Azt azonban leszögezhetjük, ha a mentők hozzáállásán múlik, ma már nem lenne közöttünk. 19 óra 51-kor futott be hozzájuk az első hívás, 20 óra 16-kor a második és 20 óra 32-ig nem érkeztek meg egy életveszélyben lévő beteghez.
Hirdetés
Hirdetés
Tisztelt Praxis blog és olvasók!
/Pár hétvégével ezelőtt majdnem családi tragédia zajlott le nálunk, csak a szerencsének és az egyik szomszédunk lélekjelenlétének köszönhető, hogy nem végzetes eseményekről számolok be most önöknek\./
Hirdetés
A következő törtönt; édesapám, aki egy Budapest melletti kisváros nyaralóövezeti részén él, 7-én a kora esti órákban rosszul lett és összeesett. Az eszméletét is elveszítette, ezért segítséget kérni nem tudott. Hatalmas szerencse a szerencsétlenségben, hogy az egyik szomszéd heti 2-3 alkalommal meglátogatja, rá néz, hogy mi a helyzet vele, ezen a napon is bezörgetett hozzá.
Hirdetés
Látta, hogy valószínűleg otthon van az apám, mert égett nála a villany és a kertkapu is tárva volt, viszont a kopogtatásra, csengetésre és a telefonhívásra sem felelt. Ekkor felhívott engem és elmondta, mi történt, majd engedélyt kért rá, hogy kvázi betörjön a házba. Természetesen mondtam neki, hogy bármit tehet, jusson be valahogy, mert a vonalas számot hívva sem lehetett elérni apámat. Az események közben végig telefonos kapcsolatban voltam a szomszéddal, aki végül bejutott és rátalált édesapámra, aki eszméletlen állapotban az előszoba kövön feküdt.
Elkezdte az elsősegélyt és riasztotta a mentőket is, ekkor 19 óra 51 percnél járt az idő.
Hirdetés
Én magam autóba szálltam és szintén elindultam édesapám házához, amely jó 140 kilométer tőlünk. A mentőkre 25 perc eltelte után ismételten rátelefonált a szomszéd, ahol a diszpécser közölte, mennek, amint tudnak és lesz szabad autó. Ekkor édesapám már eszméleténél volt szerencsére, de borzasztó rossz állapotban, beszélni alig tudott. Egy ilyen állapotban lévő beteghez azt gondolom, azonnal küldeni kell, akit lehet, nem pedig fellengzősen, flegmán közölni, hogy majd mennek, ha tudnak.
Hirdetés
Mert sajnos a szomszédunk elmondása alapján így jött a válasz. Mivel láthatóan nagy volt a baj, a kedves szomszéd szólt a többi ott lakó ismerősnek, kvázi összecsomagolták édesapámat és kocsival bevitték a közelben lévő Dél-pesti Kórházba, az volt a legközelebb.
Amikor elindultak, 20:32 volt, a kiküldött mentőnek még nyoma sem volt ekkor. Közben telefonálgatás közöttünk, a kórház és szomszéd, a mentők és közöttem, 20:54-kor érkeztek meg a kórházba, ahol már várták az érkezésüket, később én is oda estem be.
Hirdetés
Ekkor az édesapám már az intenzíven volt. Én rengeteg rosszat hallottam már a Jahn Ferenc Kórházról, ugyanakkor az, ahogy ezt a helyzetet kezelték, hogy nem küldték apámékat máshova tovább, a területi ügyeletes kórházba, hanem elkezdték ellátni és megmenteni az életét, számomra egy hatalmas pozitívum volt az eset kapcsán. Érelzáródás miatt életveszélyben volt, ha nincs a szomszéd, aki időben eszmél és végül nem viszi be autóval a kórházba, egész biztosan nem éli túl a történteket.
Azt azonban leszögezhetjük, ha a mentők hozzáállásán múlik, ma már nem lenne közöttünk.
Hirdetés
19 óra 51-kor futott be hozzájuk az első hívás, 20 óra 16-kor a második és 20 óra 32-ig nem érkeztek meg egy életveszélyben lévő beteghez. Ez azt jelenti, hogy 41 perc kevés volt ahhoz, hogy segítséget küldjenek, holott több közeli helyről is lehetőségük lett volna.
A telefonban nem közölték, mi az oka a késlekedésnek, nem látták el a szomszédunkat semmiféle tanáccsal, mit tegyen, hagyták, hogy történjenek az események a maguk módján. Ha a beteg, jelen esetben az apám meghalt volna, akkor pedig mosták volna kezeiket.
Hirdetés
Felfoghatatlan, döbbenetes, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhetett. Több panaszlevelet is írtam az érintetteknek, semmiféle reakciót, vagy választ nem kaptam.
Ez külön felháborító, hogy még arra sem méltatják az embert, hogy reagáljanak a jogos panaszára. Köszönöm a szomszédunknak, hogy ott volt a bajban és hideg fejjel tudta, mit kell tennie, köszönöm a kórháznak, hogy legalább ők megkezdték az életmentést, és köszönöm, azoknak, akik olvassák ezeket a sorokat. Legalább ők is ráeszmélnek, hogy a bajból akkor van kiút, ha a közvetlen ismerőseink ott vannak mellettünk, másra nem igen számíthatunk.
A halott anyamedve mellett találta – így lett a 400 kilós grizzly a legjobb barátjaGyerekkora óta vonzották a...
Hirdetés
Mindenegyben blog 2026. július 27. (hétfő), 08:09
Vannak pillanatok, amikor egyetlen kopogás az egész életet kettévágja. Egy nagymama számára ez a pillanat akkor érkezett el, amikor közölték vele, hogy fia és menye egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A tragédia után hét összetört gyermek maradt szülők nélkül. Nem volt ideje azon gondolkodni, képes lesz-e ekkora terhet egyedül elviselni. Egyszerűen magához vette mind a hét unokáját, és megfogadta, hogy soha nem hagyja őket magukra. Tíz éven keresztül dolgozott, küzdött, vigasztalt és igyekezett pótolni mindazt, amit a gyerekek elveszítettek. A házban közben lassan újra felhangzott a nevetés, bár a szülők hiánya minden családi ünnepen érezhető maradt. A gyerekek felnőttek, de egyikük sem felejtette el azt az éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életüket. Úgy tűnt, a múlt fájdalmas titkai már soha nem kerülnek elő. Aztán egy átlagosnak induló napon minden megváltozott. A legkisebb unoka egy poros dobozt talált a pincében, amelyet valaki gondosan elrejtett egy régi szekrény mögé. Amit a doboz rejtett, arra egyikük sem volt felkészülve. A pénzkötegek, a hivatalos iratok és a bejelölt útvonalakat ábrázoló térkép egy régóta őrzött terv nyomait mutatták. A régi papírokból egyre világosabban kirajzolódott, hogy a szülők a baleset előtt eltűnésre készültek. Hamarosan egy aktív bankszámla is előkerült, amelyen nemrégiben még pénzmozgás történt. A nagymama ekkor már tudta, hogy választ kell kapniuk arra a kérdésre, amelyet mindannyian féltek kimondani. Amikor három nappal később valaki bekopogott az ajtón, a család legrosszabb sejtése valósággá vált. A találkozás azonban nem a boldog viszontlátásról, hanem elhallgatott igazságokról, elhagyott gyermekekről és elvesztegetett évekről szólt. Ez a történet megmutatja, hogy a családot nemcsak a vérségi kötelék, hanem a kitartás, az áldozatvállalás és a mindennapi jelenlét tartja össze. És arra is választ ad, mit tett a nagymama, amikor végre megtudta, mi történt valójában az unokái szüleivel. Cikk a hozzászólásoknál! ?
