Bocsánat,de a felelősök bűnhődjenek...

Erdélyi kirándulás, június 3. szerda
Vidám nap a közeli kalandparkban?

Én testvér vagyok, nem szülő. /De anya mellett voltam, és senkinek sem kívánom azt a ridegrázós egy órát, amíg a kétségbeesett gyermek, zokogástól elcsukló hangon próbálja érthetően elmagyarázni, hogy mi is történt velük valójában, több száz kilométerre az otthonuktól\./

Első hír a nap folyamán a gyermekektől, este hét óra magasságában, mobiltelefonon: jól vannak, minden rendben. A szülő nyugodt, nyilván a gyermek azért nem volt elérhető, mert remekül szórakozik az erdélyi vakációja alatt. Egy egész napos kalandpark után fáradt, a barátaival lazul, korán lepihen. Miért is lenne nála ilyenkor a mobiltelefonja, nem igaz?
Órákkal később üzenet, hogy nem tud beszélni, de éjszaka megpróbál jelentkezni, a szülő legyen elérhető. Biztosan mesélni akar, nem szabad rögtön rosszra gondolni.
Majd magyarországi időszámítás szerint éjfél után, csütörtökre virradó nap hajnali negyed egy órakor megcsörren a telefon. A gyermek sírva és visítva közli, hogy egy kisfiú az életét vesztette aznap, a szemük láttára, a Szent-Anna tónál, és hogy ezt nem mondhatta meg.

Szavakba nem tudom önteni, milyen mélyen megrázó és jelen pillanatig hihetetlen, hogy ez valóban megtörtént. Bár tudnám enyhíteni Jobbágy Tomi elvesztésének fájdalmát.

..

Az első hírek a Szent-Anna tói tragédiáról a szerdai nap folyamán már megjelentek. Ha egy érintett szülő találkozik is a történettel, megnyugszik, hiszen az Ő csemetéje nem a Szent-Anna tónál kirándult aznap. Legalábbis, úgy tudta.

Hogy mi történt valójában, mindenki tudta nélkül, kalandparkozás után?

Egy tisztességes pedagógus egymaga horgászni volt a csapat néhány tagjával, míg a buszon a létszámhiányt a szállásukat biztosító családok gyermekeivel pótolták. A többi felügyelő és gyermek leutazott a Szent-Anna tóhoz.
Vihar közeledtével a gyermekeket beengedték egy kráter tóba fürdeni. A környéken több tábla is figyelmezteti a turistákat az ezzel elkövetett szabálytalanságra, a helyszínen keresztek vannak. A kirándulók létszámának durván negyedét a felügyelők tették ki. Részletkérdés, ki, mit, hol és hogyan csinált. A gyermekek engedélyt kaptak a tó átúszására, ez alatt elkezdett csöpögni az eső. Ahogy megtette az a néhány diák a kört, rohantak is ki a vízből, összekapkodták a ruháikat.
Az elhalálozott kisfiút úszás közben látták a társai utoljára, a tó átúszása előtt visszafordult, nem tette meg velük a kört.

A tanárok eközben a mólón beszélgettek, egy férfi felügyelő volt csak a vízben, aki a gyermekektől függetlenül és nagyon távol, a tó mély vízében úszkált.
A gyerekek eközben csak arra koncentráltak, hogy kiérjenek a vízből, mert nyakukon érezték már az esőt.
A felügyelőkben az ottmaradt ruhakupac tulajdonosának hiányával tudatosult csak, hogy baj van. Két tizenhárom-tizenöt éves diák fiú azonnal fogta magát, és visszamentek az esőben keresni a barátjukat a tóban. Két kislány összezuhant, elmondták, hogy hol fordult vissza Tomi, ezzel pedig bűntudatot ébresztettek magukban, mivel utoljára ők láthatták. Utóbbi helyen térdig ért a víz, a fiúk mégis beljebb mentek keresni. A felügyelők nem akadályozták ezt meg, nem is csatlakoztak hozzájuk, hanem a mólóról utasítgatták őket. Merre keressék, hova ússzanak. Köztük egy testnevelés tanár, akiről tudjuk, hogy nem ez az első megkérdőjelezhető, pedagógiai mulasztásra visszavezethető esete; az iskola igazgatónője, képviselők, szülők...
A kétségbeesett gyerekek közül, aki még vizes volt, azt nem engedték fel a járműre, a sofőr szóvá tette, hogy sárosak, és koszos lesz a busz. Az esőben álltak, sírtak, összeomlottak. A felügyelők pedig az esernyőiket keresték, miközben egy gyermek eltűnt.
Értesítették az illetékes hatóságot. A sokkos állapotba került gyermekektől a mobiltelefonokat összegyűjtötték és kikapcsoltatták velük azokat, ezzel elérhetetlenné téve az egész társaságot. Órákkal később, mikor a gyermekek válaszoltak a nem fogadott hívásokra, a felügyelők mellettük álltak, jelenlétükkel nyomást gyakoroltak rájuk. Nem mondhatták meg, mi történt. A húgom hangján hallatszott, hogy sír. Anya rákérdezett, letagadta, én megnyugtattam anyát, hogy biztos a kalandpark miatt liheg. Nem árulhatta el, hol van.
A román rendőrség eljárt, a felügyelőket kihallgatta, és a két kislányt is, tolmács segítségével. A két kislányról tudjuk, hogy be lettek nyugtatózva annak a felügyelőnek a keze által, aki utasította őket, hogy beszéljenek. Akár valódi nyugtatóról, gyógynövényes készítményről, vagy egyszerű placebo tablettáról van is szó, a szülő értesítése nélkül tette. A hozzáállás, a gyermekek elhallgattatása, begyógyszerezése, előállíttatása... És én csak két kislányról tudok.
Ezek után a teljes, sokkos állapotba került gyermeksereg végignézte, ahogy kivonulnak a hatóságok, a búvárok, tudták, hogy botokkal beleszúrnak a vízbe, ahogy általuk katonainak titulált járművel a vízre mennek a barátjuk holttestét keresni. A helyszínen a gyermekeket nem biztonságba helyezték, hanem egy ilyen élménnyel fokozták a rémületüket.
Ottani idő szerint tizenegy óra körül juttatták őket a szállásukra. Ez idő alatt a buszon azt mondták a gyerekeknek, hogy kaptak oktatást a tóban való úszásról. A gyermekek hallották, hogy megbeszélik maguk között, mit fognak mondani a rendőrségnek. Elmondásuk szerint éles ellentétek feszültek a felelősségteljes és az elhallgatós magatartást tanúsító felügyelők között.
A horgászó pedagógus odasietett a helyszínre, miután értesítették a történtekről. A gyerekek megítélése szerint felelősségre vonta a többit, remegett a kétségbeeséstől, sokkos állapotba került.
Az elhunyt gyermek családjából a nővérét értesítették először.

Szerencsére olyan házaknál vannak, ahol gondoskodnak róluk – miután egy tegnapi, közös étkezés során a felügyelők álláspontja: megértjük, ha nem esztek.

A fele történetet sem írtam le, mondhatni semmit. Mert még nincsenek itt. A felügyelők nem biztosították nekik az otthon teremtette biztonságot, nem hozták őket haza, nem ölelhette meg őket a családjuk, nem vigasztalhatta meg őket az édesanyjuk, nem sírhatták ki magukból a történteket. A szülők akár az elején, akár a végén értesültek a balesetről, napokig aggódhattak. Ezek a felügyelők még mindig a gyermekeik mellett vannak... Egyetlen gondolatuk, hogy csak jussanak épségben haza a gyermekek!

Ennyi szörnyűség mellett még egy: a felügyelők közül senki sem emelte fel a telefont, hogy értesítsék a szülőket a történtekről. A kiutazás előtti szülői értekezleten elhangzott, hogy a gyermekek csak saját felelősségre vihetnek magukkal mobiltelefont. Még saját elérhetőségüket sem adták meg a pedagógusok. Mondván, a szülők ne izguljanak, és ne zaklassák a gyerekeket, majd ők azonnal értesítenek mindenkit, amint történik valami. A szülők nem is aggódtak a kapcsolatfelvétel miatt, a legtöbb gyereket a tiltás ellenére mobiltelefonnal engedték el otthonról.
Valamelyik gyerek a sokk miatt nem mert a történtekről beszélni, haza se mert szólni; szülők közül volt, aki a tegnap esti híradóból értesült arról, hogy a gyermeke érintett. Nekünk a mai nap sem szólt még senki (este hét óra), feltételezem, hogy másnak sem.

Ma, pénteken kaptak a kiutazó gyermekek szülei elérhetőséget a kísérő felügyelőkhöz, hogy érdeklődjenek, hol jár a hazaindult busz. Ma?!
Hiába a szóbeszéd, a híradó, a gyermekek mobiltelefonja, kérdem én: nem az a minimum, hogy felemelik a telefont? Inkább szülők és hatóságok előtti, meghazudtoló magatartásra ösztönzik a sokkolt gyermekeket? Bűntudat emészti őket, felügyelői mulasztás miatt. Egy verzióban vázolták a gyermekeknek, hogy valójában az elhunyt kisfiú maga tehet arról, hogy így járt. Azt is sugallták, hogy a diáktársai tehetnek róla, akik nem figyeltek rá. A mai napon körbement a telefon a szülők között, hogy csak meg ne lássák a híreket és a kommenteket a gyermekek, mert végleg összezuhanhatnak.

Ez a megfelelő magatartás, a felelősségvállalás? Egy idegen országban, idegen nyelvű kihallgatások mellett? A szülők tudta nélkül? Pszichológus a gyerekekkel csoportosan, de a felügyelőkkel személyesen, külön-külön foglalkozik? Vajon hány szülő értesült a történtekről másodkézből?

Itthon senki sem tudta, hogy megváltoztatták a programot.

Nemrég hallottunk a gyermekekről. Úton vannak, de megálltak nemrég, mert a felügyelők kürtöskalácsozni akartak. Indulás előtt kértük a gyerekeket, üljenek középen, mert ott a buszon a legbiztonságosabb, ha gond van. A felügyelők ülnek középen, oda és vissza úton is.
Mikor a húgommal beszéltem, rákérdeztem egy részletre, mire az volt a reakciója: ne írj sehova semmit, mert baj lesz. Most jól van, de a saját gondolataival még mindig küzd. Rengeteget sír. És nem ő az egyetlen. A húgom kitűnő tanuló, tisztességes, felelősségteljes. Ilyet hallani tőle csak megerősített abban, hogy leírjam mindezt.

Az igazgatónő nem engedte el az öcséimet a „jutalom útra”, a húgom pedig egészséges, hallhattam ma a hangját, nem sokára hazaérkezik. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen szerencsés vagyok, mégis gyűlölöm a tudatot, hogy ezt nem mindenki mondhatja el most magáról.

Nem gyanúsítgatás a célom, én csak azt akarom, hogy aki valóban felelős, az ne maradjon büntetlenül. Ne sétálhasson ma el a busztól nyugodt szívvel, zárkózhasson be az otthonába, éljen tovább boldogan, miközben életeket tett tönkre, bélyegzett meg örökre. .. Egészen eddig próbálták elhallgatni a történteket, eltusolni a mulasztást, a diákokra hárítani a felelősséget, és a szülőkre, akik elengedték a gyermekeiket egy kirándulásra.

Egy ártatlan, szeretett kisfiúnak miért kellett az életével fizetnie ezért?

Szeretnétek tudni, hogy tegnap este mitől rettegett a húgom a legjobban, a többi gyermekkel együtt?
Attól, hogy úgy kell megtenniük hazáig a több, mint tíz órás utat, hogy Tomi helye üresen áll, és hogy nélküle kell leszállniuk itthon a buszról.

-

Luca Lukácsi