Az apósom medencét akart – ezért buldózert hívott, letarolta a kertem, és azt hitte, szívességet tesz. Amit kapott érte, az maga volt a sors csattanós válasza! ??
/Amikor az apósom, Lajos bácsi úgy döntött, hogy „átveszi az irányítást”, és konkrétan egy buldózerrel letarolta a szeretett virágoskertemet, hogy megvalósítsa az engedély nélküli álomprojektjét – egy medencét –, olyan dühös lettem, mint még soha\./
De ahogy mondani szokták, a karma néha látványosabban csap vissza, mint egy mexikói szappanopera főcíme. És amit Lajos bácsi ezután átélt, az minden volt, csak nem wellness-élmény: sokkal inkább egy vizes, sáros, szabályellenes rémálom, amely szó szerint a nyakába zúdult.
De kezdjük az elején. A nevem Kovács Lívia, 40 éves vagyok, és angolt tanítok a helyi gimnáziumban. A tanítás az életem – még akkor is, ha egy marék morcos kamaszt leültetni és figyeltetni gyakran nagyobb kihívás, mint kibogozni a karácsonyi fényfüzért.
A férjemet, Tamást, egyetemi éveink óta ismerem, és már 15 éve vagyunk házasok. Nyugodt, stabil életünk volt – utazásokkal, vacsorákkal, baráti összejövetelekkel. Ez egészen addig tartott, míg két éve elhunyt Tamás édesanyja, Terike néni. Az ő halála után úgy döntöttünk, hogy befogadjuk az apóst, Lajost, aki addigra már jócskán hetvenen túl volt, de annál makacsabb és „mindig-mindent-jobban-tudóbb”.
Lajos bácsi nem volt egyszerű eset. Mindenhez volt véleménye – a gulyásleves sűrűségétől kezdve a fűnyírás technikáján át a politikáig (amit persze sosem kértünk tőle). És amikor hozzánk költözött, a helyzet csak tovább bonyolódott. A kert, amit évek óta építettem és gondoztam, lett a lelki menedékem, a zen-kertem, a kis szentélyem, ahol földet túrtam, virágokat ültettem, és ahol újra összeszedhettem magam egy nehéz nap után.
Ez a kert tele volt színekkel, illatokkal és emlékekkel. Rózsák, körömvirágok, levendula, kakukkfű, és még sorolhatnám. Ott volt minden virág, amit magról neveltem, amibe évek munkáját fektettem, sőt, sokat még anyukámtól tanultam elültetni. A kert számomra a boldogságot jelentette. Egy kis világot, amit én irányítottam – szemben a kamaszok kiszámíthatatlan birodalmával a tanórákon.
Na de Lajos bácsi másképp képzelte a „hasznos” udvart.
Egy este, vacsora közben – amikor épp a madártejet kanalaztuk – jött a „bejelentés”, amit már az is előre jelzett, ahogyan megköszörülte a torkát.
– Lívia, Tamás… gondolkodtam valamin – kezdte, mire Tamás és én egymásra pillantottunk, tudva: baj lesz.
– Az udvar hátul… csak úgy ott van. Üres. Szerintem kéne oda egy medence – jelentette ki diadalittasan.
Majdnem félrenyeltem. – Medence?! A kertben? De hát az tele van virágokkal! – tiltakoztam azonnal.
– Virágokat el lehet ültetni máshova. Komolyan, semmi értelme ennyi növényt locsolgatni. Egy jó kis medence, napozóágyakkal, barátokkal, vízicsúszdával…!
Mintha nem egy kis kertvárosi udvarról beszéltünk volna, hanem a budaörsi aquaparkról. Tamás persze rögtön közbelépett.
– Apa, ez Lívia kertje. Rengeteget dolgozott rajta. Ráadásul a medence nem csak drága, de gondozni is kell.
De Lajos bácsi hajthatatlan volt. És ami még rosszabb – megszállott.
Heteken keresztül minden nap szóba hozta a „medenceprojektet”.
– Lívia, komolyan, sokkal jobb lenne egy kis vízpart, mint hogy egész nap sáros légy a virágaid között – mondta egy nap, mintha épp egy betörőt védene.
Én viszont udvarias, de határozott maradtam.
– Lajos, bocsáss meg, de ez nem fog megtörténni. Ez a kert az én szívügyem. Nem lesz itt medence. Ennyi.
Azt hittem, ezzel vége. De mekkorát tévedtem!
Egyik hétvégén, hogy végre kiszabaduljunk kicsit a Lajos-féle medencetervezési mánia alól, Tamással meglátogattuk a szüleimet. Egy közeli városban élnek, ritkán látjuk őket, és jól is esett volna egy kis nyugalom. Indulás előtt még egyszer, nyomatékosan kértük Lajost:
– Kérlek, ne csinálj semmilyen „felújítást”, míg nem vagyunk itthon – mondta Tamás.
– Hagyjál már, fiam! Nem vagyok én gyerek – legyintett Lajos, mintha csak arról lenne szó, hogy be ne fejezze a szalámis kenyeret.
Szombat reggel elindultunk. A hétvége csodás volt – beszélgetések, anyukám főztje, csendes délutánok. Már-már kezdtem elhinni, hogy túlreagáltam a dolgokat, és Lajos csak fújt egy kis lufit.
De vasárnap este, ahogy behajtottunk a kocsibejárónkra, valami nem stimmelt.
A gyepet szétvagdaló, sáros markológépnyomok a ház oldalánál kezdődtek. A szívem összeszorult. A torkomban dobogott. Tamással egymásra néztünk, majd rohantunk hátra.
A látvány, ami elénk tárult, olyan volt, mint egy apokalipszis utáni kertvárosrészlet.
A virágoskertem, az a buja, zöld, illatos paradicsom, már nem létezett. Helyén egy óriási, sártól lucskos, mély gödör tátongott. A földkupacok kaotikusan hevertek mindenfelé, letarolva mindent – rózsabokrok, árvácskák, levendulák, mind eltűntek. Mintha bombát dobtak volna le a hátsó udvarra.
És ott, a gödör szélén, vigyorogva, mintha épp egy ötös lottót nyert volna, állt Lajos bácsi.
– Hát ti már vissza is jöttetek? – szólalt meg pofátlan kedélyességgel. – Meg akartalak titeket lepni! Elkezdtem az ásást. Tudom, hogy örültök. Nem kell köszönni!
– MIVAN?! – üvöltötte Tamás. – Apa, megmondtuk! Megtiltottuk, hogy hozzáérj a kerthez! Miért tetted ezt?!
– Jaj, ne túlozz már, fiam! – legyintett Lajos. – Egy kis gödör, az egész! Majd meglátjátok, milyen jó lesz itt lubickolni nyáron!
Én csak álltam ott, szótlanul, könnyekkel a szememben. A szám elnyílt, de nem jött ki belőle hang. A mellkasomat olyan szorítás fojtogatta, mintha valaki elvette volna belőlem az utolsó remény szikráját is.
– Tudod, mit tettél? Ez a kert volt mindenem! – suttogtam rekedten. – Te… tönkretetted!
Tamás szorosan átölelt, miközben én már alig kaptam levegőt a sírástól.
– Nyugi, drágám – mondta, miközben bevezetett a házba. – Majd én elintézem ezt. És esküszöm, hogy nem lesz itt medence. Még szebb kertet csinálunk, mint előtte. Megígérem!
Másnap reggel, még mindig abban a reményben ébredtem, hogy talán ez csak egy rossz álom volt. De egyetlen pillantás az ablakon megerősítette: a rémálom folytatódik.
Lajos bácsi kint állt, integetett a munkásoknak, és úgy adta az utasításokat, mintha legalábbis egy építkezésvezető lenne egy luxuslakóparkban.
Álltam az ablaknál, lefagyva, képtelenül arra, hogy megmozduljak.
Ekkor lépett be a képbe valaki, aki egészen váratlanul lett a szövetségesem: a szomszédunk, özvegy Harsányi Margitka néni. Ő volt a kerület rendőrnénije – legalábbis mi így neveztük. Hetven felett járt, tökéletes frizura, kosztüm és egy mindig vigyorgó, szőrmók kutya, Béni. Ő volt a rend őre – nemcsak a közösségi szabályoknak, de a helyes kertápolásnak is. És Lajossal? Nos, ők úgy gyűlölték egymást, mint a paprika és a vaníliafagyi.
Margitka néni megállt az utcánk szélén, megpillantotta a munkagépeket, a gödröt, a sáros kupacokat – és a szeme hirtelen felcsillant.
– Lajoskám! – szólította meg cukros hangon. – Mi ez a kis felfordulás itt nálatok? Áh, medence, látom. Milyen… érdekes. De ugye tudod, hogy nem lehet csak úgy ásni? Szabály van arra, milyen közel lehet ásni a telekhatárhoz, főleg ha medencét építesz. És… hol is van az építési engedély?
– Ne szórakozz már, Margitka – legyintett Lajos. – A saját telkemen azt csinálok, amit akarok.
– Ó, hát persze, hogyne – mosolygott a néni. – Csak tudod, az én barátom, Ádámka, a városi építésügyi felügyelő… na, ő szigorúan veszi az ilyesmit. Fel is hívom, mit szólsz? Csak hogy biztosra menjünk.
Lajos arca hirtelen elfehéredett, mintha valaki a vérét leengedte volna.
Margitka néni pedig előkapta a mobilját és máris pötyögött.
Egy órával később megjelent Ádám úr, a városi ellenőr. Egyenes hátú, kockás mappás, szemüveges férfi, aki úgy nézett ki, mint aki sosem viccel.
– Jó napot kívánok! Ez az ön udvara? – kérdezte szigorúan.
Lajos csak bólintani tudott.
– Építési engedélyt kérhetnék?
– Ööö… nincs. Még – hebegte Lajos.
– Ez komoly szabálysértés. Azonnal be kell szüntetni a munkát, és el kell tüntetni a gödröt. Az építkezés engedély nélkül, ráadásul a telekhatárhoz túl közel történt. És sajnos… komoly pénzbírságra számíthat.
Lajos csak állt ott, mint egy nedves macska. Az arca vérvörös lett, a mellkasa zihált. A markológépek elhallgattak.
Én az ablak mögött álltam, és egyszerre sajnáltam is, meg nem is. Mert ahogy néztem őt – a leforrázott apósomat –, valahol mélyen egy kis hang azt suttogta: „Ez bizony a karma.”
Miután a városi ellenőr kiosztotta Lajos bácsinak a vaskos bírságot és elrendelte a gödör betemetését, úgy tűnt, hogy végre vége a rémálomnak. A munkagépek megálltak, a munkások fáradtan üldögéltek, Lajos pedig, mintha hirtelen tíz évet öregedett volna, összeszorított szájjal bámulta a semmit.
Aztán, mintha ez még nem lett volna elég, jött a csavar.
Lajos másnap hajnalban visszarendelte a munkásokat, hogy kezdjék el visszahordani a földet a gödörbe. Motyogott valamit arról, hogy „így legalább gyorsan túl lesz rajta”, de úgy nézett ki, mint akit kiütött az élet és most próbálja menteni a menthetőt.
A munkások újra beindították a gépeket, és egyikük, egy fiatal srác, különösen ügyesen manőverezett a markológéppel. Legalábbis addig, amíg valamire rá nem markolt.
Egy hatalmas, tompa reccsenés hallatszott. Mintha valami mélyről tört volna el.
– Ez nem hangzott jól… – mormolta Tamás mellettem.
És abban a pillanatban, mintha valaki lecsavarta volna a pokoli zuhanyt, víz tört fel a gödör mélyéről. Először csak csordogált. Aztán fröcsögött. Aztán zubogott, mint egy gejzír.
– Mi a franc?! – kiáltott fel az egyik munkás.
Én már csak a fülemig húzódó, kissé bűnös mosolyomat próbáltam elrejteni, miközben Lajos bácsi kétségbeesetten ordibált:
– Állítsátok meg! Kapcsold ki! MINDENKI ÁLLJON MEG!
De már késő volt. Egy elfeledett, régi vízvezeték – valószínűleg még az automata öntözőrendszerhez tartozott, amit tíz éve kötöttünk be – megsérült. A víz ömlött, a föld átázott, és mire bárki észbe kapott, a gödörből mocsár lett.
A föld, amit épp visszahordtak, ragacsos sárrá változott. És ahogy a munkagépek próbáltak hátrálni, beragadtak. A hátsó udvar egy csúszós, trutymós baleseti zónává vált.
És ekkor jött a nagy pillanat.
Lajos bácsi, dühösen rohangálva, mint egy túlfőtt rizsszem, próbált utasításokat osztogatni. Kiabált, toporzékolt, integetett. Aztán… megbotlott.
Egy rossz lépés a nyálkás sárban, egy kétségbeesett karlengetés, és...
ZSUPP!
Egyenesen belecsúszott a gödör közepébe. Arccal előre. Hatalmas csobbanás, és már csak a lába lógott ki egy pillanatra.
– Jézusom – suttogta Tamás.
Én pedig… nos, nem tudtam visszatartani a nevetést. Tényleg próbáltam, de a látvány – a sáros, habzó vízbe süppedt apósom, a tönkretett „medencéje” közepén, csuromvizesen, épp úgy, mint a saját önelégült álma – annyira... poétikus volt, hogy könnybe lábadt a szemem. De ezúttal a nevetéstől.
Lajos bácsi lassan tápászkodott fel. Ruhája csöpögött, a hajába ragadt sárból rózsatövisek álltak ki. A korábban mindig makulátlan, elegáns kockás zakója most úgy festett, mintha valaki egy kerti komposztálóban kimosatta volna.
– Hozzatok egy... egy… egy… – hebegte, majd prüszkölve kiköpött egy darab gazt.
Végül hívnunk kellett a vízműveket, akik csak úgy tudták megállítani a vízömlést, hogy leállították a környék teljes vízellátását. A szomszédok ekkor már tömegesen gyűltek a kerítésnél, némelyikük sutyorgott, mások nyíltan röhögtek.
Margitka néni is megjelent, kezében gőzölgő kávéval.
– Nahát, Lajoskám, megint fürdesz a természet lágy ölén? – kérdezte, szemrebbenés nélkül.
A víz végül leállt, de addigra a pincénk is elkezdett beázni. Az elöntött sár lefolyt a ház hátsó falánál, beszivárgott, és mire észrevettük, már bokáig álltunk a lépcsőnél a vízben.
És az egész számla?
Nos, azt mind Lajos bácsi fizette. A bírság, a vízvezeték javítása, a markolók mentése, az udvar újrarendezése, a pince kiszárítása. Egy vagyon ment el. Több hónapig hordanom kellett neki a postát, mert nem mert kimenni az utcára. Azóta is, ha meghallja azt a szót, hogy „medence”, látni lehet, ahogy az egyik szeme rángani kezd.
És mi lett a kerttel?
Tamás betartotta az ígéretét. Hívtunk egy profi kertészt, aki segített újratervezni és újraültetni az egész udvart. Nem volt könnyű – sok növény elpusztult, sok munkát újra kellett kezdeni. De apránként a kert újjászületett. Minden új virág, amit elültettünk, egy kis diadal volt. Egy üzenet: hogy amit tönkre is lehet tenni, azt újra fel lehet építeni – csak kell hozzá egy kis kitartás... és sok komposzt.
És tudjátok mit? Most még szebb, mint volt. És minden alkalommal, amikor Margitka néni megjelenik, és megszólal:
– Remélem, ma senki nem akar medencét ásni, drágám…
…akkor mindketten nevetünk, és én mindig elültetek még egy virágot – a győzelem virágát.
VÉGE
2025. május 03. (szombat), 05:21
