? Az esküvőn az anyósom odalépett hozzám, és egyetlen mozdulattal letépte a parókámat – így minden vendég meglátta a kopasz fejemet. De ekkor valami egészen váratlan történt… ??
A nagy nap árnyékában
Amikor Szabó Anna először meglátta a pozitív diagnózist, mintha megállt volna körülötte az idő. Az onkológus szavai egyszerűen, szinte hidegen hangzottak:
– Asszonyom, ez bizony rák.
/A falak összeszűkültek, a levegő elnehezült\./
A kezelések hosszú hónapjai alatt Anna elvesztette a haját, és vele együtt sokszor az önbizalmát is. Amikor a tükörbe nézett, egy idegen nézett vissza rá – kopasz, sápadt, karikás szemű. Egyetlen dolog adott erőt: Márk soha nem fordult el tőle.
– Te így is gyönyörű vagy – mondta minden alkalommal, mikor Anna sírva fakadt a fürdőszoba előtt. – A hajad csak haj. Én téged szeretlek, nem a tincseidet.
És valóban kitartott. Amikor az orvos végül azt mondta, hogy „Ön meggyógyult”, Márk térdre ereszkedett előtte egy tavaszi délután, a Margitszigeten, és megkérte a kezét.
– Leszel a feleségem, Anna? – kérdezte, és a hangja egyszerre remegett az izgalomtól és az örömtől.
Anna zokogva bólintott.
Az esküvő előkészületei hetekig tartottak. A menyasszonyi ruhát a belvárosi szalonban választották ki, csipkés, elegáns darab volt, amely finoman takarta Anna vékony vállait. Egyetlen dolog zavarta csupán: a haja továbbra sem nőtt vissza úgy, ahogy remélte. Végül paróka mellett döntött – egy természetes hatású, hosszú, gesztenyebarna darab mellett, amelyben úgy érezte, újra önmaga lehet.
Azt hitte, minden rendben lesz. De egy ember volt, akinek ez nem tetszett: Márk édesanyja, Kovácsné Ilona.
Ilona sosem kedvelte Annát. Már az első találkozáskor gyanakvóan mérte végig, majd félhangosan odaszúrta a fiának:
– Biztos vagy te ebben, fiam? Egy ilyen beteges nővel…?
Márk dühösen rászólt, de Anna akkor is érezte: anyósa sosem fogja elfogadni.
Elérkezett a nagy nap. A templom virágba borult, a vendégek ünneplőben, a kórus halk énekétől megtelve a levegő. Anna a szívére szorította a kezét, amikor Márk belenézett a szemébe.
De akkor… történt valami, amire senki sem számított.
Ilona felállt a padból, és lassan, szinte színpadiasan odalépett Anna elé.
A templom levegője megfagyott. Anna feje kopaszan, meztelenül csillogott a fényben.
– Látjátok?! – kiáltotta Ilona diadalittasan. – Mondtam én, hogy beteg! Hogy nem való a fiamhoz!
Néhány vendég döbbenten kapta a kezét a szája elé, mások elfordultak, nehogy lássák Anna könnyeit. A menyasszony remegve kapott a fejéhez, hogy eltakarja. Úgy érezte, minden összeomlik körülötte.
És ekkor szólalt meg Márk.
– Anya. – A hangja hideg és határozott volt. – Ezt azonnal fejezd be.
A templomban síri csend lett. Csak Anna szipogása hallatszott, ahogy kétségbeesetten próbálta a fejét takarni. A szíve úgy dobogott, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Márk azonban lassan, nyugodtan odalépett hozzá, és gyengéden leemelte a kezét a fejéről.
– Ne takard el magad – mondta halkan, de mindenki hallotta. – Te vagy a legszebb nő a világon.
Anna szeme könnyben úszott. – De mindenki engem bámul… – suttogta.
– Hadd bámuljanak. Lássák, milyen erős vagy. – Márk szorosan átölelte, majd felnézett az anyjára.
Ilona arca eltorzult. – Hogy beszélsz te az anyáddal? Én csak meg akartam menteni téged! Még most sem látod, hogy hibát követsz el? Egy ilyen asszony…
– Elég! – vágott a szavába Márk. – Te talán elfelejtetted, hogy apu melletted maradt, amikor neked volt daganatod a tüdődben? Akkor nem voltál „beteges”? Akkor ő nem szégyellt téged. Szeretett. És én is szeretem Annát, jobban, mint bármit ezen a világon.
A templom hátsó soraiban felmorajlott a tömeg. Egy idős rokon odasúgta a mellette ülőnek:
– Igaza van a fiúnak. Ez szégyen, amit az anyja csinált.
Ilona elsápadt, szeme megtelt könnyel, de még mindig dacosan emelte fel a fejét. – Nem értitek… én csak a jót akarom neki!
Ekkor Anna is megszólalt. Hangja remegett, de egyre erősebben szólt:
– Tudom, hogy sosem fogadott el, Ilona néni. És tudom, hogy nem azt a menyet képzelte el maga mellé, aki én vagyok. De amit ma tett, az nem rólam szól, hanem magáról. Az én kopasz fejem nem szégyen, hanem emlék. Bizonyíték arra, hogy túléltem.
Minden szem a menyasszonyra szegeződött. Anna állt, fejét felemelve, könnyeit letörölve. Márk még erősebben szorította a kezét.
– Hallod, anya? – folytatta a férfi. – Ez az igazi bátorság. Nem az, amit te most bemutattál. Ha nem tudod tisztelni a feleségemet, akkor engem sem tisztelsz.
Ilona ajka remegett. Körben minden vendég őt figyelte, sokan fejcsóválva, mások szánakozva. Egy fiatal unokatestvér hangosan ki is mondta:
– Ez már nem a szeretetről szól, hanem rosszindulatról.
A nő könnyei végül legördültek az arcán. Zavarodottan hátralépett, majd sietve kiment a templomból. Az ajtó csapódása még sokáig visszhangzott.
Amikor elcsendesedett a terem, a pap lassan a szószékre lépett, és elmosolyodva szólalt meg:
– Gyermekeim… a házasság lényege nem a külsőségekben van, hanem a szeretetben, amely képes minden vihart átvészelni. És ti most mindannyian tanúi voltatok ennek.
Anna szíve lassan megnyugodott. Márk arcára nézett, és úgy érezte, soha nem volt még ennyire biztos abban, hogy jó döntést hozott.
– Folytassuk a szertartást – mondta a pap.
Később, amikor a gyűrűt Márk ujjára húzta, Anna már nem érzett szégyent. A vendégek szemében csodálat tükröződött, néhányan még tapsolni is kezdtek. A paróka a földön hevert, de senki sem nézett rá többé.
Anna mosolyogva súgta a férjének:
– Tudod, azt hiszem, most már nincs szükségem parókára.
Márk visszamosolygott. – Én megmondtam. Nekem így is te vagy a legszebb.
A templomi szertartás után a násznép átvonult a közeli fogadóba, ahol a lakodalom várta őket. A hegedűs már húzta, a pincérek sorban hozták a gőzölgő levesestálakat, és a vendégek lassan feloldódtak a feszültségből. Csak egy dolog árnyékolta be a boldogságot: Ilona hiánya.
Anna a friss férjéhez hajolt. – Szerinted visszajön? – kérdezte halkan.
Márk sóhajtott. – Nem tudom. Anyám büszke asszony. De talán… egyszer belátja.
A lakodalom közben igazi ünneppé vált. Anna barátnői odaléptek hozzá, mindegyikük átölelte.
– Anna, olyan erős vagy! – mondta könnyeivel küszködve Réka, a gyerekkori barátnője. – Én biztosan összeomlottam volna a helyedben.
– Tudod, az erő nem mindig jön belülről – mosolygott Anna.
Az asztaloknál is erről beszéltek. Az egyik nagybácsi, kissé kapatosan, felállt és hangosan koccintott:
– Egészségetekre! Nem minden nap lát az ember ilyen asszonyt, aki ennyire bátran vállalja önmagát. Anna, te igazi példakép vagy!
A vendégek tapsolni kezdtek, és Anna szíve újra megtelt melegséggel.
Az este azonban tartogatott még egy fordulatot. Amikor már a torta következett, halkan kinyílt a fogadó ajtaja. Ilona állt ott, feketén villogó szemekkel, de az arca fáradtnak, megtörtnek tűnt.
Márk felpattant. – Anyu…
A nő lassan közelebb lépett, kezében valamit szorongatva. Amikor odaért Annához, könnyek szöktek a szemébe.
– Anna… – kezdte rekedten. – Én… rettenetes dolgot tettem ma. Elragadott a féltékenység, a büszkeség, a félelem. Azt hittem, el akarod venni tőlem a fiamat. De most rájöttem, hogy már régen te adod vissza neki azt a boldogságot, amit én sosem tudnék.
Anna döbbenten hallgatta, a vendégek szinte lélegzetvisszafojtva figyeltek. Ilona ekkor elővette, amit a kezében tartott: egy régi kendőt.
– Ezt még a nagyanyámtól kaptam, amikor hozzámentem az uramhoz. Mindig azt mondta: „Ez a kendő a család békéjét őrzi.” Szeretném, ha most te viselnéd.
Anna szeme megtelt könnyel. – Ilona néni… – suttogta, és elfogadta a kendőt. – Én sosem akartam ellensége lenni. Csak a része szerettem volna lenni a családnak.
Ilona bólintott, majd halkan, szinte suttogva válaszolt:
– A családunk része vagy. És bocsáss meg nekem.
Márk megölelte az anyját, majd Annára nézett. – Na, most már teljes a család.
A lakodalom innentől kezdve új erőre kapott. A zenekar vidámabbnál vidámabb dallamokat játszott, a vendégek táncra perdültek, és a koccintások mögött már nem volt feszültség. Anna kendője ott pihent a vállán, mintha valóban békét hozott volna.
Később, amikor éjfél után kifulladva ültek le egy percre, Anna a férjéhez hajolt:
– Tudod, ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja, hogy a kopasz fejemmel fogok az oltár elé állni, kinevetem.
– És most? – kérdezte Márk.
– Most… azt érzem, hogy így lettem igazán önmagam. És hogy minden vendég hazavisz ma valamit: a bizonyosságot, hogy a szeretet erősebb minden félelemnél.
Márk gyengéden megcsókolta. – Ez a mi történetünk. És hidd el, mindenki emlékezni fog rá.
Anna mosolyogva bólintott. – És tudod mit? Én sem felejtem el soha.
Az éjszaka végén a holdfényben hazafelé menet Ilona lépett melléjük. Halk volt, de őszinte:
– Anna, ha egyszer unokám születik, szeretném, ha azt látná: az anyja bátor volt, és az apja kiállt mellette.
Anna megszorította a kezét. – Akkor egyetértünk.
A csillagok felettük ragyogtak, mintha ők is áldásukat adták volna a házasságra.
? Így zárult a történet: az esküvőn megalázásból lett erő, félelemből lett szeretet, és ellenségeskedésből született béke.
2025. augusztus 23. (szombat), 14:05
