Az én kedves szomszédom nem akart fizetni 90.000 forintot, miután kitakarítottam a házát – tanulságos leckét adtam neki!
"A szomszédom nem akart fizetni 90.000 forintot, miután kitakarítottam a házát – tanulságos leckét adtam neki!"
Azt mondják, hogy a szomszédok vagy barátokká, vagy ellenségekké válnak. /De sosem gondoltam volna, hogy az én szomszédom egyetlen nap alatt mindkettővé változik\./
Amikor a férjem, Tamás hat évvel ezelőtt kilépett az életünkből, sosem gondoltam volna, hogy egyszer a konyhámban állok majd, ugyanazt a konyhapultot súrolva harmadjára, és azon töprengek, hogyan váltam azzá, aki ma vagyok.
Én vagyok Zsuzsa, 48 éves, kétgyermekes anya, aki egy call centerben dolgozik távmunkában, hogy valahogy fenntartsa magát és a gyerekeit. Az élet nem egészen úgy alakult, ahogy reméltem.
Tamással mindig arról beszéltünk, milyen életet szeretnénk együtt építeni. De valahol útközben ezek az álmok darabokra hullottak, és engem hagytak hátra, hogy összeszedjem a szilánkokat.
Egyik este Tamás közölte, hogy „térre van szüksége, hogy megtalálja önmagát,” és kilépett az ajtón. Akkoriban a fiunk, Ádám nyolcéves volt, a lányunk, Nóri pedig még csak pár hónapos. Úgy tűnik, Tamás nemcsak teret talált, hanem sosem tért vissza.
– Anya, kérhetek egy kis müzlit? – Nóri ártatlan hangja rántott ki a gondolataimból. Nagy barna szemei tele voltak gyermeki ártatlansággal, miközben rám nézett az étkezőasztaltól.
– Persze, drágám. Egy pillanat – mondtam, és kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra, miközben levettem a müzlis dobozt a polcról.
Ádám, aki most már tizennégy éves, a konyhába sétált, fülhallgatóval a fülében, szokás szerint belemerülve a telefonjába.
– Elmegyek találkozni Bencével, rendben? – motyogta alig hallhatóan.
– Ne maradj ki túl sokáig! És emlékezz, hogy a házi feladat az első, ha hazaértél! – kiáltottam utána, miközben már az ajtót csapta be maga mögött, válaszra sem méltatva.
Ez csak egy újabb nap volt abból az életből, amit valahogy összeférceltem, mióta Tamás elment. Egyedül nevelni két gyereket és egyben tartani a háztartást nem volt könnyű.
A call centeres munkám segített, de korántsem volt álmaim állása. Ez azonban munka volt, és ilyen időkben csak ez számított.
Ekkor kopogtatott be az új szomszédom, Erika, aki alig múlt harminc, de olyan kimerültnek látszott, mintha már évekkel idősebb lenne.
– Szia, Zsuzsa, kérdezhetek tőled egy óriási szívességet? – kérdezte, a hangja remegett az érzelmektől.
Bólintottam, és félreálltam az ajtóból, hogy beengedjem.
Sóhajtott, és úgy rogyott le a kanapéra, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.
– Tegnap őrült bulit tartottam, és most váratlanul vidékre kell mennem a munkám miatt. A hely kész katasztrófa, és nincs időm kitakarítani. Segítenél nekem? Természetesen kifizetlek.
Habozva az órára pillantottam. Pár óra múlva kezdődött a műszakom, de a plusz pénz gondolata nagyon csábító volt. Tudtam, hogy nagy szükségünk lenne rá.
– Mennyiről lenne szó? – kérdeztem, karba tett kézzel.
– Kilencvenezer forint – mondta gyorsan. – Nagyon kellene a segítséged, Zsuzsa. Csak vészhelyzet miatt kérlek.
– Rendben – bólintottam egy kis gondolkodás után. – Megcsinálom.
– Nagyon köszönöm! Te vagy a megmentőm! – Erika gyorsan megölelt, mielőtt kirohant volna, engem hagyva azzal a gondolattal, hogy vajon mibe keveredtem.
A bosszú édes íze
Erika háza katasztrofális állapotban volt. Mintha tornádó söpört volna végig rajta, üres üvegek, félig megevett ételekkel teli tányérok és szemét borította mindenfelé.
Két nap. Két kemény napig súroltam, sepregettem és zsákokba pakoltam a szemetet. Mire végeztem, sajgott a hátam, és a kezem durván kiszáradt. De mindvégig emlékeztettem magam a 90.000 forintra, amit Erika megígért. Ez a pénz nagyon jól jött volna nekünk.
Amikor Erika végre visszaért, elszántan kopogtattam az ajtaján, hogy begyűjtsem a fizetségemet.
– Erika, kész van. A házad csillog-villog – mondtam, próbálva nem kimutatni a kimerültségemet. – És most a fizetésről…
Erika rám nézett, mintha idegen nyelven beszélnék. – Fizetés? Milyen fizetés?
Összeráncoltam a homlokom, a szívem kissé elszorult. – A 90.000 forint, amit ígértél a takarításért. Emlékszel?
Erika arckifejezése zavartból ingerültté változott. – Zsuzsa, soha nem egyeztem meg semmilyen fizetésben. Nem tudom, miről beszélsz.
Egy pillanatig csak döbbenten álltam. – Te... Mi? Azt mondtad, kifizetsz! Megállapodtunk!
– Nem, nem állapodtunk meg semmiben – csattant fel. – Nézd, késésben vagyok a munkából, és tényleg nincs időm erre. – Kikerült, és már az autója felé sietett.
Ahogy Erika autója eltűnt az utca végén, álltam ott, dühtől remegve. Két napig dolgoztam megfeszítve, és ő még csak el sem ismerte a kemény munkámat.
De tudtam, hogy okosnak kell lennem. Nem cselekedhetek elhamarkodottan.
Húsz perccel később már a helyi szeméttelepen voltam. A csomagtartóm tele lett szemeteszsákokkal. Senki sem látta, ahogy kipakoltam őket Erika háza elé.
Másnap hajnalban dühös dörömbölés ébresztett.
– Te mit műveltél?! – üvöltötte Erika vörös arccal.
Karba tett kézzel álltam az ajtóban. – Nem értem, miről beszélsz. De biztos vagyok benne, hogy legközelebb kétszer is meggondolod, kit csapsz be.
Erika szinte remegett a dühtől, de tudta, hogy vesztett.
Néha az igazságot magadnak kell szolgáltatnod. És biztos voltam benne, hogy Erika soha többé nem kér szívességet tőlem.
2025. február 14. (péntek), 22:01
