Azt hitte, csak egy remegő öreg… aztán jöttek a bőrszerkósok, és megkapta a választ
A levegő szinte remegett a hőtől a pusztavacsi benzinkút aszfaltján. Kora délután volt, augusztus végi kánikulai hőhullám, amikor még az árnyék is forrónak tűnt. /Varga István, a hatvannyolc éves nyugdíjas, épp megpróbálta a bankkártyáját beilleszteni a kútoszlop termináljába\./
Lehajolt, térde megroppant, dereka sajgott, a nap megfekődött a vállán, mint egy zsák cement. Egy pillanatra megtorpant, egyik kezével a hőtől forrósodó kamionjára támaszkodott. Sóhajtott egyet, mint aki nem biztos benne, hogy egyáltalán fel tud egyenesedni.
Ekkor hallotta meg a hangot.
– Tényleg azt tervezed, hogy végig ott állsz? – harsant egy fiatal férfi hang, tùl hangos volt, tùl éles, s leginkább tùl jogosult.
István lassan felegyenesedett. Egy fehér BMW X5 állt mögötte, a sofőr már kiszállt. Harmincas évei végén járhatott, készre vasalt nadrágban, és olyan zakóban, ami láthatóan nem a magyar nyárra lett szabva. A karján csillogó óra új volt, ahogy az arroganciája is.
– Elnézést – mondta István halkan, a múltbeli katonasági rutinjával, amely nem az indulatra, hanem a nyugalomra épül. – Csak egy perc. Remegek.
A férfi közelebb lépett, parümje és lenézése egyformán szúrta István orrát.
– Nekem meg nincs egy percem se! – mondta gögösen. – Ezzel feltartasz mindenkit.
István bólintott, és lehajolt ismét a kártyáért. Most azonban, amint ujja hegyével épp megérintette, a férfi cipője közbeszólt — egy elegáns mozdulattal belerúgott a plasztikba, ami becsusszant egy szennyel teli esőelvezetőbe.
– Mi a fene volt ez? – nézett rá István hitetlenkedve.
– Az, hogy túl sok időmet elvesztegetted — felelte a férfi szenvtelenül. – Most pedig takarodj arrébb.
István állt. A kamionjára támaszkodott. Nem mozdult.
A férfi előre lépett, és egy hirtelen mozdulattal lecsapta István fejéről a sapkáját.
A levegőben megfagyott valami. Az eladópult előtti fiatal pár, akik addig telefonjukba mélyedve nevetgéltek, most halkan szisszentek fel. Egy tinilány a sarki trafikból épp abban a pillanatban emelte fel a mobilját, de már nem vette fel, amit akart.
István szemét elfutotta a köd.
– Csak öt litert akartam. Annyi is elég lett volna, hogy hazaérjek — mondta remegő hangon.
A férfi már visszafordult az autója felé, amikor földrengésszerű morajlás futott végig az aszfalton.
A csendet egyre erősödő motorzúj törte meg.
A domb felől, a 405-ös út irányából sötét pontok jelentek meg a forró levegő remegésében. A közeledő zaj már nemcsak hang volt, hanem rezgés, nyomás, amely megült az emberek mellkasán.
Motorosok. Legalább harmincan. Feketében, rendben, mint egy menetoszlop. Lassan hajtottak be az ükölszorításnyi benzinkútra, és körfogásszerűen zárták körbe a jelenetet.
A férfi zavartan lépett vissza. Érezhetően nem tudta, mit kezdjen az egésszel.
A motorosok közül egy magas, közepkorú férfi leszállt, sisakját levette, néhány lépést tett István felé, majd épp elétte megállt.
– Apa – mondta egyszerűen.
István megmerevedett.
– Laci?
A férfi bólintott. Épp csak annyira mosolygott, amennyire a helyzet engedte.
– Te vagy? Megint...
A szavak elfogytak.
Az SUV-s férfi közbevágott.
– Ez valami vígjáték? Mit keresnek itt ezek? – mutatott körbe idegesen.
Laci ránézett, mint aki méri a levegőt, amíg a férfi beszél. Aztán megszólalt.
– Hozzáértél az apámhoz.
– Csak egy kicsit siettem volna — hebegett a férfi. – Nem volt szándék...
Laci lassan előrelépett, de hangja higgadt maradt.
– Te nem döntheted el, ki mennyi időt érdemel. Nem nálad van a mérce.
A férfi elhallgatott.
A jelenetet a rendőrautó hangja zárta le, ami villogva érkezett. A járőr kiszállt, megismerte Istvánt, és csak ennyit kérdett:
– Minden rendben?
– Most már igen — mondta István.
A rendőr bólintott, majd a zakós férfihoz fordult.
– Elmegy innen. Saját vontatóval. Most.
A férfi még próbálkozott, de a rendőr hangjában nem volt semmi kétély.
Később, amikor a nap lebukott a domb mögé, Laci még mindig ott ült az apja mellett az öreg parasztház verandáján. Egy borítékot nyomott a kezébe, benne dokumentumok, csendben, évek alatt fizetett tartozások, amelyeket István sosem ismert.
– Nem tűntem el — mondta Laci. – Csak nem kértem engedélyt többé, hogy éljek.
István nem felelt. Csak megfogta a fia kezét. A remegés nem szűnt meg, de már nem volt benne fájdalom.
A világ nem változott meg aznap. Csak István.
Először érezte évek óta, hogy van ideje.
A motorok hangja már csak emlék volt, valami messzi, tompa dörgés, ami visszhangot hagyott a szívben. De amikor István a keze alá csúsztatott kalapját visszatette a fejére, és kinézett a kert felé, tudta: nem csupán Laci jött vissza, hanem valami mélyebb, amit rég elveszettnek hitt.
Békesség. Tisztelet. Egyfajta csendes igazság, amit nem lehet kikényszeríteni, csak kiérdemelni.
Az este hűvös légáramai fülbe suttogták, hogy néha elég, ha valaki visszanéz. Néha elég, ha valaki ott van. S másnap reggel, amikor István kiment a kapuhoz, ott állt egy jól ismert sisak a kilincsre akasztva.
Alatta cetli. Két szóval:
"Nem vagy egyedül."
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 12. (csütörtök), 14:05
