Az anyósom 220 ezer forintot követelt a kutyánk sétáltatásáért, miközben vajúdtam – Beleegyeztem, de csak egy feltétellel! Pár nappal a szülés előtt megkértem a férjemet, Jakabot, hogy szervezze meg, ki fog gondoskodni a kutyánkról, Richiről, amíg a kórházban leszünk. Jakab lazán azt válaszolta, hogy az anyja, Abigél elintézi. A vajúdás nehéz volt, de amikor végre a karomban tarthattam a kisfiunkat, minden fájdalom semmissé vált. Három nap után boldogan értünk haza, kimerülten, de euforikusan. A konyhaasztalon egy összehajtott papírt találtam. Azt hittem, kedves üdvözlő üzenet lesz az anyósomtól, amelyben örömének ad hangot, hogy megszületett az unokája. De nem. A cetlin ez állt: „220 ezer forinttal tartoztok nekem Richi etetéséért és sétáltatásáért. Az időm pénz. Itt vannak az utalási adataim.” Először azt hittem, ez csak valami rossz vicc. De nem, Abigél teljesen komolyan gondolta. Egy héttel később meglátogatott minket, hogy találkozzon az unokájával, de az első mondata nem a gratuláció volt. „Mikor utalod át a pénzemet, Dorina? Eleget vártam már.” Ránéztem, és édes mosollyal válaszoltam: „Természetesen, Abigél. Kifizetlek – DE CSAK EGY FELTÉTELLEL.” ⬇️⬇️? ⬇️ A teljes történet megható fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg!

Az anyósom 220 ezer forintot követelt a kutyánk etetéséért és sétáltatásáért, miközben vajúdtam – Beleegyeztem, de csak egy feltétellel!

/Néhány nappal a szülésem előtt megkértem a férjemet, Jakabot, hogy gondoskodjon róla, ki fogja gondját viselni a kutyánknak, Richinek, amíg a kórházban leszünk\./

Jakab gyorsan megnyugtatott, hogy az anyukája, Abigél, szívesen vállalja a feladatot.

A szülés minden nehézsége ellenére, amikor végre a karomban tarthattam a kisfiamat, minden fájdalom elillant. Három nap után boldogan és fáradtan érkeztünk haza, és ahogy beléptünk a konyhába, egy cetlit találtam az asztalon. Azt hittem, kedves üzenet lesz, amiben Abigail üdvözöl minket otthon az újszülöttünkkel.

Ehelyett a cetlin ez állt: „Tartozol nekem 220 ezer forinttal Richi etetéséért és sétáltatásáért. Az időm pénz.

Az utalási adataimat itt találod.”

Először azt hittem, csak viccel. De nem. Abigél teljesen komolyan gondolta.

Amikor egy hét múlva meglátogatott minket, hogy találkozzon az unokájával, az első kérdése ez volt: „Mikor utalod a pénzemet, Dorina? Már eleget vártam!”

Ránéztem, és édes mosollyal válaszoltam: „Természetesen, Abigél. Kifizetlek – de csak egy feltétellel.”

Az anyósom 220 ezer forintot követelt a kutyánk etetéséért és sétáltatásáért, miközben vajúdtam – Beleegyeztem, de csak egy feltétellel!

Néhány nappal a szülésem előtt kimerülten hevertem a kanapén, próbáltam elviselni a hátfájást, ami egyre élesebbé vált. Richi, az arany retrieverünk, csendben az ölembe fektette a fejét, nagy barna szemeivel figyelte minden mozdulatomat, mintha tudta volna, hogy valami nagy dolog közeleg.

„Jakab!” – kiáltottam a férjemet, a fájdalomtól kissé feszülten. Jakab a konyhában szendvicset készített, és csak fél szemmel nézett rám. „Igen, drágám?” – kérdezte, anélkül, hogy abbahagyta volna a szalámi rétegezését a kenyéren.

„El kell intéznünk, ki vigyáz Richire, amíg a kórházban vagyunk. Mit szólnál, ha megkérnénk édesanyádat?” – javasoltam. Jakab egy pillanatra megállt, majd odajött, és egy gyors puszit nyomott a homlokomra. „Ne aggódj, Dorina. Anyám imádja Richit, és örömmel fog segíteni.”

Nem voltam meggyőzve, de nem vitatkoztam. Aznap este Jakab felhívta az anyját, Abigélt, aki azonnal beleegyezett, hogy gondját viseli Richinek. „Nagyszerű, probléma megoldva” – jelentette ki a férjem magabiztos mosollyal.

Másnap reggel elbúcsúztunk Richitől. Az ajtónál lehajoltam hozzá, és megsimogattam a fejét. „Légy jó fiú a nagymamával, rendben?” – mondtam neki, mire ő boldogan csóválta a farkát. „Ne aggódjatok semmi miatt” – mosolygott Abigél. „Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek ott a kórházban.”

A szülés minden várakozásomat felülmúlta – de nem jó értelemben. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, és csak Jakab jelenléte tartotta bennem a lelket. Órákig kapaszkodtam az ágy korlátjába, miközben a fájások egymás után gyötörtek. Végül azonban, amikor a karomba helyezték a kisfiunkat, minden szenvedés semmivé vált.

Három boldog napot töltöttünk a kórházban, majd izgatottan indultunk haza, hogy elkezdjük az új életünket.

Ahogy beléptünk a házba, az első, amit megláttam, egy összehajtott papír volt a konyhaasztalon. A szívem megdobbant. Azt hittem, egy kedves üzenetet hagyott nekünk Abigél, hogy üdvözölje az unokáját.

De amikor kibontottam a cetlit, a következő állt rajta: „220 ezer forintot kérek Richi etetéséért és sétáltatásáért. Az időm pénz. Az utalási adataimat csatoltam.”

Megfagytam. „Ez valami rossz vicc?” – gondoltam magamban. De nem volt az. A papír szövege teljesen komoly volt.

„Jakab!” – hívtam a férjemet éles hangon. Amikor belépett a konyhába, csak egy pillantást vetett a cetlire, és azonnal felsóhajtott. „Ez most komoly?” – kérdezte hitetlenkedve. „Halálosan komoly” – válaszoltam. „Az anyád pénzt kér azért, hogy vigyázott a kutyánkra, miközben én a fiadat hoztam világra!”

Jakab frusztráltan beletúrt a hajába.

„Beszélek vele” – mondta, de én megráztam a fejem. „Nem, Jakab. Ezt én intézem el.”

Egy héttel később Abigél meglátogatott minket, hogy először láthassa az unokáját. Széles mosollyal lépett be, és azonnal Jakab nyakába borult, majd a kisbabánkat csodálta. „Ó, mennyire gyönyörű!” – áradozott, miközben gyengéden ringatta a kicsit.

De amikor visszaadta a babát, hirtelen megváltozott a hangulata. „Szóval, Dorina,” – kezdte el komolyan. „Mikor utaljátok át a pénzemet? Már eleget vártam.”

A szívem dühösen dobogott, de mosolyogva válaszoltam. „Természetesen, Abigél. Kifizetlek – de csak egy feltétellel.” Láttam, hogy összeszűkül a szeme. „Milyen feltétellel?”

Odamentem a konyhapult melletti asztalhoz, ahova előző nap készítettem elő egy mappát.

Napokig dolgoztam rajta, minden szívességet és kiadást feljegyeztem, amit Jakab és én tettünk érte az évek során. „Nos,” – mondtam, miközben elé toltam a mappát. „Ha te szolgáltatásként tekintesz a segítségedre, akkor én is így teszek.”

Kinyitottam előtte a mappát, amely tele volt részletes listákkal. „Költöztetés? 300 ezer forint. Az autód javíttatása, amikor lerobbant? 450 ezer forint. Babysitterkedés, amit a szomszéd gyerekeinek vállaltam helyetted? 200 ezer forint. Ezek mind családi szívességek voltak, de ha te így számolsz, akkor én is.”

Abigél arca elvörösödött. „Ez abszurdum!” – kiáltotta. „A család nem számolgat egymásnak!” Ránéztem, és hidegen válaszoltam: „Pontosan, Abigél. A család nem számol egymásnak. Én sem tettem, de ha te elvárod, hogy fizessek, akkor én is jogosnak érzem, hogy elvárjam tőled ugyanezt.”

Láttam, hogy elönti a düh. Felkapta a mappát, majd visszaejtette az asztalra, és egy szó nélkül kisétált a házból. Az ajtót olyan erővel csapta be, hogy a kisbabánk nyűgösen mocorgott a karomban.

Jakab a konyhából figyelte az egész jelenetet, és amikor Abigél elment, szélesen elmosolyodott. „Senki sem húzhat ujjat a feleségemmel” – mondta nevetve, és megcsókolta az arcomat.

A kanapéra ültem, a kisfiunkat a karomban tartva, miközben Richi boldogan csóválta a farkát mellettem. Abigél talán nem tanulta meg a leckét, de egy biztos: nem fogja újra felhozni azt a 220 ezer forintot. És ha mégis, nos… a mappa mindig készen állt.

2025. január 27. (hétfő), 16:55