Az Ezüst Medál Árnyéka
A KAPUNÁL ÁLLÓ SZELLEM.
Azt mondják, az ember életében vannak pillanatok, amelyek olyan hirtelen és olyan erővel törnek rá, hogy onnantól minden másképp néz ki. /Mintha valaki hirtelen kinyitná az ablakot egy bezárt szobában, és beszökne a hideg levegő, ami addig csak kívül létezett\./
Tizenhét évig azt hittem, hogy én vagyok a huzat: valami, ami véletlenül került a világba, és mindenki csak csukná utánam az ajtót.
A nevem Áron volt – legalábbis ezt adták nekem, amikor csecsemőként állami gondozásba kerültem. A papírokon “ismeretlen”, a gondozók száján “problémás”, a kortársaim között pedig egyszerűen: senki.
Azok, akik valaha jártak az ország északi részén, tudják, milyen az a fajta tél, amikor az eső és a hó egyszerre akar megfojtani. Aznap délután a Debreceni Református Gimnázium vaskapujánál ácsorogtam, a buszmegálló félig rozsdás bádogtetője alatt. A csizmám talpa átázott, és a lábujjaim úgy sajogtak, mintha valaki hosszú tűket döfködött volna beléjük. Minden porcikám vacogott, de ez legalább lefoglalta az agyam; nem kellett gondolkodnom azon, mi vár rám “otthon”, a Margaréta Lakásotthonban, ahol a konyhában mindig savanyú káposzta szaga terjengett, és ahol a nevelők is fáradtabban lélegeztek, mint a falak.
A szemem a járdára szegeződött, de a perifériámban történő mozgásra valami mégis felkapatta a fejem.
Ott sétált ki az iskola főépületéből Fekete Márk.
Márkról mindenki tudta, hogy a szerencse úgy ragadt rá, mintha ráöntötték volna. Minden létező sportban a legjobb volt, mégis kitűnő tanuló, ráadásul egyetlen gyűrött ruhadarab nem volt a szekrényében. Meg a város egyik legelegánsabb kocsija: egy feketére polírozott Audi Q7, amit az apja vitt neki, amikor épp arra volt ideje.
Csakhogy azon a délutánon nem az apja érkezett érte.
A gimnázium előtti díszköveken hangtalanul állt meg egy szürke Volvo XC90. A sofőr oldali ajtó lassan kinyílt, mintha belülről valaki légiesen taszította volna ki. Egy nő szállt ki belőle.
Elegáns volt, de nem hivalkodó. A hosszú, vajszínű gyapjúkabátja olyan finom szövésű volt, hogy még a szürke égbolt alatt is fényt fogott. A haja barna volt, kissé hullámos, és az a fajta női szépség sugárzott belőle, amit nem lehetett a pénzhez kötni — mélységet sejtetett, fájdalmat és tartósságot.
Azt hittem, egy színész. Vagy talán egy politikus felesége.
Aztán megláttam, ahogy Márk felé siet.
És Márk… megölelte. Úgy, olyan őszinteséggel, olyan ragaszkodással, amit én tizenhét év alatt egyszer sem láttam felém irányulni senkitől.
– Szia, anya – mondta Márk, míg a nő a fejét a mellkasára hajtotta.
– Márk… kincsem… – suttogta a nő, és a hangja olyan volt, mint amikor valaki a sok évnyi visszafogott sírást egyszerre engedi ki.
A gyomrom összerándult.
Nem az irigységtől. Az valami más volt. Valami mélyebb, ami legbelül karmolt: egy kérdés, amit addig nem mertem feltenni senkinek.
Miért nem ölelt még meg így senki engem?
Miért nem nézett rám még senki így?
És ha egyszer valaki nézett volna, hová tűnt? Miért veszett el?
A nő táskájából hirtelen valami megcsillant, majd az esőáztatta járdára esett. A koppanás gyenge volt, mégis olyan élesnek hallottam, mintha fém kaparta volna fel a csontjaimat.
Egy régi, ezüst medál volt.
A nő nem látta. Márk sem. Felszálltak az autóba és elhajtottak, a kerekek vizet spricceltek szét, mintha az egész jelenetet el akarnák mosni.
De én már nem tudtam elfordulni.
A testem előrébb mozdult, még mielőtt döntöttem volna róla. A csuklyámat hátrarántotta a szél, ahogy átfutottam az úton, térdre estem a hideg, vizes kövekre, és ujjammal kitapogattam a medált.
Az ezüst hideg volt, nehéz, mint egy régi családi titok. Finom, cirádás minták futottak rajta körbe, mintha valaki egykoron mindent bele akart volna vésni, amit nem mert kimondani.
A hüvelykujjam megállt a retesznél.
Nem kellett volna kinyitnom.
Nem volt jogom hozzá.
Mégis megtettem.
A medál pattant egyet, majd… kinyílt.
És én pedig megdermedtem.
Odabent egy apró fénykép volt. Egy csecsemő. Talán néhány napos lehetett, rózsaszín arccal, csukott szemmel.
És ott volt rajta az a különös, villám alakú anyajegy a bal lapockán.
A levegő azonnal elhagyta a tüdőmet, mert ugyanez a jel ott éktelenkedett az én bőrömön is, gyerekkoromtól kezdve. Soha senki nem tudta, honnan van. A nevelők szerint csak valami születési folt.
A gyomorszájamig hasított a felismerés.
Az a baba…
az a baba a medálban…
én voltam.
AZ ÁRNYAK KINYÍLNAK
A hideg szél végigszántott a hátamon, mintha egy láthatatlan kéz végigfuttatta volna rajtam a körmeit. A medált ökölbe zártam, és úgy szorítottam, mintha attól függött volna az életem, hogy ki ne csússzon a kezemből.
Nem vettem fel a buszt, ami tíz perccel később érkezett. A testem azt mondta, menjek haza. A lelkem viszont azt üvöltötte, hogy nincs már haza – legalábbis nem ott, ahol eddig kerestem.
Így hát gyalog indultam el a lakásotthon felé.
Belém költözött valami más. Egy súlyos, nyugtalan igazság.
Ki volt az a nő?
Miért hordta magánál a képemet?
És ki lopott el engem?
A Margaréta Lakásotthon folyosói éppen olyanok voltak aznap is, mint mindig: félhomályosak, tele fáradt sóhajokkal, meg azzal az állandó konyhaszaggal, amit már senki nem érzett rajtam kívül. Az egyik nevelő, Kovácsné, rám pillantott, amikor beléptem — a szeme villant egyet, talán mert látta, hogy csuromvizes vagyok –, de nem kérdezett semmit, csak letette elém a vacsorát.
Aztán elment.
A szobámba menekültem. Ott, ahol a falat kitöredezett festék borította, ahol az ágyam rugója évek óta nyomta a derekamat, ahol az éjszakai csend mindig könyörtelenebb volt, mint a nappali zaj.
Előhúztam a medált, kinyitottam, és hosszú percekig csak néztem azt a kicsi, bizonytalan arcú csecsemőt.
– Ki vagy te…? – suttogtam az üvegnek.
Ki vagyok én?
A szívembe valami új költözött: egy harag, amelynek gyökerei mélyebbre nyúltak, mint bármi, amit valaha éreztem.
Egyetlen bizonyosság maradt bennem:.
meg kell találnom azt a nőt. Tudnom kell az igazat.
Másnap az iskolában.
A gimnázium folyosója szokás szerint zúgott, mint egy méhkaptár. A diákok nevetgéltek, lökdösődtek, mesélték a hétvégi terveket. Én pedig úgy jártam köztük, mintha üvegbúrát húztak volna fölém. Egyetlen arcot kerestem.
Márkot.
A délelőtti órák alatt alig figyeltem valamire. A tanárok hangja távoli morajlássá vált. A pad alatt a medált szorongattam — nem mint ereklyét, hanem mint bizonyítékot.
Amikor végre megláttam Márkot a szekrénysor mellett, ahol haverjai a hétvégi foci döntőről vitatkoztak, elindultam felé. A szívem a mellkasomhoz tapadt.
– Márk! – szóltam.
A fiú meglepetten fordult felém. Villanásnyi ideig semmi sem tükröződött a szemében, aztán mintha eszébe jutott volna: ja igen, én vagyok a névtelen srác, aki eddig soha nem szólt hozzá.
– Szia… Áron, ugye? – kérdezte barátságosan, de mégis távolságtartóan.
– Az. Beszélhetnénk egy pillanatra? – mondtam rekedt hangon.
A barátai összenéztek. Valaki mutogatott, valaki csúfolódott, de Márk intett nekik, hogy várjanak.
– Miről lenne szó? – lépett közelebb.
– A… anyukádról. – Az utolsó szó úgy jött ki a számon, mintha egy félig lecsiszolt üvegszilánkot nyeltem volna.
Az arcán árnyék suhant át. Alig észrevehető, de mégis valódi.
– Mi van vele? – kérdezte halkan.
– Csak… láttam őt tegnap. És elhagyott valamit.
Nem mondhattam meg előtte, hogy mit. Nem az iskola falai közt.
– Találkozunk a hátsó udvaron a szünetben – mondta. – Ne húzd fel magad, oké? Nem lesz gáz.
De gáz volt. Sokkal jobban, mint bármelyikünk sejtette.
A hátsó udvaron.
A szél csípős volt, téli szagú. Márk mellém lépett, zsebre dugott kézzel, és türelmetlenül toporzékolt a betonon.
– Na, mit hagyott el anya? – kérdezte.
Elővettem a medált. A fiú kíváncsian hajolt közelebb.
– Ez… – kezdte, majd megakadt a hangja. – Ez anyué. Hol találtad?
– A kapunál, amikor elmentetek.
A fiú el akarta venni, de én gyorsan összezártam a tenyerem körül.
– Előbb mondj valamit. Tudod, mi van benne? – kérdeztem.
– Persze – biccentett. – Gyerekkoromban mindig ezt hordta. Azt mondta, egy elveszített emlék.
– Egy baba képe van benne – suttogtam. – Nem te vagy az.
Márk hátralépett.
– Tessék?
– És nekem… ugyanolyan anyajegy van a lapockámon. Mint annak a csecsemőnek. – Tényleg nem akartam elmondani, de úgy szakadt ki belőlem, mint egy elfojtott ordítás.
A fiú egy pillanatig nem szólt, csak nézett rám. A szeme egyszerre volt döbbent és hitetlen.
– Azt mondod… hogy te vagy…? – kezdte.
– Nem mondok semmit – ráztam a fejemet. – De valami nagyon nincs rendben. És a te anyukád tud valamit.
A tekintete megremegett.
A fiú, aki mindig magabiztosan állt a világban, most úgy nézett ki, mint akinek kihúzták a talajt a lába alól.
– Anya… furcsa néha – vallotta be halkan. – Mindig is azt mondta, hogy volt egy… egy kisbabája, akit elveszített. De apa szerint csak a gyász beszélt belőle. Nem akartunk erről többet kérdezni.
– Szerintem itt több van, mint gyász – mondtam. – Lehet, hogy valaki… elszakította tőle a gyerekét.
A szavak után néma csönd ereszkedett közénk.
Márk ajkai szétnyíltak, mintha válaszolni akarna, de nem jött ki hang.
Végül csak annyit mondott:
– Áron… el kell menned hozzá.
– Tudom – bólintottam.
– De nem egyedül – folytatta. – Én is jövök.
A kijelentés meglepett. Nem hittem, hogy mellém áll.
De ott, abban a pillanatban, mintha valamiféle új kötelék húzódott volna kettőnk között. Egy láthatatlan szál, amelyet egyikünk sem kért, mégis mindkettőnk vállára nehezedett.
A nyomozás első lépése.
Délután, amikor Márk hazament, én csendben követtem — jókora távolságból. A város keleti peremén, egy hangulatos, fenyőfákkal szegélyezett utcába fordult, ahol a nagy, kovácsoltvas kerítések mögött olyan házak álltak, amelyekben egy életen át el lehetett veszni.
A Fekete család otthona hatalmas volt. Nem hivalkodó, inkább elegánsan csendes, mint egy jól őrzött titok.
Márk már eltűnt a bejárati ajtón, de én a közelben maradtam. A kerítés mögött egy ösvény vezetett egy üvegfalú melléképülethez — mintha műterem lett volna. Bent fények villogtak. A szívem gyorsabban vert. Onnan jöhetett a nő… talán ott dolgozott.
A következő napokban hazudtam a nevelőknek, hazudtam tanároknak, és lényegében mindenkinek, aki egyáltalán észrevette, hogy eltűnök órákra.
Meg kellett tudnom az igazat.
A műterem fényei.
Három nappal később délután, amikor a nap már csak narancsos csíkokat húzott az ég aljára, elhatároztam, hogy odamegyek. Nem vártam tovább. Nem bírtam tovább.
Átmásztam a kerítés hátsó részén, ahol a bokrok takarást adtak. A kabátom beleakadt egy kiálló drótba, kiszakadt az ujja, de nem számított. Óvatosan közelítettem az üvegfalú épület felé.
A nő — akit akkor még csak Márk anyjaként ismertem — ott állt egy hatalmas vászon előtt. A mozdulatai erősek voltak, és valami mély fájdalom vezette őket. Földszínek, sötétek és vörösek keveredtek a vásznon, mint egy belső vihar lenyomatai.
Ekkor megfordult.
A tekintete rám esett, és én megmerevedtem.
A szeme kék volt, mély, tiszta, könnybe fúlt.
És ugyanazt a villám alakú heget viselte a bal csuklója felett, amit én a lapockámon.
Mintha a világ egyetlen pontba húzódott volna össze.
Közelebb léptem, a medált felemeltem, és a fényben megremegett.
A nő szája lassan szétnyílt.
A festékes ecset kiesett a kezéből.
A lába alól mintha eltűnt volna a talaj.
– Uramisten… – lehelte. – Nem… ez lehetetlen…
– Az vagyok…? – kérdeztem rekedten.
A nő odalépett.
Az arca csupa fájdalom és remény volt.
A hangja alig hallatszott:
– Áron…?
A nevem nem kérdésként, hanem felismerésként hangzott el.
– Igen. – A hangom el is tört. – A medál… benne a kép… én… én vagyok az a gyerek.
A nő ekkor felemelte a kezét, mintha meg akarna érinteni, de az ujjai félúton megremegtek. A szeme sarkában könny csillogott.
Aztán kimondta azt, amitől összeroppant a világom:
A FELSZÍNRE TÖRŐ IGAZSÁG
A nő — akit akkor még csak a tekintetéből, a hangjából, a remegő kezéből ismertem — lassan letérdelt előttem. Mintha nem hitte volna el, hogy valóban áll valaki előtte, akit tizenhét éve gyászol.
– Engedd meg… – suttogta.
A keze óvatosan emelkedett, mintha attól félt volna, hogy ha hirtelen mozdul, szertefoszlok. Az ujjaival megérintette az arcom oldalát, aztán a nyakam mögé simított, a hüvelykujja pedig rátalált a lapockámra.
Megérezte a bőröm alatt a villám alakú anyajegyet.
A tekintete megtört. A lába is. Lerogyott, és az ölelésével úgy kapott el, mint aki egyszer már elvesztett valamit, és nem hajlandó még egyszer hagyni, hogy kicsússzon a karjaiból.
– Áron… Istenem… Áron… – ismételgette, mintha ezzel akarná visszapótolni a tizenhét év minden elmulasztott érintését.
Én… csak álltam ott, karjával körülölelve, és először éreztem valami olyat, amit soha korábban:
mintha valahova tartoznék.
De a pillanat hamar megtört.
Egy motorzúgás hasított a levegőbe. Mély, erőteljes, dühös hang. Valaki hazaért.
A nő — Luca, ezt később tudtam meg — teste megfeszült. A karjai elengedtek, a szeme tágra nyílt. A rettegés úgy futott át rajta, mint egy árnyék.
– Menj innen! – súgta. – Azonnal! Nem szabad, hogy meglásson!
– Ki…? – kérdeztem, még mindig félve a választól.
– A férjem – lehelte. – Ő… ő intézett el mindent. Ő tüntetett el téged. Ha rád talál… Áron, kérlek, menj!
Mielőtt dönthettem volna, az üvegfalú műterem mögül már hallatszott a lépések zaja. Nehéz, határozott, mérges. Ahogy a kapu csapódása visszhangot vert az udvaron, a nő megragadta a karomat, és szó szerint a hátsó kijárat felé lökött.
– Fuss! – suttogta. – Holnap délután négykor találkozzunk a Szent Anna téri rendőrkapunál. Ne késlekedj. Addig… kérlek… ne gyere vissza!
A hangja remegett. De nem félelemtől — hanem attól, hogy elveszíthet újra.
Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik.
Egy mély férfihang dörmögött valamit.
Aztán a lépteik közeledtek.
A szívem a torkomban dobogott. Nem volt idő gondolkodásra vagy búcsúra.
Kiszöktetett.
Én pedig futottam.
FUTÁS AZ ÉJJELBEN.
A kert sötét volt, csak a műterem fénycsíkja világította meg a füvet. Átmásztam ugyanott a kerítésen, ahol bejöttem, a kabátom ismét beleakadt, ezúttal a bőrömet is felszakítva. Nem éreztem a fájdalmat.
Éreztem valami mást:
valaki figyel.
Hátranéztem.
Nem tudtam biztosan, hogy látott-e… de a hideg, amit kiárasztott, eleget mondott.
A BIZONYOSSÁG ÉJSZAKÁJA.
Az otthonba visszasurranva észrevétlenül mentem fel a szobámba. A gyerekek aludtak, a nevelők tv-t bámultak. Nekem viszont a szívem nem hagyott megnyugodni.
A medált a mellkasomra szorítottam, és egész éjszaka ébren feküdtem. Mintha az ébrenlét tartotta volna bennem az életet; mintha ha elaludnék, valaki kiemelne a világból, mint egy kihúzott kábelt.
Hajnal felé halkan kinyitottam a lakásotthon szekrényét, és elővettem a régi kartondobozt, amit tizenévesen kaptam a nevelőtől, tele papírokkal, amiket „rólam találtak”.
Átválogattam őket.
A táblázatok, jegyzőkönyvek, feljegyzések között volt egy elsárgult, időrágta cetli.
Az állt rajta:
„Csecsemő megtalálva a Petőfi téri tűzoltóság előtt, koszos pokrócba burkolva.”
Nem volt ott sem név, sem indok.
Sem egyetlen sor arról, ki tehetett oda.
De volt egy dátum.
A dátum pedig pontosan egyezett Luca állítólagos gyermekének „halálozási” dátumával.
Éreztem, hogy a bőröm alatt végigszalad egy jeges áramlat.
Valaki hazudott.
És az a valaki befolyásos volt, gazdag, és valószínűleg sosem gondolta, hogy az igazság egyszer előkerül.
A TALÁLKOZÁS A RENDŐRSÉGEN.
Másnap délután négy óra előtt tíz perccel már ott toporogtam a Szent Anna téri rendőrkapu előtt. Meghúzódva a hideg, szeles parkoló szélén, összekulcsolt kézzel.
Pontban négykor egy fekete kabátos alak sietett felém. Luca volt. A haja kócosabb, arca még sápadtabb. Mintha sírt volna.
Ahogy meglátott, megrepedezett a vékony mosoly az arcán.
– Köszönöm, hogy eljöttél… – mondta, és a hangja reszketett.
– El kellett – feleltem. – Tudnom kell az igazat.
Vett egy mély levegőt, majd elindított:
– A fiam… a kisbabám… tizenhét éve eltűnt a klinikáról, ahol szültem. Azt mondták, hogy meghalt. De én… nem hittem el. Semmit sem láttam a testéből. Semmit. Csak papírokat mutattak. A férjem szerint hallucináltam. Azt mondta, összeomlottam, és hogy a gyász… torzítja az emlékeimet.
Megállt.
A torka elszorult.
– A férjem intézte a papírokat. Ő járta ki a „halálozási” dokumentumot. Én pedig… akkor még szerettem… hittem neki.
A könnyei kicsordultak.
– Aztán megláttalak a gimnázium kapujánál. A szemed… az anyajegyed… Azonnal tudtam. Tizenhét év után először tudtam, hogy nem őrültem meg.
Lassan elővettem a zsebemből a medált, és átnyújtottam neki.
– Ez vezetett el hozzád – mondtam.
A medált úgy ölelte magához, mintha az élete lett volna.
Már éppen bementünk volna a rendőrségre, amikor mögöttünk egy ismerős hang szólalt meg.
– Luca! Mit művelsz?
Megfordultunk.
Ott állt Fekete András – a férje. Márk apja. Elegáns öltönyben, komor tekintettel, mégis fojtott dühvel.
A pillantása végigfutott rajtam, aztán megvetően megállt Luca karján.
– Te meg… – mondta nekem hidegen – ki vagy?
Nem feleltem.
Erre ő lépett közelebb.
– Te voltál tegnap a kertben, igaz? – sziszegte. – Azt hitted, nem veszlek észre?
Luca elém lépett.
– Elég volt, András! – jelentette ki. – Ő a fiam.
A férfi elnevette magát.
Hidegen, lassan.
A nevetésében nem volt humor. Csak fenyegetés.
– A te fiad meghalt, Luca. Tizenhét éve. Ezt már végigvettük.
– Hazudtál! – csattant fel a nő. – Egy orvost fizettél le, hogy meghamisítsa a papírokat! Elintézted, hogy elvigyék tőlem!
A járókelők megálltak. A tér tele lett szuszogásokkal és összehúzott kabátokkal.
András arca megfeszült.
– Gondolkodj már! – förmedt rá a nőre. – A gyerek beteg volt. Orvosilag bizonyítottan… gyenge. Nem kockáztathattuk meg, hogy…
Ekkor közbevágva kiáltottam:
– Egészséges vagyok. Tökéletesen. Mindig is az voltam.
A férfi rám nézett, és abban a pillanatban megértettem:
ő tudta.
Mindig is tudta.
És ami a legrosszabb: nem bánta.
– Már bánod, ugye? – mondtam neki halkan. – Hogy nem lettem beteg. Hogy kiderült, mit tettél.
A férfi szeme összeszűkült. Egyetlen pillanatra a szája megremegett, majd villámként kapta elő belső zsebéből a kezét.
Luca felsikoltott.
Nem tudtam, mit akar. Nem értem rá gondolkodni. A rendőrkapu felől két egyenruhás rohant ki.
– Letenni a fegyvert! – üvöltöttek.
A szél felkapta a hangot, és úgy vitte végig a téren, mint valami harangzúgást.
András végül meg se próbált elszaladni.
Csak állt ott, egyetlen, remegő mozdulattal a belső zsebében tartott tárgy körül, miközben a rendőrök kirántották a kezét, megfeszítették a karját, és a földre nyomták.
Luca sírva rogyott le mellém.
Én pedig ott álltam, egy hazug ember felett, aki tizenhét évemet elvette — és még csak nem is sajnálta.
HAT HÓNAPPAL KÉSŐBB.
A január végi hidegnek már tavaszillata volt. A fák ágai kezdtek megremegni a rügyektől, a levegőben ott volt valami… új.
A Fekete-villa most már más volt. Nem fojtogató. Nem fenyegető.
És a falai között először éreztem azt, amit addig sehol: otthon.
A nappaliban Luca — igen, ma már így hívom: anya – éppen frissen vágott tulipánokat rendezett egy üvegkancsóba. A mozdulatai békések voltak. Megszabadult attól az árnyéktól, amely évekig a vállára nehezedett.
A ház csendjét hirtelen nevetés törte meg.
Márk lépett ki a konyhából, kezében egy bögrével.
– Áron, ne felejtsd el, hogy ma van a meccs! – mondta vigyorogva. – Ha késel, a srácok megölnek.
– Ott leszek – feleltem mosolyogva.
Furcsa volt testvér nélkül felnőni.
Most pedig furcsa volt megtapasztalni, milyen testvért kapni, még ha nem is vér szerint.
Az élet néha olyan ajándékokat dob elénk, amelyekért túl sokat fizettünk, mégis megéri.
Anyám megállt előttem.
Megfogta az arcom, ugyanazzal a mozdulattal, amelyet először a rendőrkapunál tett.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Mindenre – feleltem.
Majd átölelt, úgy, olyan erővel, olyan őszinte szeretettel, amilyenre tizenhét évig vágytam.
– Szeretlek, Áron – mondta halkan.
– Szeretlek, anya – feleltem.
És abban a pillanatban tudtam:
a múlt már nem üldöz.
A jövő már nem félelmetes.
Mert végre valakihez tartozom.
Végre vagyok valaki.
És végre… élek.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 26. (szerda), 10:56
