Az utolsó hazugság
Szegeden, a Tisza-parti szélben mindig volt valami, ami az embert emlékeztette a gyerekkorára: a hideg huzat illata, a fák közé akadó levelek susogása, a buszmegállóban fáradtan egymásra dőlő iskolások. /A Móra Ferenc Gimnázium régi épülete – a magas ablakokkal, kőlépcsővel és nyikorgó ajtókkal – azon a pénteken ünnepélyesebb volt a szokásosnál\./
A csillogó parkettán csoszogtak a talpak, vastag kabátokat tettek a széktámlákra, a tanárnők még utoljára összenéztek, mielőtt a mikrofonhoz léptek. A negyedik sorban a 11. C félig izgatott, félig unott közönséggé gyúrt fiatalokból állt. Köztük ült Katalin is, vékony testalkattal, az arcán olyan nyugalommal, amely inkább tűnt felvettnek, mint valódinak. Sötétszőke haját szorosan copfba fogta, a széke alatt gondosan elrendezte a táskáját és a grafitszürke füzetét. Mellette Janka fészkelődött.
– Fogadjunk, hogy a rendőrkutyák lesznek a legjobb rész – súgta Janka, és elnyújtotta a szót, mintha cukorka lenne a nyelvén.
– Fogadjunk – mondta Katalin, és egy futó mosoly húzta meg a szája sarkát. – Bár ez az egész olyan… koreografált.
– Sosem lehet tudni – biccentett Janka. – Néha a koreográfia csúszik meg a legnagyobbat.
A konferanszié szerepét Tornyai tanár úr vállalta, aki vékony hangján komolykodva beszélt helyzetfelismerésről, segélykérésről, felelősségről. A gyerekek viszonylag fegyelmezetten hallgatták, legalábbis addig, míg az ajtón be nem lépett két egyenruhás: egy kigyúrt, borostás törzsőrmester és a társa, egy középmagas, szemüveges férfi. Pórázon vezették be a kutyát – egy fekete-cser németjuhászt –, aki egyszerre tűnt nemesnek és nyugtalanítóan összeszedettnek. A neve, mondta a törzsőrmester, Bátor.
– Jó napot, gyerekek! – szólalt meg a törzsőrmester, miközben a kutya türelmesen leült a lábához. – Kis bemutatót tartunk arról, hogyan dolgozunk együtt. Ez nem cirkusz, de ha ügyesek vagytok, még tapsolni is lesz miért.
A közönség kuncogott. A szemüveges kolléga, aki a narrátor szerepét kapta, felvázolta, hogy Bátor képes kábítószer, lőpor, robbanóanyag nyomát felismerni, képes eltűnt személyeket keresni, és figyelmeztető jeleket ad, ha veszély közelít. Közben a törzsőrmester rövid, pattogó vezényszavakat adott, a kutya pedig úgy mozdult, mint egy feszesre húzott ín: se túl, se alul.
– Hozhatunk önkéntest? – kérdezte a szemüveges. – Csak egy táskát kell ideadni, aztán Bátor megmutatja, mit tud.
Nevetgélés, mutogatás, félénk jelentkezések. Végül egy fiú táskáját vitték a színpadra, amibe előzőleg a kollégák – mindenki szeme láttára – egy jellegtelen fémtárgyat rejtettek. Bátor néhány kört tett, szaglászott, a farkát lassan lengetve közeledett, majd leült a táska elé, és egy rövid, tompa ugatással jelezte a találatot.
– Bravo! – suttogta Janka. – Ettől még a fizikát is elviselném.
Katalin elmosolyodott, de a tekintete a kutyán maradt. Nem a produkció érdekelte, hanem a csöndje. Az a fajta csönd, amely akkor keletkezik, ha egy lény visszatartja az erejét.
A második feladatnál a szemüveges egy fakeretet állított a színpad szélére. – Itt fog végigmenni a „nyom”. Kérnénk öt önkéntest, hogy sétáljanak át előtte. A kutya azt a szagot fogja kiválasztani, amelyet előzőleg adtunk neki.
Néhány diák vállalkozott; nevetgéltek, bohóckodtak a rendelkezésre álló néhány másodpercben. Bátor csendes koncentrációval dolgozott, a fejét oldalra billentette, az orra finoman rezdült, majd a harmadik gyerek lába mellé ült. Újabb taps. A törzsőrmester megvakarta a fül tövét, és egy röpke pillanatra a vasszigorú arckifejezéséből kiderült: ez a kutya az életének része, talán a legbiztosabbik.
– Na látod? – bökött Katalin vállába Janka. – Profi.
– Az. – Katalin hangja alig hallatszott, mintha valami más gondolatot terelgetett volna magában.
A bemutató harmadik részéhez érkezett, amikor az ablaknál hirtelen árnyék csúszott el – csak egy szerencsétlenül sodródó felhő volt –, de a fény megváltozott tőle. A díszterem üvegcsillárja alatt sok szemhunyorítás villant, mint amikor hó esik és a táj egyszerre kezd új jelentést suttogni. Bátor megmerevedett. Olyan hirtelen, hogy még a törzsőrmester is ránézett.
– Mi az, öreg? – kérdezte halkan, inkább magának, mint a közönségnek.
A kutya nem felelt, csak szinte észrevétlenül felemelte a fejét, és körbejártatta tekintetét a sorokon. A diákokból egyszerre lett tárgy: cipő, hátizsák, sál, hajgumi. A mutatóujjak, amelyek addig telefonra tapadtak, egy pillanatra megdermedtek.
Katalin előrehajolt a széken, és összekulcsolta az ujjait, mintha imádkozna. A mellkasában valami apró kaparás vette kezdetét; az a fajta régi, ismerős érzés, amelynek nincs neve, de a test tudja, mit jelent.
– Kati… jól vagy? – súgta Janka.
– Csak hideg van – mondta Katalin, pedig a díszteremben kellemes meleg uralkodott.
A törzsőrmester egy rövid kézmozdulattal jelezte a szemüvegesnek, hogy folytassák, de Bátor már mozgott. A póráz, amely addig laza ívben pihent az alkarján, megfeszült. A kutya előbb csak lassan lépett előre, mint aki udvariasan helyet kér magának, aztán hirtelen megtört a mozdulat: határozottan, de még mindig csendben indult a harmadik sor felé.
– Bátor! – szólt rá a rendőr, már parancsban: – Fekszik!
A kutya oldalra koppantotta a füle hegyét, de nem állt meg. A közönség zizegni kezdett, ahogy a figyelem középpontja megindult köztük. Katalin el akarta húzni a lábát, hogy helyet adjon, de mire megmozdult, Bátor már ott volt: megkerülte a székkarját, és az orrát a lány térdére tette.
A levegő egy rövid pillanatig megállt. A törzsőrmester már rángatta a pórázt.
– Bátor, helyed! – A hangja nem fenyegetett, mégis benne volt az állat és ember közös, hosszú éveinek súlya.
A kutya ekkor ugatott először, mélyen, fémes visszhanggal, ami megtöltötte a teret. Katalin székéből hátracsúszott a parkettára, a kezével kitámaszkodott; nem ijedtnek látszott, inkább döbbentnek. Janka felpattant.
– Hé! – kiáltotta. – Mi baja van?
A szemüveges rendőr már a közönséghez fordult: – Nyugalom, kérem! – közben azonban a tekintete végig a kutyán maradt. – Valószínűleg valami szagot érzett… egy korábbi nyomot, semmi gond.
Szavai úgy hullottak a levegőbe, mintha könnyű kavicsokat dobna egy mély folyóba: elnyelte őket a víz. Bátor nem mozdult Katalin mellől; a lány mellkasából egyre sűrűbben jött a levegő, de a szeme tiszta maradt. Felnézett a törzsőrmesterre.
– Nem bántottam – suttogta, s a hangjában nem védekezés volt, inkább valami kétségbeeső meggyőzés. – Én nem… semmit.
A törzsőrmester térdre ereszkedett melléjük, megfogta a kutya nyakörvét, és lenézett a lányra. Közelről látszott, hogy az arca fáradtabb, mint amilyennek a távolság mutatta; a szeme sarkában pici, összefutó ráncok ültek.
– Nem is állította senki, kislány – mondta halkan. – De ő így reagál, ha valami nincsen rendben. Megvárom, amíg elenged.
A környező sorokból felhangzott néhány felháborodott hang. – Mi az, hogy „nincs rendben”? – „Maga szerint a barátnőm veszélyes?” – „Tanárnő, ezt fejezzék be!”
A szemüveges kolléga a mikrofonhoz lépett, hogy felvegye a harcot a zajjal. – Nyugalom! – szinte könyörgött. – Kérem, ne mozduljanak, mindjárt megoldjuk.
Katalin tekintete közben a kutyára tapadt. Lett benne valami különös, a kíváncsiság és a kölcsönös félelem furcsa elegye. A kutya orra halkan szimatolt, majd egy pillanatra mintha megérintette volna a lány csuklóját – olyan finoman, mintha bocsánatot kérne azért, hogy van. A következő másodpercben azonban újra felmordult.
– Elég! – csapott a levegőbe a parancs. A törzsőrmester felállt, és rövid, gyakorlott mozdulatokkal hátraléptette a kutyát. – Bátor, mellém! – A kutya engedelmeskedett, de nem vette le a szemét Katalinról.
A csönd, ami beállt, természetellenes volt. Az iskola eléggé ismerte már az olyan zajokat, mint a becsukódó ajtó vagy a nevetés. Most valami üres szólam terpeszkedett a falak között. A törzsőrmester halkan odaszólt a szemüvegesnek, aki bólintott és kikapcsolta a mikrofont.
– Kérem, kis türelmet – mondta a törzsőrmester immár mikrofon nélkül, de olyan határozottan, hogy mindenki hallotta. – Az eseményt most lezárjuk. A tizenegyedik évfolyam maradjon a helyén, a többieket a tanáraik kísérik vissza az osztályba.
A tanári kar mozdulni kezdett, mint egy jól betanított kórus: rendet csináltak a zsibongásból. A terem lassan kiürült, csak a 11.
– Látod ezt? – Janka lehajolt Katalinhoz. – Nem értem.
– Én sem – felelte Katalin. – De nincs nálam semmi. Soha nincs nálam semmi.
– Tudom – mondta Janka, és átfogta a vállát. – Csak… olyan furcsán néz rád.
A törzsőrmester odalépett hozzájuk. – Hogy hívnak, kislány?
– Katalin – felelte.
– Szarka Katalin – tette hozzá Janka, kicsit hadarva, mintha ezzel igazolná a barátnője ártatlanságát. – Tizenhetedik életévét tölti, kitűnő tanuló. Nem dohányzik, nem iszik, kutyákat meg különösen szereti.
A rendőr arca rezdületlen maradt, de a szemeiben villant valami csöndes derű. – Én is szeretem őket – felelte. – Éppen ezért veszem komolyan, ha jeleznek. Katalin, lenne olyan kedves, és bejönne velünk az irodába egy rövid beszélgetésre? Nem hivatalos, csak szeretném megérteni, mi zavarta fel Bátort.
– Most? – kérdezte Janka. – Most azonnal?
– Most azonnal. – A hangja nyugodt maradt, de nem tűrt ellentmondást.
Katalin felállt. A lába megremegett, és akkor jött rá, hogy mennyire hideg a parketta. A táskáját vállára vetette, a füzetét felvette a padról. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha elgondolkodna, kell-e még valami; aztán megrázta a fejét. A törzsőrmester Bátort a másik oldalára engedte, hogy a lány és a kutya ne közlekedjenek túl közel egymáshoz, és elindultak a díszterem kijárata felé.
Az ajtóban még egyszer visszanézett. A csillár tükröződése szétfolyt a parkettán, mintha ez az egész jelenet valaki más életének képe lenne, amit a fény most lassan letöröl. Janka utána kiáltott: – Várj! Veled megyek!
– Menj csak az osztállyal – intett Katalin, aztán mégis hozzátette: – Majd hívlak.
– Hívj – mondta Janka, és a hangjában több volt az aggodalom, mint amennyit saját maga előtt szívesen beismert.
A folyosó steril hidege úgy csapta meg őket, mint a téli levegő. A tanári irodához vezető úton még két járőr csatlakozott – nem fenyegetően, inkább úgy, mint akik már túlságosan sokszor látták, hogyan fut szét egy helyzet –; Bátor közben egyszer sem rántott a pórázon. A lépcsőfordulóban Katalin a saját lélegzetét hallotta csak, meg a kutya körmeinek halk koppanását a kősapkán.
Az irodában – zsúfolt térkép, krétapor, forró radiátor – a törzsőrmester hellyel kínálta a lányt, a kutyát pedig a falhoz, a szélső fűtőtest mellé vezette. A kollégája csukta be az ajtót, de nem fordította rá a kulcsot. A nyitott ablakréstől a függöny bele-belebiccentett a térbe, mint egy kíváncsiskodó arc.
– Szarka Katalin – ismételte a törzsőrmester, és röviden jegyzetelt. – Születési dátum?
Katalin bemondta.
– Nem akarom, hogy féljen tőlünk – mondta. – De a kutyámat akkor is komolyan veszem, ha nem értem az okát. Megtenné, hogy elmondja: történhetett-e magával az utóbbi napokban bármi szokatlan? Volt-e olyan helyen, ahol… – kereste a szavakat – ahol veszélyes anyag lehetett? Lőtér, garázs, bármi ilyesmi?
Katalin megrázta a fejét. – Nem jártam ilyen helyen.
– A ruhái? – kérdezte a szemüveges, ezúttal halkabban. – Volt-e, aki… kölcsönkérte, megfogta, esetleg… – elharapta a szót, mintha rájött volna, hogy a feltételezések csak újabb kanyarokat nyitnak meg.
– Nem tudok róla – felelte a lány. – De… – röviden elhallgatott, mintha a gondolat megütötte volna, és most dönteni kellene, szavakba öltözteti-e. – De van valami, ami… – A mondat befejezését a kutya halkan felcsendülő morgása vágta ketté. Mintha reagált volna a kezdődő beismerésre.
A törzsőrmester lassan felállt. – Bátor, pihenj. – A kutya ránézett, és elhallgatott. A rendőr visszaült. – Mit akart mondani?
Katalin lenyelte a levegőt, és az arca kisimult. – Semmi fontos – mondta végül. – Csak hogy… néha úgy érzem, mintha valami figyelne. Ez butaság, tudom. Nem is… – Megint abbahagyta, és a kezét az ölébe fektette, mintha rendelést venne fel a saját csöndjétől.
A törzsőrmester mérlegelte, érdemes-e tovább feszíteni, aztán a szemüvegeshez fordult. – Hozna egy pohár vizet?
A kolléga kiment. Az ajtó halk kattanással záródott mögötte. A szobában maradt a meleg radiátor és Bátor ritmikus szuszogása.
– Katalin – szólalt meg a rendőr halkan –, az ilyen jelzések mögött sokszor egyszerű, kézzelfogható ok van. Egy illat, ami rátapad a ruhára, egy régi tárgy, egy érintés. Lehet, hogy semmi különös nem történik. De az is lehet, hogy valami olyasmi, amiről jobb, ha beszélünk.
– Maga… mindig ilyen csendes? – kérdezte a lány, és egy pillanatra egészen fiatalnak tűnt.
– Csak ha a kutyám valakire úgy néz, mint magára – felelte a törzsőrmester. – Bátor nem félelmet keres. Jelez. És ha jelez, én kérdezek.
Katalin elmosolyodott, aztán a mosoly el is tűnt, mint amikor az ember elfelejt vennie egy következő levegőt. – Értem – mondta. – Kérdezzen.
A férfi akkor vett egy mély levegőt, és elsőként azt kérdezte, amit minden szülő, minden tanár, minden rendőr kérdezne, ha nem tudja, mihez kösse a rossz érzését: – Van valami, amit titkol?
A lány sötét szeme villant, mint egy távoli állomás fénye. – Nincs – mondta, és a száján át, lassan engedte ki a levegőt. – Legalábbis… már nincs.
A kijelentés a szobában maradt, mint egy zárt boríték az asztalon. Nem nyitotta fel senki, de mindketten tudták, hogy hamarosan meg kell tenni.
A szemüveges rendőr visszatért a pohár vízzel, letette Katalin elé, majd visszahúzódott a fal mellé.
A törzsőrmester egy darabig hallgatott. A kutya a radiátor mellett feküdt, feje a mancsán, de a szeme – az a sötét, figyelő szempár – Katalinon maradt.
– Tudja, mit szeretek a kutyákban? – szólalt meg végül a rendőr. – Hogy nincs bennük félrebeszélés. Nem kérdeznek, nem hazudnak. Csak jeleznek. És nekünk az a dolgunk, hogy megértsük, miért.
Katalin bólintott, de a tekintete az ablakra siklott, ahol a függöny alig észrevehetően mozgott a huzattól.
– Maga hisz abban, hogy az ember… képes újrakezdeni? – kérdezte hirtelen, és a hangja elárulta, hogy a kérdés nem a jelenre, hanem valami régire vonatkozik.
A rendőr megemelte a szemöldökét. – Persze. Minden nap újrakezdjük. Néha tízszer is.
– És ha valaki nem tud? – suttogta a lány. – Ha minden újrakezdés csak egy újabb hazugság?
A szemüveges odapillantott a törzsőrmesterre, aki enyhén bólintott. – Miért kérdezi?
Katalin mély levegőt vett. – Mert van, amit nem lehet lemosni. Még ha az ember el is felejtette, honnan ragadt rá.
A csend, ami ezután következett, vastag volt, mint a szmog. A rendőrök tudták, hogy ilyenkor nem szabad sürgetni. A vallomás nem mindig abból születik, amit kimondanak, hanem abból, amit nem tudnak tovább bent tartani.
Katalin ujjai remegve elengedték a poharat. – Három éve… más városban laktam. Akkor még nem hívtak így.
A szemüveges felkapta a fejét, de a törzsőrmester csitítóan intett. – Folytassa.
– Az anyám meghalt, apám… nos, ő is eltűnt, csak másképp. Egy nevelőintézetbe kerültem, onnan… valaki „örökbe fogadott”. Egy nő, aki állítólag segíteni akart. Eleinte rendesnek tűnt. Aztán kiderült, hogy nem árvákat keresett, hanem eszközöket.
A rendőrök egymásra néztek.
– Miféle eszközöket? – kérdezte a törzsőrmester, óvatosan, mint aki egy sebet próbál feltárni, nem feltépni.
– Olyanokat, akik elvegyülnek. – A lány hangja most már nyugodt volt, szinte tárgyilagos. – Akik gyereknek néznek ki, de elég okosak ahhoz, hogy megjegyezzenek kódokat, elvigyenek csomagokat, vagy… bejussanak helyekre, ahová más nem tudna.
A szoba lehűlt. A radiátor még fújta a meleget, de a levegő megtelt valami mással – egy szavak nélküli súllyal. Bátor felkapta a fejét.
– Hány éves maga, Katalin? – kérdezte halkan a törzsőrmester.
– Hivatalosan tizenhét – felelte. – De… az igazság az, hogy huszonkilenc vagyok. Egy ritka hormonális rendellenesség miatt a testem nem öregszik. Az orvosok évekkel ezelőtt is azt mondták, olyan maradok, mint egy tizenéves. Ez… segített a „munkában”.
A szemüveges nagyot nyelt. – Ez… elképesztő.
– Inkább átok – mondta Katalin. – Mert bárhova mentem, mindig gyerek maradtam.
A törzsőrmester előrehajolt. – Mit csináltak magával pontosan?
– Használtak – mondta egyszerűen. – Banki adatokat, ékszereket, postai küldeményeket… mindig csak apróságokat. De amikor már nem bírtam, elszöktem. A nő, aki fogadott, meghalt – legalábbis ezt mondták. Én új nevet vettem fel, és… ide kerültem, Szegedre. Újrakezdtem.
A rendőr sokáig nem szólt. Csak nézte a lányt, aki már nem is tűnt gyereknek – inkább egy öreg léleknek, aki túlságosan sok hazugságon sétált át mezítláb.
– És miért nem jelentkezett korábban? – kérdezte végül. – Miért nem kért segítséget?
– Mert senki nem hitt volna nekem. Egy kislány, aki azt állítja, hogy valójában felnőtt? Ki hinne el ilyet? – A lány felnevetett, de nevetése inkább volt fáradt sóhaj, mint öröm. – Aztán megszoktam. Hazugság lett az életem. Csak most… amikor a kutya rám nézett, tudtam, hogy vége. Ő tudta előbb, mint én.
Bátor ekkor felállt. Lassan odalépett Katalin mellé, és lefeküdt a lába elé. A törzsőrmester nem szólt rá. Valahogy érezte, hogy most nem az engedelmességről van szó.
– Tudja, miért jelezhetett így? – kérdezte a lány. – Mert megérezte, hogy bennem valami még mindig menekül.
A rendőr lassan bólintott. – A kutyák néha az igazságot szagolják ki. Nem a bűnt, nem a félelmet – hanem azt, amit elrejtettünk magunk elől.
– Akkor… most mi lesz velem? – kérdezte Katalin.
– Az attól függ, mit dönt. – A férfi szavai nem fenyegettek, inkább választ kínáltak. – Ha elmond mindent, ha segít, talán végre nem kell többé színészkednie.
A lány lehajtotta a fejét. – Azt hiszem… el akarok tűnni ebből az egészből. De most először nem futni, hanem rendesen lezárni.
A törzsőrmester bólintott. – Akkor kezdjük az elején. A nő neve?
– Borbíró Klára. De valószínűleg az is csak egy volt a sok közül.
A férfi jegyzetelt. Katalin mesélt: címeket, neveket, apró részleteket, mintha minden szóval egy újabb súlyt venne le a válláról. Néha elcsuklott, néha megállt, de a történet lassan formát öltött – egy országon átívelő háló, hamis identitások, bűnök és elveszett gyermekkor.
Amikor végzett, a törzsőrmester becsukta a jegyzetfüzetét. – Köszönöm. Tudja, ritkán látok valakit, aki ennyi mindent túlélt, és mégis képes ilyen nyugalommal beszélni róla.
– Nem vagyok nyugodt – felelte Katalin. – Csak elfáradtam.
– Akkor pihenjen – mondta a férfi. – Mostantól mi vigyázunk magára. De egyet kérek: ne hazudjon többé, se másnak, se magának.
Katalin bólintott. A szeme megtelt könnyel, de nem sírt. Bátor finoman odadugta az orrát a lány térdéhez, és mintha jóváhagyásképp, egy halk nyüszítéssel megsimogatta a pillanatot.
A szemüveges rendőr kilépett, hogy jelentést tegyen. A törzsőrmester még ott maradt, figyelve, ahogy Katalin ujjai megpihennek a kutya fején. Kint a folyosón gyerekek zaja, tanárok hangja, az élet ment tovább – mintha odabent semmi sem történt volna.
De bent történt valami: két lélek között, akik egy pillanatra megértették egymást.
Másnap reggel a rendőrkapitányság udvarán a novemberi szél csípte az arcokat. A város ébredezett, de az irodában, ahol Katalin éjjel óta tartózkodott, idő mintha megállt volna. A lány az ablaknál ült, egy takaróba burkolózva, a szemét a szürke udvarra szegezte, ahol Bátor a törzsőrmester mellett járkált, türelmesen, mint aki tudja, hogy a gazdája még hosszú útra készül.
A törzsőrmester, Tóth András, belépett a szobába. Fáradt volt, a zakója gyűrött, a tekintete mégis nyugodt. A kezében mappa, benne Katalin vallomása, az éjszaka jegyzetei, és valami, amit nem lehetett papíron elrendezni: együttérzés.
– Jó reggelt – mondta, miközben letette a mappát az asztalra.
– Jó reggelt – felelte a lány, hangjában óvatos derűvel. – Hoztak kávét is. Azt mondták, ez a „felnőttek itala”.
– Akkor hivatalosan is felnőtt lett – mosolyodott el András.
Katalin elmosolyodott, de a szeme sarkában ott maradt az a finom rezdülés, ami nem nevetés volt, hanem a múlt utolsó visszhangja.
– Kaptunk megerősítést – mondta a rendőr, és felütötte a dossziét. – A nő, akit Borbíró Kláraként említett, valójában nem is létezik. De a nyomai… azok valósak. Több azonosított személyazonosságot használt, és a maga vallomásából kiindulva újra megnyitottunk három régi ügyet. Az egyikben már most úgy tűnik, maga nem elkövető, hanem tanú volt.
Katalin mélyet sóhajtott. – A tanú is bűnrészes, ha tudja, mit látott, és nem szól.
– Néha a hallgatás is önvédelem – felelte András. – Az ember annyit bír el, amennyit az élete enged. Maga gyerek volt – vagy annak látszott. Senki sem várhatta el, hogy igazságot szolgáltasson.
A lány elnézett a férfi mellett, az ablakon túl mozgó kutyát figyelte. – És most? Mi lesz most velem?
A rendőr elgondolkodott. – A jegyzőkönyv szerint együttműködött, minden adatot megadott. Jogilag ez mentő körülmény. De az ügyészség dönti el, mit kezd a maga múltjával. Én annyit tehetek, hogy ajánlást írok: azt, hogy őszinte volt, és hogy megmentett több embert attól, hogy hasonló hálóba kerüljenek.
Katalin tekintete elkomorult. – És maga szerint… újrakezdhetem?
– A múltat nem lehet eltörölni – mondta András lassan –, de lehet másképp élni vele. Mint egy heggel. Ott marad, de nem fáj minden mozdulatnál. Csak tudni kell, miért kaptuk.
A lány elmosolyodott. – Azt hiszem, maga az első ember, aki nem sajnál, hanem ért.
– Nem kell sajnálni, aki élni akar – felelte a rendőr. – Csak segíteni kell neki, hogy ne ugyanabba a sötétbe menjen vissza.
Ebben a pillanatban Bátor halkan nyüszített odakint, mintha meghallotta volna őket. A hang tompán szűrődött át a falon, mégis erősebben hatott, mint bármely szó.
Délutánra elkészült az előzetes jelentés. András a folyosón sétált, kezében a papírokkal, de a gondolatai nem a sorokon jártak. Emlékezett az első pillanatra, amikor Bátor megmerevedett a díszteremben. Valami benne is akkor mozdult meg – egy ösztön, ami ritkán tévedett. És most, ahogy a lány történetét olvasta, tudta: a kutya nem a bűnt érezte meg, hanem a rejtett igazságot.
Az irodához érve látta, hogy Katalin már készen áll. A haját kiengedte, a kabátját magára vette, és a vállán lógó táska most üres volt.
– A gyámhatóság emberei jönnek magáért – mondta a férfi. – Ideiglenes védelem alá kerül, amíg lezárul az ügy. Utána dönthet, hol szeretne maradni.
– És maga? – kérdezte a lány halkan.
– Én? – András elmosolyodott. – Én teszem a dolgom. Talán túl sok év után most először érzem, hogy ez számít is valamit.
A lány közelebb lépett, és halkan, de határozottan mondta: – Köszönöm. Magának és… a kutyájának is.
Bátor ekkor belépett az ajtón, mintha tudta volna, hogy róla van szó. Odaült Katalin elé, és a fejét finoman a térdére hajtotta. A lány megsimogatta. – Ha nem maga lenne, még mindig hazudnék – suttogta neki.
A törzsőrmester odalépett, és kezet nyújtott. – Most már nincs mitől félnie, Katalin. Az igazság néha lassan jön, de mindig oda talál, ahol dolga van.
A lány megszorította a kezét, majd elindult a folyosón. Az ajtóban még egyszer visszafordult. – Tudja, mit mondott egyszer valaki nekem? Hogy a kutyák néha előbb megérzik, ki vagy valójában, mint te magad. Azt hiszem, igaza volt.
András bólintott. – És ha egyszer visszajön, Bátor emlékezni fog magára. A jóra mindig emlékeznek.
Katalin elmosolyodott, aztán kilépett a hideg udvarra. A szél megemelte a haját, a nap sugarai áttörtek a felhőkön. Egy új nap kezdődött – és először hosszú évek óta nem kellett elbújnia.
Este a kapitányság udvarán András egyedül maradt. Bátor mellette ült, fejét a gazdája térdére fektette. A férfi megsimogatta a bundáját.
– Látod, öreg barátom – mondta csendesen. – Nem mindig a bűnt kell megkeresnünk. Néha csak valakit, aki elfelejtette, hogy ártatlan.
A kutya csendben sóhajtott, mint aki érti, miről van szó.
A város fényei lassan kigyúltak, a Tisza fölött pára szállt, és a távolban harang kondult. A kapitányság falán megcsillant a felirat: Szolgálunk és védünk.
András elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– Ma tényleg sikerült.
Bátor felnézett rá, majd az égre, és halkan, szinte áhítattal ugatott egyet. A hang felszállt a sötétedő égbe, mint egy ígéret: hogy az igazság néha egy kutya szívén keresztül talál vissza az emberekhez.
2025. november 06. (csütörtök), 17:29
