Ifjúkorom hajnalán történt meg, hogy valamelyik filmszerephez meg kellett tanulnom lovagolni. Két kolleganőmmel együtt elküldtek hát a Tattersallba lovaglóleckét venni.
/Egy idősebb korú rendőr őrmester fogadott bennünket, megkülönböztetett tisztelettel\./
Hirdetés
A hölgyeknek egyenként mélyen meghajolva kezet csókolt. Velem roppant férfiasan kezet szorított, zajosan összecsapva sarkanytúit, mélyen a szemembe nézett és szó szerint azt mondta:
Hirdetés
Roppant megtiszteltetésnek veszem, hogy éppen szerény személyemre esett a kegyedék választása. Szeretném remélni, hogy megfelelek majd a belém helyezett bizalomnak. Sziveskedjenek utánam fáradni, ott toporognak a paripák.
Ilyen, sőt ennél még választékosabb stílusban folytatta a konverzációt, egészen addig, amíg „segítséggel” nagy nehezen fel nem kászálódtunk végre a nyeregbe.
Ekkor ostorával nagyot vágott a lovak hátsó felére, azok elkezdtek vágtázni, választékos modorú tanítómesterünk pedig rákezdte:
Hirdetés
Mi ez? Hogy ül ott? Az isten b…a meg magát! – üvöltötte teljes erőből. – Be ne szarjon már nekem!Szorítsa le a sarkát! B…a szájba a jó k… életét!
Maga meg, művésznő, ne kapaszkodjon olyan görcsösen! Nem f… ez, hogy nyomorgassa!Lazán, lazán, mint amikor a ló b…! Hé, maga meg mit emelgeti folyton a p…t? Csak szépen, simán, mint a b…nál! Világos? Így ni! Most jó! Tetszik látni, drága művésznő, megy az kezit csókolom, mint az ágybasz …!
Így ment ez egy álló órán keresztül.
Hirdetés
Soha életemben nem hallottam még egyhuzamban ennyit tömény trágárságot.
Aztán vége lett az órának. Mesterünk lesegített a lóról. Mélyen meghajolva kezet csókolt két kolleganőmnek, nekem megint mélyen a szemembe nézett és azt mondta: Meg vagyok elégedve a haladásukkal. Szabad remélnem, hogy a legközelebbi alkalommal ismét szerénységemet tüntetik ki a bizalmukkal! Nagy megtiszteltetés lenne számomra! Hölgyeim, csókolom a kezüket, művész úr a legmélyebb tiszteletem!
Azóta tudom, hogy más a szakmai kapcsolat és merőben más a privát jómodor.
