Azt mondta, csak melegen tartotta – de valójában ennél sokkal többet tett...

 

Gábor mélyen felsóhajtott, majd ismét a kis cicára nézett, amely békésen feküdt a karjában. /A vonat enyhén rázkódott, de az apró jószág meg sem mozdult – mintha számára az egész világ ott lenne, a férfi mellkasán, biztonságban\./

– Felhívtam a számot, amit a cédulán találtam – mondta halkan, kis szünet után. – Egy nő vette fel. A hangja remegett. Azt mondta, a kislánya minden este sír a cica után. Minka… Így hívják. Minka eltűnt, amikor a bejárati ajtó néhány másodpercig nyitva maradt. Napokig keresték. Aztán a kislány írt egy kis üzenetet, és kirakta arra a padra, ahol Minka szeretett heverészni, ha kint volt a kertben.

Gábor szeme megtelt könnyel, de nem törölte le őket. Talán mert már régóta együtt él ezekkel a könnyekkel.

– Azt mondta, ma délig ott lesznek. A padnál. A lány nem mosolygott, mióta Minka eltűnt.

A következő megállónál együtt szálltunk le. Elkísértem Gábort a kereszteződésig, ahol megbeszélték. Egy öreg platánfa alatt fiatal nő állt, kézen fogva egy szomorú szemű, karikás szemű kislányt. Amikor meglátták a cicát – fehér tappancsokkal, rózsaszín fülekkel – a gyerek felkiáltott:

– MINKA! – a hangja szinte kettévágta a város lármáját.

A kislány futni kezdett feléjük, a cica pedig, mintha csodával határos módon ébredt volna fel, kiugrott Gábor öléből, és egyenesen a gyerek karjaiba szaladt.

A nő csak annyit mondott, miközben meghatottan Gáborra nézett:

– Nem tudom, ki maga… de köszönöm, hogy melegen tartotta.

Gábor halványan elmosolyodott. Aztán sarkon fordult, és elsétált. Nem várt semmit cserébe. Talán csak egy pillanatnyi békét.

Ott maradtam, néztem, ahogy eltűnik a sarkon. Fáradt, de könnyed léptekkel ment – mintha hosszú idő óta először lekerült volna a válláról az élet súlya.

Szilvia meglepően nyugodtan fogadta Gábor válásról szóló bejelentését. Bár a szavai fájtak, valahol mélyen érezte, hogy eljött az idő.

– Nem látom értelmét annak, hogy tovább erőltessük – mondta Gábor. – Kifulladt minden próbálkozás. Már nem vagyunk társak, csak két ember, akik egymás mellett élnek… és közben egyre távolodnak.

A legnagyobb fájdalmat mégsem ez okozta Szilviának, hanem az, hogy nem lehetett gyermeke.

Többször is elvetélt, és az orvosok végül közölték vele, hogy az esély minimális. Az elején még harcolt – gyógyszerek, beavatkozások, remények –, de Gábor közönye idővel minden motivációját elvette.

A kapcsolatuk sosem volt igazán szerelmi történet. Két család cégeit házasították össze rajtuk keresztül. Gábor apja, András, és Szilvia édesapja, az idős, határozott stílusú István bácsi, úgy döntöttek, hogy ez a házasság üzletileg mindkét oldalnak előnyös. István bácsi vett is nekik egy lakást nászajándékként – nem sajnálta a pénzt.

De a cégeket nem lehetett úgy „összeolvasztani”, ahogy tervezték. István bácsi megtartotta a saját cégét irányítása alatt, Gábor apja viszont egy rossz befektetésbe bukott bele. A férfi, aki korábban luxusautókkal járt, hirtelen albérletbe kényszerült, és ezzel a fiára is nyomás nehezedett.

Gábor egyre kevésbé bírta elviselni, hogy Szilvia sikeresebb lett nála – főleg úgy, hogy a nő aktívan részt vett a családi cég napi működésében. A férfi végül otthagyta, de nem akart üres kézzel távozni.

– Minden, amit közösen szereztünk, felezni fogunk – jelentette ki Gábor.

Szilvia legyintett:

– Nyugodtan. Nem fogok harcolni, nem az én stílusom. De ne hidd, hogy sokra mész vele.

A lakás eladásra került, az értéket igazságosan osztották szét. Szilvia visszaköltözött a szüleihez, ahol minden kényelme megvolt, kivéve egy: a nyugalom. A válás után néhány nappal megtudta, hogy Gábor máris együtt van egy huszonöt éves lánnyal. Ő negyven volt, Gábor szintén. A hír nem ütötte szíven – de mélyen elgondolkodtatta.

Pár héttel később, egy vasárnapi reggelen, Szilvia a konyhában kávézott, amikor István bácsi leült mellé.

– Azt hiszem, mostanra te is látod, hogy a papíron kötött házasság nem garancia semmire – kezdte csendesen. – Csak jót akartam. Azt hittem, majd boldog leszel. De ezután nem fogok beleszólni az életedbe. Most már rajtad a sor.

– És azt is gondolod, hogy Gábor új barátnője természetes választás volt, csak mert fiatalabb? – kérdezte Szilvia, miközben meredten bámulta a gőzölgő csészét.

– Férfi… Mit mondjak? – vonta meg a vállát István bácsi.

– A legtöbben nem gondolkodnak hosszútávon. Én másmilyen voltam… anyádért éltem.

Szilvia megemelte a fejét, és mélyen apja szemébe nézett:

– És pont ezért voltál mindig példa előttem. Nem az számít, hogy valaki férfi-e, hanem hogy milyen ember. Gábor nem vesztett el, hanem egyszerűen nem akart már megmaradni mellettem. És ez az ő vesztesége.

A lakás eladásából származó összeg Gábornál gyorsan elfolyt. Vett egy olcsó autót, majd kivett egy telket vidéken, hogy majd „házat épít”. Az építkezésből persze semmi sem lett. A barátnője, Rita – a huszonöt éves – eleinte lelkesen fogadta az „új kezdetet”, de gyorsan rájött, hogy Gábor pénz és célok nélkül nem sokat ér.

Szilvia viszont új lendületet kapott. Minden nap bent volt a cégnél, segített az apjának, és lassan az egész vállalatot átlátta. Kétségtelen volt, hogy ő lesz az örökös.

Aztán egy nap, bevásárlás közben, teljesen véletlenül összefutott Gáborral egy plázában. Épp egy akciós bolt felé tartott.

– Szia – mondta hűvösen Szilvia.

Gábor megtorpant.

– Szia. Rég láttalak.

– Hogy vagy?

– Elvagyok – válaszolta kurtán. – Ne aggódj, a világ nem omlott össze. A tiéd rendben van, gondolom.

Szilvia bólintott:

– Igen. De… láttam a hírt. Rita babát vár, igaz?

Gábor meglepődött.

– Igen… egy kislány lesz.

– Gratulálok – mondta Szilvia. – Őszintén.

A férfi némán bólintott, majd hozzátette:

– Tudom, hogy furcsa, de… nem mindig így képzeltem el az életem. Néha hiányzol.

Szilvia megfagyott. Egy pillanatig csak nézte őt, majd halkan azt felelte:

– Te döntöttél úgy, hogy mással próbálkozol. A múltat nem lehet újraírni.

A férfi lesütötte a szemét, majd halkan ennyit mondott:

– Talán igazad van.

A kislány, akit Gábor és Rita várt, végül nyár végén született meg. Júliának nevezték el. Rita azonban szinte az első hetekben idegenként viselkedett a gyerekkel. Nem volt türelme, gyakran kiszökött a szobából, órákra eltűnt, és egyre többször vágta Gábor fejéhez:

– Nem ezért jöttem veled. Nem anyának készültem, hanem szabadságra!

Egy este, amikor Júlia órák óta sírt, Rita egyszerűen összepakolt egy táskát, és közölte:

– Elmegyek anyámhoz vidékre. A gyerek maradjon nálad. Ha kell, majd keresel. De most levegőt akarok.

Gábor döbbenten állt a küszöbön, karjában a kislánnyal.

– Hát ez most komoly? Rita! Ez a saját lányod!

– Tudom. De nem vagyok rá képes. És ha valamit el kell rontani, akkor inkább te rontsd el. Te legalább akartad.

És elment. Egy cetlit sem hagyott.

Gábor nem tudta, mitévő legyen. Aznap este takarók között, a pici mellett kuporogva, a telefonját bámulta – Szilvia nevét.

Két napig tétovázott, mire végül összeszedte magát, felöltözött rendesen, rendbe tette a gyereket, majd becsöngetett Szilviához.

A nő épp hazaért a cégtől. Kócos volt, fáradt, smink nélkül. De amikor meghallotta a csengőt, és meglátta az ajtóban Gábort, karjában egy alvó babával, a szíve elszorult.

– Csak… csak bejöhetek egy percre? – kérdezte Gábor bátortalanul.

Szilvia nem szólt semmit. Átvette a kislányt. Karja ösztönösen, természetesen fogta, ahogy egy anya fogja a sajátját. Gábor ott állt, mint egy bocsánatkérő kisfiú.

– Menj a konyhába, főzz teát. Kettőt. Cukor nélkül – mondta Szilvia halkan.

A vacsora alatt nem voltak nagy szavak. Csak csend, néhány könny, és Júlia halk szuszogása.

Másnap Rita felhívta Gábort:

– Menj el a hivatalba, és írd alá azokat a papírokat. Aláírtam a lemondást. Júlia a tiéd.

– Ezt nem teheted! – fakadt ki Gábor.

– Már megtettem. A szüleim sem akarják. Megoldjátok. Jó anyja lesz Szilvia, ugye?

A vonal megszakadt. És Rita soha többé nem jelentkezett.

Néhány héttel később Szilvia és Gábor együtt ültek egy padon a Városligetben. Júlia csendesen szunyókált a babakocsiban.

– Ne kérd, hogy újrakezdjük – mondta halkan Szilvia. – Nem fogok újra férjhez menni hozzád. De itt leszek. És segítek. Mert ennek a gyereknek kell egy biztos hely. És mert… valahol még mindig számítasz.

Gábor bólintott. Nem mert többet kérni. Csak nézte a kislányukat, majd így szólt:

– Tudod, mi vagy te?

– Mit?

– Egy második esély.

Szilvia elmosolyodott. Nem szólalt meg, csak óvatosan megszorította Gábor kezét.

Utóirat: Gábor apja, aki korábban minden vagyonát elvesztette, időközben újra találkozott Szilvia apjával, István bácsival. A két öreg férfi meglepő módon ismét kezet fogott. Most nem üzletre, hanem egyetlen célra kötöttek szövetséget: hogy Júlia egy biztonságos, szeretettel teli világban nőhessen fel.

Szilvia pedig… úgy érezte, végre megérkezett. Nem a férfi mellett, hanem a saját döntései mögött. És talán ez volt az igazi szerelem kezdete: nem valaki másért, hanem önmagáért – és egy kisbaba mosolyáért.

2025. április 14. (hétfő), 14:13