon üldögélt, kávéját kortyolgatva figyelte a kertben focizó két fiút.
– Te, Ádám – szólt Bence, megtörölve a homlokát – neked is feltűnt már, hogy anyáink valami nagy titkot rejtegetnek?
– Nekem? Évek óta gyanakszom. Ránézek rád, és mintha tükörbe néznék. Ugyanaz a szemöldök, ugyanolyan váll. Apa mindig zavartan kerülte a közös képeket rólad. Gyanús az egész. – Ádám elhallgatott, majd komolyan hozzátette: – Szerintem testvérek vagyunk.
– Vagy féltestvérek – biccentett Bence. – De akkor melyikőtök az apám?
– Menjünk, kérdezzük meg anyámat – mondta Ádám.
**
A házban Mária a konyhában volt épp. Megfordult, mikor a fiúk beléptek.
– Mi történt? Miért ilyen komolyak?
– Anya – kezdte Ádám –, tudnunk kell az igazat. Mi a kapcsolat köztünk Bencével? A legapróbb részletekre is kíváncsiak vagyunk.
Mária elhalványodott. Letette a kanalát, leült. Egy hosszú, mély levegőt vett.
– Tudtam, hogy eljön ez a nap – mondta halkan.
Bence mellé ült. – Kérem, Mária. Tudnom kell. Az én anyám... soha nem mondott semmit. De én mindig is tudtam, hogy van valami. És azt is éreztem, hogy ez nem az én hibám. Csak nem tudtam, mit jelent.
– Akkor hallgassatok rám – kezdte Mária. – Irén, az édesanyám... vagyis a ti nagymamátok, akkoriban... nos, egy nehéz időszakon ment keresztül. A férje meghalt, és egyedül volt. Egy születésnapi bulin, ami a ti apátok családjánál volt... Szabolcs sokat ivott. Én korábban hazamentem. Ő maradt. És az a bűnös éjszaka... az, sajnos, mindent megváltoztatott.
– Tehát... – Bence felnézett. – Szabolcs az én apám is?
Mária bólintott, könnyes szemmel. – Igen.
– Te jó ég... – Ádám megtámaszkodott az asztalon. – Akkor tényleg testvérek vagyunk. Ugyanattól az apától. De... az anyáink anya és lánya! Ez őrület!
– Igen – suttogta Mária. – Tudom, mennyire felforgató ez. De nekem is évekbe telt feldolgozni.
– Apa tudta? – kérdezte Ádám.
– Igen. És ő volt az, aki végig mellettünk maradt. Mindkettőtök mellett. Ő sosem tagadta meg a felelősségét.
– A francba – fakadt ki Bence. – Akkor én az unokája vagyok a saját anyámnak!
– Unoka, öcs, fiú… nevezheted, ahogy akarod – mondta Mária, majd halványan elmosolyodott. – A lényeg, hogy szeretetből születtetek.
– Ez... kicsit sok – Ádám felállt, sétált pár lépést, majd visszafordult. – De tudod mit? Nem érdekel a genetika. Te az öcsém vagy, Bence. És az is maradsz. Még ha... dupla családfa is van a fejünk felett.
Bence felnevetett. – Jó, akkor innentől kezdve én leszek az „uncsiöcsi”, te meg „félbátyóka”.
Nevettek. A feszültség oldódott. Mária is nevetett, könnyekkel a szemében.
**
Aznap este Szabolcs megölelte mindkét fiút. Irén már nem élt – Bence felnőve búcsúzott el tőle. De most már tudta, ki az apja, ki az „anyanagymamája”, és hogy a múlt nem feltétlenül sötét titkok gyűjtőhelye, hanem egy történet, amit ha kimondunk, akkor meg is gyógyulhatunk tőle.
Mert a szeretet – még a legfurcsább családokban is – utat talál magának.
2025. április 19. (szombat), 06:40
