A történetem talán hihetetlenül hangzik, de sajnos minden szava igaz. Nem bosszúból cselekedtem, hanem azért, mert egyszerűen nem hagytak más választást.Engem, Kertész Lajost, a saját fiam és a családja hagyott ott az autópálya szélén – mintha valami csomag lettem volna, amit egyszerűen kidobtak.
/Az a nap teljesen átlagosan indult\./
Az autóban jó volt a hangulat. Péter a rádióval játszott, Judit a telefonját nyomkodta, a gyerekek hátul civakodtak, hogy kié legyen a tablet.
– Tudjátok, gyerekkoromban mennyit jártunk a Balatonra vonattal? – kezdtem. – Akkoriban még igazi kaland volt az utazás. Nem volt légkondi, csak nyitott ablak és a nyári por szaga.
– Apa, most ne mesélj, jó? – vágott közbe Péter ingerülten. – A GPS-t próbálom beállítani.
Elhallgattam. Éreztem, hogy nem nagyon kíváncsiak a történeteimre. De nem vettem magamra – megszoktam már.
Félúton, valahol az M7-es mellett megálltunk tankolni. Péter szólt:
– Apa, ha akarsz valamit enni vagy inni, most vegyél. Mi addig kimegyünk a gyerekekkel a mosdóba.
Bementem a shopba, vettem egy üveg ásványvizet, két csokis croissant-t a gyerekeknek, meg egy kávét magamnak.
– Biztos csak átálltak máshova – gondoltam. Vártam öt percet. Tíz percet. Fél órát. Aztán rájöttem: elhajtottak nélkülöm.
Először nem akartam elhinni. Leültem egy padra a benzinkút előtt, és csak bámultam az aszfaltot. A telefonom otthon maradt, hiszen Péter mindig azt mondta:– Apa, úgyse tudod kezelni, felesleges hurcolni. Ha kell valami, majd mi segítünk.
Most viszont ott álltam pénz és telefon nélkül, csak a kávéval és a két croissant-tal a kezemben.
Egy fiatal kamionsofőr vette észre, hogy bajban vagyok.
– Bátyám, minden rendben? – kérdezte.
– Nem igazán… a fiamék itt hagytak.
A srác hitetlenkedve nézett rám, majd végül elvitt a legközelebbi faluba, ahol találtam egy kis panziót.
Másnap reggel sikerült kölcsönkérnem egy telefont. Felhívtam Pétert.– Péter, mi történt? Miért hagytatok ott? – kérdeztem remegő hangon.
– Apa, ne csinálj ügyet belőle. Hívtak minket sürgősen, nem volt időnk várni. Úgyis elboldogulsz.
– Elboldogulok?! Egy benzinkútnál, telefon nélkül?! – fakadtam ki. – Ez volt az ötleted? Így bánsz az apáddal?
– Nézd, nekünk is van életünk, nem érünk rá mindig rád figyelni – mondta hidegen, majd letette.
Ott ültem a panzió szobájában, és életemben először éreztem azt, hogy a saját fiam elárult.
Napokig nem tudtam feldolgozni a történteket. Hazatérve azonban eszembe jutott valami: pár éve, amikor Péterék anyagi bajban voltak, én vettem meg nekik a házat, és az ingatlan azóta is az én nevemen volt.
Sokáig őrlődtem, de végül egy este, mikor újra meghallgattam a rideg szavait a fejemben – „Nekünk is van életünk, nem érünk rá mindig rád figyelni” –, rájöttem, hogy nincs miért tovább hallgatnom.
Felkerestem egy régi ismerősömet, aki ingatlanosként dolgozik.
– Lajos bá’, maga tényleg el akarja adni a házat? – kérdezte hitetlenkedve. – Az a fia otthona!
– Tudom – feleltem keserű mosollyal. – De ha nekik én már csak púp vagyok a hátukon, akkor nem fogom tovább finanszírozni az életüket.
Az ingatlanos barátom gyorsan intézkedett. Két hét múlva már jöttek is az első érdeklődők a házra. A szívem hevesen vert, mikor megláttam a családot, akik a nappalit nézegették.
– Szép tágas, jó állapotban van – magyarázta az ingatlanos. – És a kert is hatalmas, gyerekeknek ideális.
Én csak csendben álltam a háttérben.
De aztán eszembe jutott az autópálya, a hideg aszfalt a lábam alatt, és Péter közönyös szavai a telefonban. Abban a pillanatban elnémult bennem minden kétely.
Péter persze mit sem sejtett. Hetente egyszer felhívott, de nem érdeklődött rólam, csak panaszkodott.
– Apa, a kertben megint tönkrement a szivattyú. Nem tudnál segíteni a szerelőnek fizetni? – kérdezte egy este.
– Péter, talán ideje lenne önállóan megoldani – válaszoltam hűvösen.
– De hát te vetted a házat, a papírok is a te neveden vannak! – csattant fel.
– Pontosan ezért döntök én is a sorsáról – mondtam lassan, kihangsúlyozva minden szót.
Egy pillanatra elhallgatott a vonal másik végén.– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte idegesen.
– Semmit, csak gondolkodtam a jövőn – feleltem kitérően.
Végül egy fiatal pár komoly vételi ajánlatot tett. Nem alkudoztak sokat, és tisztán látszott, mennyire beleszerettek a házba. Aláírtam a szerződést. A pénz a számlámon landolt.
Már csak idő kérdése volt, hogy Péterék is megtudják.
Nem kellett sokat várnom. Egy vasárnap délután csörgött a telefonom. Péter üvöltözött a vonalban.
– Apa! Itt van valami idegen házaspár a kertben, azt mondják, ők a ház új tulajdonosai! Mi folyik itt?!
– Az folyik, fiam, hogy eladtam a házat – feleltem nyugodt hangon. – Az ingatlan az én nevemen volt, jogom volt dönteni.
– Eladtad?! – ordított. – Ez a mi otthonunk! A gyerekeim itt nőttek fel! Hogy tehetted ezt velünk?!
– Ahogy ti is megtettétek velem, amikor ott hagytatok az út szélén – vágtam vissza. – Akkor sem kérdeztétek, hová megyek, mi lesz velem. Most én sem kérdeztem.
Aznap este Péter és Judit átjöttek hozzám. Dörömböltek az ajtón, a szomszédok is kijöttek.
– Apa, ez már több a soknál! – Judit szinte remegett az idegességtől. – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
– Kegyetlen? – kérdeztem halkan. – Az kegyetlen, amikor az ember a saját apját magára hagyja egy benzinkútnál. Amikor a családja úgy bánik vele, mint egy teherrrel.
– Ez nem így volt! – vágta közbe Péter. – Sürgős dolgunk volt, nem volt időnk rád várni!
– Akkor most nekem sem volt időm rátok várni – vágtam oda. – Elég volt abból, hogy mindig csak kihasználtok.
A gyerekek, Marci és Hanna, az ajtóban álltak könnyes szemmel. Őket sajnáltam a legjobban, de tudtam, hogy egyszer majd megértik: nem bosszúból, hanem önvédelemből cselekedtem.
2025. augusztus 31. (vasárnap)