Az édesanyám az év elején hunyt el. A rákja kiújult, és minden olyan gyorsan történt, hogy szinte felfogni sem tudtam. Próbáltam minden percet mellette tölteni, de a mostohaapám, Dénes, ezt szinte lehetetlenné tette.

Amióta az eszemet tudom, anya és én mindig egymás mellett álltunk. Nem volt testvérem, és apám már kiskoromban eltűnt az életünkből, így ketten küzdöttünk meg minden viharral. /Ő volt a legjobb barátom, a bizalmasom, a társam minden bolondságban\./

Ha esett az eső, piknikeztünk a nappaliban, ő csomagolta a „tízórait”, és mesélt addig, amíg újra el nem aludtam mellette.

– „Te vagy a legjobb barátom, Zsófikám” – mondogatta gyakran.– „Te is nekem, anya” – válaszoltam, és ez így is volt.

Ha valami öröm ért, ő volt az első, akit felhívtam, ha pedig baj volt, az ő vállán sírtam ki magam. Az érettségi évében jött a következő nagy csapás: apám, aki addig is csak hébe-hóba tűnt fel, végleg kilépett az életünkből.

– „Az ő vesztesége” – mondta anya, miközben szorosan átölelt. – „Nincs szükségünk olyanokra, akik nem akarnak itt lenni.”

Két évig tényleg csak mi voltunk egymásnak. A helyi főiskolát választottam, hogy közel maradjak hozzá. Szombat reggelente palacsintát sütöttünk, csütörtök esténként filmeket néztünk. Volt egy közös ritmusunk, ami megnyugtatott minket.

Aztán megismerkedett Dénessel. Egy olvasókörben találkoztak, és anya újra mosolygott úgy, ahogy már régen nem láttam.– „Jól néz ki” – jegyeztem meg egy harmadik randi után. – „És látom rajtad, hogy boldoggá tesz.”

Dénes ötvenes, frissen elvált, elegáns, pénzügyi területen dolgozott. Eleinte velem is kedves volt.– „Nem akarok apát helyettesíteni” – mondta vacsoránál.

– „Csak szeretnék része lenni annak a szép életnek, amit ti ketten felépítettetek.”

Nyolc hónappal később eljegyezték egymást. Az esküvőn anya ragyogott a krémszínű ruhájában, Dénes pedig úgy tűnt, mindent megtesz érte. Az első évük szépen telt, hárman együtt alakítottunk ki új szokásokat.

Aztán apró dolgok kezdtek zavarni. Ha anya és én régi emlékeinkről beszélgettünk, Dénes témát váltott. Ha váratlanul beugrottam, megjegyezte:– „Adj egy kis teret nekünk, Zsófi.”

Egy este, amikor azt hitték, már elmentem, hallottam, ahogy Dénes azt mondja:– „Nem gondolod, hogy a lányodnak ideje lenne kicsit önállóbbnak lennie?”– „Mindig is önálló volt” – felelte anya, de a hangja bizonytalan volt.

A családi fotóink lassan eltűntek a polcokról, helyüket az esküvői képek és hármunk beállított fotói vették át, mindig úgy, hogy Dénes állt középen. Ha ezt szóvá tettem, anya csak vállat vont:– „Csak próbálja otthonosabbá tenni a házat, drágám.”

Egyik nap anya felhívott munka közben.– „Kislányom, elkísérnél ma a rendelőbe? Találtak valamit a vizsgálaton.”

Három éve egyszer már legyőzte a mellrákot, de most Dr. Márton komoly arccal mondta:– „Ez agresszívebb, és sajnos átterjedt a nyirokcsomókra is. Azonnal cselekednünk kell.”

Anya kezét szorítottam, Dénes a másik oldalról kérdezgette a kezelésekről. Este hárman ültünk az asztalnál.– „Felvesszük a harcot” – mondta Dénes magabiztosan.

– „Félek” – suttogta anya.– „Együtt végigcsináljuk” – mondtam, és akkor még hittem is benne.

Eleinte minden kezelésre elkísértem, főztem neki a kedvenc leveseit, rendben tartottam a házat. Aztán egy este Dénes félrehívott:– „Talán jobb lenne, ha ezután én vinném az orvoshoz. Téged nagyon megvisel, és neki sem jó, ha téged is vigasztalnia kell.”

– „De hát én vagyok a lánya…” – mondtam felháborodva.– „Tudom. De így könnyebb lenne neki.”

A szavai belém martak, de végül engedtem. Onnantól kezdve az orvosi vizsgálatokra már nem mehettem. Próbáltam más módon segíteni: minden nap meglátogattam, vittem neki a kedvenc süteményét, filmeket néztünk, beszélgettünk.

Csakhogy Dénes egyre többször állt a közelben, és megjegyezte:– „Talán hagyd most pihenni, Zsófi.”

Még akkor is, amikor anya láthatóan élvezte a társaságomat. Lassan a látogatásaim is rövidültek. Most már tudom, hogy ez volt a terv: lassan eltávolítani minket egymástól.

Ahogy telt az idő, anya állapota romlott. A kezelések nem hatottak, egyre többet aludt, sokat fogyott. Egy vizsgálat után Dénes közölte:– „Az orvos szerint ideje hospice ellátáson gondolkodni.”

Két héttel később anyát kórházba vitték. Amikor először mentem, Dénes megállított:– „Túl gyenge most a látogatókhoz.”– „Nem vagyok látogató. A lánya vagyok.”– „A nővérek szerint felzaklatod.”

Másnap virágot vittem, de a nővér az ajtóban állt:– „Sajnálom, a mostohaapja kifejezetten megtiltotta, hogy bejöjjön.

”

Innen fog majd indulni a folytatás, amikor már a kórházban sem engedik be, és elérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy az anya halála után egy váratlan örökség és egy levél mindent megváltoztat.

Másnap reggel már a kórház előtt vártam, mielőtt a látogatási idő kezdődött volna. Azt reméltem, talán, ha időben ott vagyok, nem lesz kifogás. De amint a nővérpult közelébe értem, egy szigorú tekintetű asszony megállított.

– „Ön Zsófia, igaz?” – kérdezte.– „Igen. Az anyukám, Varga Katalin… itt fekszik.”– „Tudom. De… sajnálom. A mostohaapja tegnap este egyértelmű utasítást adott, hogy ne engedjük be.”

– „Ez nevetséges!” – csattantam fel. – „Ő az anyám! Jogom van mellette lenni!”– „Nézze, én csak az utasításokat követem” – mondta a nővér óvatosan. – „Azt mondta, az édesanyja nem akar így látni, és pihenésre van szüksége.”

A torkomban gombóc nőtt. – „És ha hazudik? És ha csak magától tilt el tőlem?”– „Erre én nem tudok válaszolni… kérem, hívja fel őt.”

Felhívtam Dénest, aki szokás szerint nyugodt, hideg hangon válaszolt.– „Zsófi, anyád kérte, hogy korlátozzam a látogatókat.”– „Ez nem igaz! Ő sosem tenne ilyet velem!”– „Túl érzelmes vagy. Nem akarja, hogy így emlékezz rá.”

– „Ez hülyeség!” – kiabáltam. – „Nem vagyok látogató, hanem a lánya!”– „Nyugodj le. Tudom, hogy nehéz, de ez az ő kívánsága.”

Letettem a telefont, de legbelül tudtam, hogy hazudik. Anya soha nem tiltana el magától.

Az elkövetkező napokban újra és újra próbálkoztam.

Elmentem a kórházba reggel, délben, este – mindig elutasítottak. Öt nap telt el úgy, hogy nem láttam őt.

Az utolsó alkalommal kétségbeesetten próbáltam felosonni a lépcsőn, kikerülve a főbejáratot. Már csak pár méterre voltam a szobájától, amikor egy nővér a karomra tette a kezét.– „Asszonyom, el kell mennie. Kérem, ne nehezítse meg a helyzetet.”– „Csak öt percet kérek! Ő az anyám!” – könyörögtem.– „A mostohaapja szó szerint megtiltotta. Ha nem távozik, biztonsági őrt kell hívnom.”

Onnan, ahol álltam, résnyire nyitva volt az ajtó. Láttam az ágyban fekvő alakját – olyan kicsi és törékeny volt. Legszívesebben áttörtem volna a nővért, de tudtam, hogy ezzel talán tényleg csak még jobban felzaklatnám. Így hát megfordultam… és soha többé nem láttam az anyámat élve.

Három nappal később hajnali hatkor csörgött a telefonom.– „Elment” – mondta Dénes megtört hangon. – „Békésen elaludt egy órája.”

A konyhapadlóra rogytam, és úgy sírtam, ahogy még soha. Nemcsak azért, mert meghalt, hanem mert elvették tőlem a lehetőséget, hogy ott legyek vele az utolsó pillanatokban. Nem foghattam meg a kezét, nem mondhattam el neki, hogy szeretem.

A temetés… maga volt a rémálom. Dénes tökéletes gyászoló özvegyként viselkedett, mindenkivel beszélgetett, mindenkit megölelt. A gyászbeszédében hosszan mesélt a „tökéletes szerelmükről” és arról, hogy minden nap mellette volt a végsőkig.

– „Ő volt életem szerelme” – mondta könnyeivel küszködve. – „Békében ment el, tudva, mennyire szeretjük.”

Az emberek bólogattak, többen sírtak. Én ott ültem az első sorban, láthatatlanul, és legszívesebben felkiáltottam volna: „Hazudik! Eltiltott tőle!” De tudtam, hogy senki nem hinné el.

A szertartás után a nagynéném odahajolt hozzám:– „Legalább nem volt egyedül. Dénes vigyázott rá.”

A szavak belém martak, de hallgattam. Anyu már nem volt, és bármit mondanék, nem hozhatnám vissza. Úgy éreztem, Dénes elérte, amit akart: kitörölt engem anya utolsó napjaiból.

Egészen addig, amíg három nappal később be nem ültünk az ügyvéd irodájába a végrendelet felolvasására…

Mr. Pál, a család ügyvédje, száraz hangon sorolta: a ház és a legtöbb megtakarítás Dénesre száll. Nem lepődtem meg – hét év házasság után ez logikusnak tűnt.

Aztán egyszer csak rám nézett:– „Van azonban egy külön lezárt levél, ami kizárólag önnek szól, Zsófia.”

A kezem remegett, miközben kibontottam a borítékot. Belül egy okirat volt – a gyerekkori otthonom tulajdonjogáról. Ez volt az a ház, ahol anya és én Dénes előtt éltünk. Anya évekkel ezelőtt kiadta bérbe, de soha nem adta el. A dokumentum szerint két héttel a halála előtt rám íratta.

A borítékban volt még egy levél is, az ő kézírásával. Ahogy olvasni kezdtem, a könnyek azonnal potyogni kezdtek.

– „Kedves Zsófikám” – állt benne. – „Ha ezt olvasod, már nem vagyok melletted. Sejtem, hogy Dénes mindent megtett, hogy távol tartson tőlem az utolsó időben.

Tudom, hogy fáj, de egy dolgot sose felejts: a szeretet nyomot hagy, amit ő sosem törölhet el.”

A levélben leírta, hogy Dénes mindig is féltékeny volt a kapcsolatunkra, és évekig próbált eltávolítani minket egymástól. Látszólag engedett neki a béke kedvéért, de titokban készült erre a pillanatra.

– „A ház a tiéd. Ő nem nyúlhat hozzá. De van még valami. Nézz a dobozba.”

A boríték alján egy kis fa doboz lapult. Felismertem: gyerekkoromban anya tartotta benne a legfontosabb emlékeit. Benne voltak régi fotóink, az évek során neki írt leveleim, és az a medál, amit mindig hordott. A doboz alján egy USB-meghajtó hevert.

– „Mi ez?” – kérdezte Dénes ingerülten, miközben a vállam fölött próbált belesni.Mr. Pál felnézett rá: – „A felesége világosan rendelkezett, hogy minden, ami ebben a borítékban van, kizárólag Zsófi tulajdona.”

Aznap este remegő kézzel dugtam be a pendrive-ot a laptopba…

Amikor a pendrive tartalma megnyílt, először csak egyetlen videófájlt láttam rajta, „Zsófikámnak” néven. Rákattintottam, és a szívem azonnal a torkomba ugrott.

Anya feküdt a kórházi ágyon, gyengének, fáradtnak tűnt, de a szeme élénken csillogott. A háttérben hallatszott a folyosói zaj, és gyanítottam, hogy titokban vette fel valaki, amikor Dénes épp nem volt bent.

– „Szia, kicsim” – kezdte halk, de határozott hangon. – „Ha ezt nézed, akkor már tudod az igazat… és sajnálom, hogy nem lehettél mellettem az utolsó napjaimban. ”

A könnyeim azonnal elhomályosították a képet.

– „Nem én kértem, hogy ne engedjenek be. Dénes győzködte a nővéreket, hogy túl beteg vagyok a látogatókhoz. Én harcolni próbáltam, de minden energiám elment a légzésre és a fájdalomra… kicsim, minden nap gondoltam rád. Minden pillanatban.”

Pár másodpercig csendben feküdt, majd folytatta:– „Tudom, mennyire fájni fog, hogy nem tudtunk elbúcsúzni. Ezért készítettem neked ezt az üzenetet. Büszke vagyok rád, és szeretlek… mindig szeretni foglak. A ház most a tiéd – ez az én ajándékom, hogy legyen egy biztos pont az életedben, ahol mindig érezheted a jelenlétem.”

Anya mosolya egyszerre volt gyengéd és szívszorító.– „És ennél is többet adok neked: minden közös emlékünket, minden szeretetünket. Ő próbált kitörölni az életemből, de nem sikerült. A szeretet mindig megtalálja az utat. Mindig, Zsófikám.”

A videó véget ért. A képernyő sötét lett, én pedig ott ültem a kanapén, és úgy sírtam, mint egy gyerek. De ez már nem az a fajta sírás volt, ami csak a veszteségről szól. Ebben most ott volt a megkönnyebbülés is – hogy tudom az igazat.

Aznap éjjel elővettem a kis fa dobozt, és sorra nézegettem a fotókat: mi ketten a régi konyhában, az első biciklim, a balatoni nyaralások. A levelek, amiket neki írtam gyerekként, még ott voltak – némelyiken csálé betűkkel, másokon már tinédzser kézírással. És ott volt a medál, amit mindig viselt. Amikor a nyakamba akasztottam, furcsa melegség öntött el.

Másnap elmentem megnézni a házat, amit rám hagyott. Ahogy kinyitottam az ajtót, azonnal megcsapott az ismerős illat – egy keveréke a régi fa bútoroknak és annak az édeskés virágparfümnek, amit anya mindig használt. Lassan végigsétáltam a szobákon. A falakon még ott volt néhány régi képünk, amit Dénes soha nem láthatott.

– „Itt vagy velem, ugye?” – suttogtam, miközben végigsimítottam a nappali ablakpárkányát. Nem tudom, miért, de teljesen biztos voltam benne, hogy igen.

Azóta, ha belépek ide, sosem érzem magam egyedül. Mintha minden falban, minden padlódeszkában ott lenne az ő szeretete. Minden zugában hallom a hangját, ahogy azt mondja: „Te vagy a legjobb barátom, Zsófikám.”

Dénessel azóta alig beszéltem. Az örökségről és a házról tud, de semmit sem tehet. Nem is próbálkozik – talán érzi, hogy anya ezzel végre olyan helyzetet teremtett, ahol ő tehetetlen.

Az életem nem lett könnyebb attól, hogy megismertem az igazat, de lett valami, ami minden nap erőt ad: tudom, hogy anya még a legvégén is értem küzdött, titokban, csendben, de annál elszántabban.

És amikor este lekapcsolom a villanyt a régi ház nappalijában, a sötétben még mindig érzem, hogy fogja a kezem.

2025. augusztus 12. (kedd), 16:17