Az orvosok fel akarták adni, de a férj egy rettenetes titkot vett észre…
Az orvosok fel akarták adni, de a férj egy rettenetes titkot vett észre…
(1. rész)
A soproni kórház egyik szürke, félhomályos szobájában ült Tóth Gergely. A férfi szinte beleolvadt a kórházi székbe, melyen két hónapja aludt. /Előtte az ágyon felesége, Tóthné Kovács Anna feküdt, mozdulatlanul\./
Egy fiatal orvos lépett a szobába, kezében mappát tartva. Hangja csendes volt, de határozott:– Uram, ideje beszélnünk. Tudnia kell… Anna állapota nem változott. Az agya nem reagál. Csak a gépek tartják életben.
Gergely szorosan összekulcsolta az ujjait, mintha imádkozna.– De doktor úr… két gyerekünk van otthon. Nem mondhatom nekik, hogy anya nem tér vissza. Nem mondhatom nekik, hogy feladtuk!
Az orvos lehajtotta a fejét.– Értem a fájdalmát, higgye el. De itt már nincs orvosi remény. Alá kellene írnia a papírokat.
Gergely szeme könnybe lábadt.– Nem… még nem. Minden este mesélek neki. Elmondom, mit rajzoltak a fiúk az óvodában, mit kérdeztek róla… Néha úgy érzem, mintha megmozdulna a keze.
– Ez csak reflex – válaszolta halkan az orvos. – Tudom, mit érez, de ezek nem tudatos reakciók.
A férfi felemelte a felesége kezét, ajkához szorította, majd elsuttogta:– Hallod, Anna? Én itt vagyok. Nem hagylak el.
A szoba másik sarkában az idősebb nővér, Papp Mária együttérzően nézett rá. Ő volt az egyetlen, aki nem szólt soha, amikor Gergely órákig beszélt a feleségéhez. Csak letörölte a könnyeit, és csendben folytatta a munkáját.
De eljött az a nap, amitől Gergely rettegett. A főorvos személyesen állt elé, komor arccal:– Uram, nem várhatunk tovább. Holnap lekapcsoljuk Annát a gépekről. Kérem, legyen itt, hogy elbúcsúzhasson tőle.
Gergely szinte összeomlott. Aznap este nem tudott aludni.
És mindig hazudnia kellett:– Igen, fiúk. Hinnünk kell benne.
Most azonban úgy érezte, a hite végképp elhagyja.
A végső búcsú
(2. rész)
Másnap reggel a kórházi szoba tele lett orvosokkal és nővérekkel. Az éles géphangok lassan elhalkultak, ahogy kikapcsolták az életfenntartó rendszert. A csend dermesztő volt.
Gergely remegő kézzel fogta meg Anna ujjait.– Drágám… mindig te voltál a legjobb anya és feleség. Ha el kell menned, ígérem, elmondom a fiúknak, mennyire szeretted őket.
Lassan lehajolt, hogy megcsókolja felesége homlokát. Könnyei az asszony bőrére hullottak. De ekkor valami furcsát érzett. Anna ajka… mintha egy pillanatra megmozdult volna.
– Ez nem lehet… – suttogta.
Az orvos odalépett, megnézte a monitort, majd fejét rázta.– Uram, ez csak egy reflex. A test halála előtt gyakran történik ilyesmi.
De Gergely nem engedett. Közelebb hajolt, kezeit Anna mellkasára helyezte… és akkor észrevette. A mellkas lassan emelkedett és süllyedt. Először alig láthatóan, aztán egyre erősebben.
– Látják?! – kiáltotta. – Lélegzik! Saját maga lélegzik!
A nővér elsápadt, az orvos pedig döbbenten meredt a betegre.
De Anna lélegzett. Gyenge volt, de önállóan vette a levegőt.
Gergely sírva szorította magához felesége kezét.– Tudtam! Tudtam, hogy erős vagy! Hallasz engem, drágám? Harcolj!
Az orvosok hirtelen lázas tevékenységbe kezdtek. Újra bekapcsolták a monitorokat, ellenőrizték a vérnyomást, az oxigénszintet. A terem megtelt izgatott kiáltásokkal.
– Gyorsan, infúziót előkészíteni! – adta ki az utasítást a főorvos. – Ha saját erőből lélegzik, akkor új esélyünk van!
A csoda
(3. rész)
A következő napok feszült izgalomban teltek.
Gergely egy pillanatra sem hagyta magára.– Emlékszel, mit mondtak a fiúk? – suttogta a fülébe. – Azt kérdezték, visszajössz-e hozzájuk. És én mindig azt feleltem, hogy igen. Ne hagyd, hogy hazugság legyen belőle.
Hetekkel később, egy tavaszi reggelen történt meg a csoda. Anna szemhéja remegni kezdett, majd lassan kinyitotta a szemét. A világ homályos volt számára, de az első, amit meglátott, férje könnyekben úszó arca volt.
– Gergő… – lehelte gyenge hangon.
A férfi elnevette magát és sírt egyszerre.– Istenem, hallottad a hangját! – kiáltotta a nővérnek. Aztán visszafordult hozzá: – Isten hozott itthon, szerelmem. Visszakaptalak.
Anna gyenge mosolyt küldött felé. Nem tudott sokat mondani, de a szemeiben ott volt minden. Szeretet, hála, és az élet akarása.
A két kisfiú, Bence és Márk, pár nap múlva először látogathatta meg az édesanyjukat. Amikor meglátták, hogy anyjuk kinyitotta a szemét, egyszerre kiáltottak fel:– Anya! Tudtuk, hogy visszajössz!
Anna könnyei végigfolytak az arcán, miközben átölelte őket.
És bár hosszú rehabilitáció állt előtte, mindenki tudta: a csoda megtörtént. Nem az orvosok döntése, nem a papírok aláírása határozta meg a sorsát, hanem valami sokkal erősebb – a szeretet és az élni akarás.
2025. szeptember 17. (szerda), 13:14
