Az idő múlásával gyermekeim végre eszükbe jutottam, de sosem fogom elfelejteni, hogyan bántak velem

Az idő múlásával gyermekeim végre eszükbe jutottam, de sosem fogom elfelejteni, hogyan bántak velem

/Amikor férjem fiatalabb nővel távozott, gyermekeim az ő oldalára álltak – hiszen ő egy nagyra becsült, tiszteletre méltó igazgató volt egy nagyvállalatnál\./

Sok éven át még csak nem is gondoltak rám, én pedig teljesen egyedül maradtam. Nemrégiben elhunyt a volt férjem, és csak akkor derült ki, hogy minden vagyonát a fiatal feleségére hagyta.

És ekkor eszükbe jutottam én. Mostanában gyakran látogatnak, de én tudom miért... A lányom nemrégiben célzásokkal kezdett el beszélni: ideje elgondolkodni a jövőn, a végrendeleten.

Egyikük sem sejti, milyen meglepetést készítettem elő számukra. Mindent megtudnak majd a halálom után.

Az évek teltek, de én mintha a világ szélén elveszett lélek maradtam volna. Gyermekeim mindig idegenként tekintettek rám, mintha különböző nyelveken beszéltünk volna.

Amikor elváltam a férjemtől, ez volt az utolsó csapás a kommunikációnkra. Ők az ő oldalára álltak – hiszen ő jelentős, tiszteletre méltó ember volt, egy nagyvállalat igazgatója.

És őszintén szólva, vele lenni kifizetődőbb volt. Én? Egyedül maradtam. Elhagyott feleség, magára hagyott anya.

Gyermekeim gyorsan elfelejtettek, és csak közös ismerősöktől hallottam, hogy mulatnak az apjukkal és annak fiatal feleségével. Együtt utaztak meleg országokba, drága éttermekben vacsoráztak, terveket szőttek.

Én pedig a saját üres lakásomban maradtam. Minden ilyen hír megsértett, mintha éles üvegdarabok szúrtak volna belém.

Egy idő után rájöttem: magamért kell élnem. Külföldre mentem dolgozni.

Évek óta először éreztem a szabadságot.

Az évek múltával, amikor a gyerekeim végre eszükbe jutottam, de sosem fogom elfelejteni, hogyan bántak velem

Munkám végére elég pénzt kerestem ahhoz, hogy átalakítsam az életemet. Hazatérve felújítottam a lakást, új bútorokat, háztartási gépeket vettem, és félretettem egy kis pénzt az öregségre.

Közben gyermekeim saját családjukat alapították. Hallottam, hogy jól mennek a dolgaik: nagy esküvők, gyerekek, ünnepek.

De aztán jött a váratlan hír – volt férjem infarktusban meghalt. Minden vagyonát a fiatal feleségére hagyta.

Fiam és lányom semmit sem örökölt. Keserűségük gyorsan meleg emlékekké változott rólam.

Először kis ajándékokkal kezdtek látogatni. Hoztak édességet, gyümölcsöt, érdeklődtek, hogy vagyok. Mosollyal fogadtam őket, de a lelkem mélyén tudtam: mindegyiküknek megvan a maga célja.

Most már 72 éves vagyok. Egészséges, életerős és elégedett az életemmel.

De nemrég a lányom célzásokkal kezdett el beszélni: ideje elgondolkodni a jövőn, a végrendeleten. Pár hét múlva unokám is benézett – ő az, aki éppen egy éve ment férjhez.

— Nagymama, nem unatkozol itt egyedül? — kérdezte őszinte kíváncsisággal.

— Nem, itt nagyon kényelmesen érzem magam, — válaszoltam.

— De az lakás olyan nagy, — folytatta. — Biztosan nehéz takarítani? Talán mi költözünk hozzád? Neked is vidámabb lesz, nekünk pedig könnyebb — nem kell fizetni a bérleti díjat.

Mosolyogtam. Számításaik nyilvánvalóak voltak.

— Ki mondta, hogy nem kell fizetni? — válaszoltam nyugodtan. — Jó kedvezményt adok nektek.

Az unokám zavarba jött. Nyilvánvalóan azt várta, hogy kitárom az ajtókat és azt mondom: „Vegyétek az egészet, csak örülök neki”. De más volt a tervem.

Már évekkel ezelőtt megírtam a végrendeletet, amelyben egyértelműen jeleztem, hogy halálom után a lakásom eladásra kerül, és a pénz gyermekbetegségekkel küzdőknek jótékonysági alapítványhoz kerül.

Amikor a lányom megtudta ezt, dühbe gurult. Telefonált, kiabált, hogy igazságtalan vagyok, hogy megfosztom az unokáimat a jövőjüktől. Aztán megjelent a fiam is, finoman célzott rá, hogy készen áll arra, hogy gondját viselje nekem. De az ő hirtelen „szeretetük” nem hatott meg engem.

És ön, a helyemben engedné az unokáját beköltözni a lakásába?

2025. január 28. (kedd), 14:13