Bementem egy virágboltba, hogy csokrokat vegyek a feleségemnek és a kislányomnak. Már ki is választottam az egyiket, amikor hirtelen megpillantottam egy idős bácsit a bejáratnál.

Egy szép tavaszi délelőtt besétáltam egy virágüzletbe, hogy csokrot vásároljak a feleségemnek és a kislányomnak. /Már ki is választottam egy szép kis tavaszi válogatást, amikor megakadt a szemem az ajtóban álldogáló idős bácsin\./

Régi, kopott esőkabát volt rajta, vasalt, de kifakult nadrág, gumicsizma, és a kabátja alatt egy sima, kék-fehér kockás ing. Nem tűnt hajléktalannak, inkább csak szegény volt. De volt benne valami megmagyarázhatatlan méltóság, egyenes tartás, tiszta tekintet.

A fiatal eladólány odalépett hozzá, szinte rá sem nézett, csak lekezelően szólt:

– Mit álldogál itt, bácsi? Elijeszti a vevőket.

Az öreg úr nem vitatkozott, csak halkan mondta:

– Ne haragudjon, kisasszony… mennyibe kerül egy szál mimóza?

A lány felsóhajtott és bosszúsan vágta rá:

– Maga megbolondult? Ránézésre sincs magánál pénz. Miért kérdez ilyeneket?

Az öreg előkotort a zsebéből három összegyűrt tízforintost, és óvatosan kérdezte:

– Esetleg akad valami harmincért?

Az eladó durcásan nézte a pénzt, majd a kosárból kivett egy félig letört, szinte száradó mimózaszálat.

– Tessék, vigye ezt, aztán menjen.

Az öreg úr úgy fogta meg a virágot, mintha valami kincset kapott volna. Óvatosan próbálta kiegyenesíteni a szárat. Akkor vettem észre, hogy egy könnycsepp gördült le a ráncos arcán.

Olyan kétségbeesés tükröződött rajta, hogy elszorult a szívem.

Odaléptem a pultos lányhoz, és indulatosan szóltam:

– Tudja maga, mit csinál? Van magában egy csepp együttérzés?

A lány elsápadt, nem válaszolt. Csak pislogott rám.

– Mennyi az egész kosár virág?

– Tessék? Ööö… olyan kétszáz euró körül – hebegte.

Kifizettem, felemeltem a kosarat, és odaléptem a bácsihoz.

– Tessék, ez mind az Öné. Ön sokkal jobban megérdemli, mint ez a lány itt. Kérem, adja át a feleségének a legszebb csokrot.

Az öreg csak állt, és nem hitte el, amit lát. Elmosolyodott. Sírva nevetett. De még mindig szorongatta azt a csálé mimózát.

– Jöjjön, menjünk együtt. Meghívom egy szelet tortára és egy üveg jó borra – mondtam.

Beültünk a közeli kisboltba. Vettem neki egy csokoládétortát és egy üveg Cabernet Sauvignont.

– Ne aggódjon, bácsi – mondtam neki. – Nekem van pénzem, de Önnek van valami, amit pénzért nem lehet venni: szerető feleség. Legyen büszke rá, és tegye boldoggá!

– Már negyvenöt éve együtt vagyunk… – szipogta halkan. – Nagyon beteg. De nem jöhettem üres kézzel a születésnapján… Köszönöm, fiam… köszönöm.

Kriszta a tükör előtt forgolódott a menyasszonyiruha-szalon próbafülkéjében, és egyik ruhát a másik után próbálta fel, miközben csillogó szemekkel nézte magát.

– Mint egy mesehercegnő – suttogta magának boldogan. – És az én Balázsom a hercegem…

Boldog volt. Nagyon. Hiszen nem csak szép ruhát kapott, hanem egy olyan vőlegényt, akiről sok lány csak álmodhat: gazdag, sportos, udvarias, figyelmes, és mellette még kedves is. A lány sokáig nem mert hinni abban, hogy neki is kijár a boldogság.

Mert Kriszta árva volt. De nem úgy, ahogy az emberek általában gondolják. Nem a sors vitte el a szüleit. Az anyja egyszerűen... lemondott róla. Szülés után egyetlen pillantást sem vetett a kisbabára, nevet sem adott neki, csak elrohant a kórházból, mintha semmi sem történt volna.

Így került Kriszta a csecsemőotthonba, majd az állami árvaházba. A nővér, aki aznap ügyeletes volt, ő nevezte el a kislányt. Kriszta.

Gyerekként sokat szenvedett. Elhanyagolták, bántották, megalázták. Ha nem lett volna a legjobb barátnője, Eszter, valószínűleg nem is élte volna túl.

Eszterrel mindent együtt éltek meg – hideget, éhséget, bántalmazást. Egymás támaszai voltak. Két kicsi, de erős lélek.

És mindketten szőkék voltak, hosszú hajjal, fonott copffal. Senki sem tudta olyan bonyolultan befonni Kriszta haját, mint Eszter. Apró szalagokat fűzött bele, színeseket, csillogósat – gyönyörűek voltak.

Egy napon, amikor hetedikesek voltak, az árvaház egy ritka eseményre vitte őket: kirándulás a közeli folyóhoz.

A gyerekek örömmel vetették magukat a vízbe. Eszter és Kriszta úgy döntöttek, hogy átúsznak a túlpartra, hogy szedjenek vízililiomot. Pedig nem tudtak rendesen úszni.

Félúton Kriszta lábát görcs fogta el, és elmerült. Eszter nem habozott. Utána ugrott, és valahogy felszínre hozta. De ő maga... eltűnt.

A sodrás elragadta. Napokig keresték a testét, de sosem találták meg. Temetést tartottak, virágot vittek a vízpartra, de Kriszta tudta, hogy Eszter nem jött haza többé.

A lányt az eset után pszichiátriára küldték. Gyógyszereket kapott, alig élt. Bezárkózott. Féltek is tőle – a többi gyerek szerint „megzápult”.

Miután elvégezte az iskolát, kapott egy szobát egy lepukkant kollégiumban, mint állami gondozott. Egyetlen célja volt: nem olyan lenni, mint a többiek. Nem inni, nem lopni, nem árulni magát.

Pincérnőként helyezkedett el egy kis étteremben. A tulajdonos megsajnálta a zárkózott, sápadt lányt, és adott neki egy esélyt. Kriszta próbált nyitni a vendégek felé, de nehezen ment.

– Drágám – szólította meg egyszer a főnöknője, Ica –, ha így nézel a vendégekre, mind elmenekülnek. Lazíts, mosolyogj, és kapsz borravalót is!

Kriszta szomorúan sóhajtott:

– Ica néni… mióta megszülettem, egy mosoly sem jutott nekem. Árvaház, megaláztatás, halott barátnő.

Mitől mosolyogjak?

– Az élet nem mindig ad okot a nevetésre, de néha muszáj nevetni, hogy életben maradj – válaszolta Ica. – Segítek. Eljövök hétvégén, kifestjük a szobádat, hozok függönyt, meg ágyneműt is. Legyen otthonod, ne csak szobád.

Ica nem ígért, hanem tényleg el is ment. Kriszta pedig elkezdett lassan, nagyon lassan változni.

És akkor, egy napon, bejött az étterembe egy magas, szikár, elegáns férfi. Balázs. Az „álomférfi”.

Kriszta úgy vitte neki a levest, mintha aranytálca lett volna. A férfi mosolygott, és így szólt:

– Kisasszony, maga most megmentheti az életem.

Kriszta megdöbbent.

– Mi történt? Rosszul van? Van elsősegély-felszerelésünk, ha kell!

Balázs nevetett:

– Nem, de most szíven lőtt Kupídó. És csak a telefonszáma menthet meg.

A lány vörös lett, mint a paprika.

– Hát… én Kriszta vagyok… és… miért kéne a számom?

– Mert ma este el szeretném vinni magát moziba.

Így kezdődött minden. És most, Kriszta ott állt a próbafülkében, menyasszonyként, és tudta: végre boldog lehet.

A menyegző napja csodálatosan alakult. Kriszta és Balázs boldogan léptek ki a házasságkötő teremből, aranygyűrűik ragyogtak a napfényben. Egy hófehér limuzin várta őket, a sofőr elegánsan kinyitotta az ajtót.

Ahogy beszálltak, valaki halkan megkocogtatta az ablakot. Kriszta lenyomta az üveget.

Egy kislány állt ott. Soványka volt, koszos, szedett-vedett ruhában, de a kezében csodás, aprólékosan megfont margarétacsokrot tartott. Remegett a hangja.

– Néni... szeretnél szerencsehozó csokrot venni? Csak száz forint...

Kriszta szeme a virágról hirtelen a kislány hajára vándorolt... és megfagyott a levegőben. A copfjai... azok a fonatok... pontosan olyanok voltak, mint amit Eszter készített gyerekkorukban! Színes szalagok, aprólékos, egyedi technika.

Senki más nem tudta így fonni. Senki… csak Eszter.

– Igen, kiscsillag, veszem – mondta remegő kézzel, és odaadta a pénztárcájából az összes aprót. – Hogy hívnak téged?

– Liza vagyok – válaszolta a kislány halkan. – Hét éves vagyok. A mamám nagyon beteg. Ágyban fekszik, nem tud felkelni. Apukám elment, azt mondja, pilóta a sarkvidéken. De szerintem csak elhagyott minket. A virágokat árulom, hogy pénzt gyűjtsek a műtétjére.

– Hol laktok?

– Ott, a második ház a piros tetős utcában, a sarki bolt mögött.

Kriszta szíve úgy zakatolt, mint még soha. Lehajolt, megölelte a kislányt.

– Liza, eljövök hozzád néhány nap múlva. Megígérem. Találkozni szeretnék anyukáddal.

A kislány bólintott.

– Rendben, néni. Várni foglak.

Kriszta visszaült a limuzinba.

Az arca sápadt volt, a tekintete a semmibe révedt. Balázs aggódva nézett rá:

– Szerelmem, mi történt? Ki volt az a kislány?

– Balázs… hosszú történet. Majd elmesélem. Most örüljünk.

De nem tudta kiverni a fejéből. A fonat. A név. Liza. És a mamája – LENA?!

A nászéjszaka és az azt követő napok boldog mámorban teltek, de Kriszta nem felejtett. Egy héttel később megjelent a piros tetős háznál.

Csengetett. Semmi.

Kopogott. Csend.

Egy idős szomszédasszony nyitott ajtót.

– Maga jött Lénához?

– Igen, eljöttem Liza miatt.

– Szegény asszonyt tegnap vitte el a mentő. Súlyos állapotban volt, a harmadik kerületi kórházban van. Liza most nálam van.

– Megnézhetem őt?

– Alszik. De jöjjön be.

Kriszta kért egy címet, majd rohant a kórházba. A nővér kifejezéstelen arccal nézett fel az érkezésére.

– Elnézést... Eufrozina Lénát keresem. Tegnap hozták be.

– Ma reggel meghalt. A szervezete feladta a harcot. Részvétünk.

Kriszta úgy érezte, kiszalad alóla a világ. Azt hitte, hogy újra elveszített valakit. De aztán... amikor meglátta a holttestet, rájött: ez nem Eszter volt.

Megkönnyebbült. Majd újra kétségbeesett. Mert Liza most árva lett. Ugyanúgy, mint egykor ő.

A nővér odalépett hozzá:

– Senki nem vette át a holmiját. Van egy levél is a kislánynak. Magáé a gyermek?

– Nem. De magamhoz fogom venni.

Otthon Balázsnak mindent elmondott. Ő csak ennyit válaszolt:

– Ha Liza is akarja, legyen a mi kislányunk.

Kriszta másnap Liza elé állt.

– Drága kicsim... anyukád nagyon beteg lett, elvitték egy másik kórházba, messze. Egy ideig nem tud veled lenni. Szeretnél addig velünk lakni? A férjem és én vigyázunk rád.

A kislány szemében könnyek csillogtak.

– Nem kell hazudni. Tudom, hogy meghalt. Hallottam az orvosokat. De megígérem, hogy jól fogok viselkedni. És vihetem a cicámat és a kutyámat is?

Kriszta mosolyogva bólintott.

– Természetesen. Ők is a családhoz tartoznak.

És így lett Liza az ő lányuk. Lassanként megszokta az új otthont, megszerette Krisztát és Balázst. Egy nap, fél évvel később, odaszaladt Balázshoz, és így kiáltott:

– Apa! Gyere, anya almás pitét sütött!

A férfi nem bírta visszatartani a könnyeit.

– Megyek, kicsim… és a legnagyobb szelet az enyém!

A sors kiszámíthatatlan. De néha pontosan tudja, hová küldje a hajfonatokat.

És amikor Liza egyszer azt mesélte, hogy az édesanyját egy bizonyos Lénától tanulta a bonyolult fonásokat, Kriszta sejtése megerősödött. Elkezdett kérdezősködni, kutatni, és... megtalálta Esztert. Élve, egy női börtönben.

Hamarosan találkozott vele, és a régi barátság újra életre kelt. Esztert ártatlanul zárták be – Kriszta és Balázs segítettek neki tisztázni magát. Eszter szabad lett.

Liza pedig... mintha megérezte volna: „anya barátnője, aki a hajamat fonni tanította”, tényleg több volt annál.

A család újra teljessé vált. Eszter új életet kezdett, szerelmet talált, és Liza, az egykori virágot áruló kislány már nem árva volt többé.

És a margarétacsokor – amit aznap a limuzin ablakán nyújtott be – örökre ott maradt Kriszta szívében.

2025. április 20. (vasárnap), 21:22