Drámai fordulat a bíróságon: a bíró felismeri az ügyvédet, aki egyszer megmentette az út szélén
Nem tudta, hogy a kezében tartja a saját sorsát.
A reggel szürkén és sietősen érkezett Budapestre. /Az Erzsébet körúton hömpölygött a forgalom, az autók türelmetlenül kúsztak előre, dudák, fékcsikorgás, ingerült mozdulatok a volán mögött\./
Szabó András, harmincas évei közepén járó, kissé gyűrött zakójú ügyvéd a kormányra markolva, szinte beleolvadt a városi káoszba. Fejében zakatolt az aznapi tárgyalás, a beadásra váró indítvány, és az, hogy vajon végleg elveszítik-e az ügyet, amin hónapok óta dolgozik. Ő volt a védő, de valamiért mégis úgy érezte magát, mintha ő ülne a vádlottak padján.
A Blaha felé araszolva hirtelen meglátott valamit a tükörben. Az út szélén, egy fehér Peugeot állt vészvillogóval, mellette egy nő próbálkozott a pótkerékkel. Elegáns kabátban, magas sarkú csizmában, kezében egy hidraulikus emelővel, ami láthatóan idegen volt számára.
András elfordította a fejét. Először csak egy pillanatra. Meggyőzte magát, hogy nincs ideje, fontosabb dolga van. A jogi rendszer nem vár.
De valami mégis visszahúzta. Talán a nő arca, ahogy zavartan körbenézett. Vagy az, ahogy próbált nem idegesnek tűnni, miközben nyilvánvaló volt, hogy egyedül van.
Sóhajtva lehúzta az ablakot, majd kisorolt a padka mellé. Félreállt.
– Segíthetek, hölgyem? – szólította meg, miközben kiszállt.
A nő meglepetten nézett rá, de aztán megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Kérem… nagyon hálás lennék.
András letérdelt, felmérte a helyzetet, majd rutinos mozdulatokkal kezdett dolgozni. Tizenöt perc sem telt el, már a helyén is volt a pótkerék. Közben néhány szót váltottak, semmi különös: „Nehéz reggel?” „Mindig ilyenek a hétfők.” „Ó, én csütörtöknek érzem.”
A nő többször is hálálkodott.
– Ezt nem tudom elégszer megköszönni. Legalább engedje meg, hogy… valahogy megháláljam – nyúlt a táskájába, de András csak legyintett.
– Ne aggódjon, tényleg. Egyszer majd talán valaki más segít nekem, mikor szükségem lesz rá – mondta mosolyogva, porosan, olajfoltos kézzel.
A nő azonban előhúzott egy névjegykártyát, és a kezébe nyomta.
– Csak a biztonság kedvéért. Hívjon, ha bármikor… szóval… ha úgy alakul – mondta, mintha maga sem tudná, pontosan mit kínál. A kártyán ez állt: Dr. Varga Viktória. Az alján pedig csak ennyi: Fővárosi Törvényszék.
András nem olvasta el, csak zsebre tette. A gondolatai már újra az ügyön jártak. Elköszöntek, és mindketten mentek tovább.
Két hónappal később
A tárgyalóterem hűvös volt és feszültséggel teli. A falakon komor, fehér neonfény, fából készült padok, amelyeken az ügyfelek, ügyvédek, tanúk feszengtek. András inge a hátához tapadt. A tét nem volt kicsi: ügyfele, egy kisvállalkozó, akit adócsalással vádoltak, talán évekre is börtönbe kerülhet.
A titkárnő kihívó hangon szólt be:
– Tisztelt jelenlévők, kérném, álljanak fel. Érkezik a tárgyaló bíró: Dr. Varga Viktória.
András szíve kihagyott egy ütemet. A név… ismerős volt. A következő pillanatban az ajtón belépett ő. A nő. A nő az út széléről. Az emelővel a kezében. Az autó mellett.
Fekete talárban, komoly arccal, magabiztos léptekkel közeledett a pulpitushoz.
András szóhoz sem jutott. Egy pillanatra megállt a világ. Mintha minden hang eltűnt volna, csak a saját lélegzete és szívverése maradt. Viktória azonban csak bólintott, higgadtan, professzionálisan. Mintha nem ismerné meg.
Vagy talán épp azzal az arccal, amiről nem lehetett tudni, mit ismer fel és mit rejt el.
András visszaült a padra, mint akibe áram ütött. Az ujjai önkéntelenül a zakója belső zsebéhez nyúltak, ahol még mindig ott lapult a névjegykártya. Most először vette elő és olvasta el teljes figyelemmel: Dr. Varga Viktória – Fővárosi Törvényszék – Büntetőbíró.
A gyomra összeszorult. Az az asszony, akinek segített, akit akkor egy pillanat alatt emberinek látott, most a pulpitus mögött állt, és az ő ügyében fog ítéletet mondani.
Az ügyész felszólalt, és belefogott a vádbeszédbe, de András nem hallotta. A gondolatai a múltba repültek vissza. Arra a napra. Arra a rövid, egyszerű gesztusra, amit nem számított, nem várt, nem is kért érte cserébe semmit. Most mégis ott ült előtte a következménye.
A bíró – Viktória – tekintete olykor ráesett. Nem nézett rá hosszan, de nem is kerülte a szemkontaktust.
Amikor András felállt, hogy megtartsa a védőbeszédét, úgy érezte, a hangja másként szól. Mintha valaki más beszélne belőle – őszintébben, emberibben, mint máskor. Nem csak jogi érveket sorolt. Elmondta, ki az ügyfele. Honnan jött. Hogy a hibája nem szándékos volt, hanem a rendszer és a tudatlanság következménye. A hangja kissé megremegett, amikor így zárta:
– Tisztelt Bíróság, nem mentegetni próbálom őt. Csak szeretném, ha látnánk: nem minden hiba mögött rejlik gonoszság. Néha csak valaki, aki eltévedt. És szüksége lenne arra, hogy valaki utat mutasson neki… mint mikor egy idegen félrehúzódik az úton, és segít, anélkül, hogy tudná, kinek is nyújt kezet.
A csend nehéz volt. A bíró szeme egy pillanatra elhomályosult, de gyorsan visszanyerte a megszokott tartását. Tollal jegyzetelt, kérdezett, hallgatott. Két órán át folyt a tárgyalás.
Amikor végül elvonult tanácskozásra, András keze remegett. Az ügyfele, egy alacsony, szemüveges férfi a padon ült mellette, és csak ennyit mondott:
– Uram… sosem hallottam még senkit ilyenről beszélni. Maga… maga tényleg hisz abban, amit csinál?
András csak bólintott. De belül ő sem tudta, miben hisz már. Talán csak abban, hogy ha egyszer segített valakinek, akkor annak talán lesz értelme.
Negyven perc telt el, mire a bíró visszatért.
– A bíróság meghozta döntését – kezdte Viktória. – Az alapos vizsgálat és a beismerő vallomás, valamint az enyhítő körülmények mérlegelése után úgy határoztunk, hogy az alperest megrovásban részesítjük, és pénzbírságot szabunk ki. A szabadságvesztéstől eltekintünk.
András nem hitt a fülének. Az ügyfele könnyekig meghatódva kapaszkodott a pad szélébe, és dadogva köszönte meg.
Viktória egy pillanatig Andrásra nézett. A tekintete nyugodt volt, mély, és szinte észrevétlenül bólintott.
Ez nem volt szívesség. Ez ítélet volt – igazság, nem ajándék. De mégis, András úgy érezte, mintha most először az életében egy döntés mögött ember is állt, nemcsak paragrafus.
Ahogy kilépett a tárgyalóból, a levegő hideg volt, de már nem szorította össze a mellkasát. A nap kisütött valahol a felhők mögött. A kezében még mindig ott volt a névjegykártya. Sokáig nézte. Majd összegyűrte, és bedobta a közeli kukába.
Már nem volt rá szüksége.
Az ítélet kihirdetése után a tárgyalóterem lassan kiürült. A székek nyikordulása, a halk beszélgetések zaja még visszhangzott a falak között, de Viktória nem mozdult. A pulpitus mögött ült, tekintete az előtte fekvő aktákon pihent, mégis egészen máshol járt.
A tárgyalás alatt tökéletesen uralta az arcvonásait, de most, hogy egyedül maradt, a vonásai meglazultak. Felidézte azt a hideg, téli reggelt, amikor az út szélén állva, a lemerült telefonnal és a defektes kerékkel, szinte kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan oldja meg a helyzetet.
És aztán jött egy férfi. Egyszerűen. Emberien. Nem nézte, milyen autója van, nem kérdezte, ki ő. Csak segített. Nem volt mögötte szándék, előny vagy elvárás. Az a negyedóra – abban az addig megalázó reggelben – több volt, mint puszta segítség. Egy emlékeztető volt arra, hogy a világban még él a tisztesség.
Viktória nem felejtette el. Nem az arcvonásait, nem a gesztusait. De főleg nem azt a mondatot, amit búcsúzáskor hallott:
„Egyszer majd talán valaki más segít nekem, mikor szükségem lesz rá.”
Nem hitte volna, hogy ő lesz az, akinek segítenie kell majd neki.
Nem volt kétsége afelől, hogy ha nem ismerte volna fel Andrást, az ítélet akkor is ugyanaz lett volna. A bizonyítékok, az indoklás, az emberi oldal – minden egy irányba mutatott. Mégis, valami mást is érzett a szívében: egyfajta örömöt, hogy egy olyan embert juttatott igazsághoz, aki maga is tett már valami jót. A világ néha körbeér – ezt tudta most már.
Aztán lassan felállt. Az aktákat rendezte, de szeme megakadt a jegyzetei szélén, egy apró, szinte véletlenül odaírt soron. Egy nehezen olvasható, kapkodott betűsor: „a férfi, aki megállt az úton.” Nem szakmai megjegyzés volt, csak egy emlékfoszlány.
Lassan elsétált az ablakhoz, és lenézett a parkoló irányába. A nap lebukott a háztetők mögé, a város sietett, lüktetett. És lent, a járdán, egy ismerős alakot látott. András állt ott. Egy pillanatig habozott, aztán elindult.
Viktória nem volt biztos benne, mi készteti rá – talán csak a kíváncsiság, talán a hála, vagy az, hogy ő is szeretett volna valamit mondani, amit a pulpitus mögül nem lehetett.
Ahogy utolérte, András megállt, és hátranézett. Nem lepődött meg.
– Jó estét, Bíró Asszony – mondta csendesen, kissé zavartan.
Viktória csak halványan elmosolyodott.
– Most már hívhat nyugodtan Viktóriának is. Kívül vagyunk a tárgyalótermen.
András bólintott.
– Nem akartam… szóval, nem gondoltam, hogy valaha újra látjuk egymást.
– Én sem – felelte Viktória. – De az élet furcsán szövi a szálakat, nem gondolja?
– Talán. – Elmosolyodott. – Bár most már azt hiszem, jobban kellene bíznom benne.
Egy pillanatra csend lett közöttük. Nem kínos, inkább békés. Mint mikor két ember, akik külön utakat jártak, mégis ugyanarra az elágazásra érnek.
– Tudja – kezdte Viktória –, amikor megállt akkor reggel, nem az volt a legnagyobb segítség, hogy kicserélte a kereket. Hanem az, hogy… nem nézett rám úgy, mint valakire, akit ismerni kellene, vagy akit meg kellene ítélni.
András bólintott lassan.
– Talán így kellene mindenkinek kezdeni az ismerkedést.
Viktória előhúzott valamit a táskájából. Egy apró, világoskék boríték volt.
– Ezt tartogattam. Nem hivatalos, ne aggódjon. – Nyújtotta felé.
– Mi ez?
– Csak egy meghívó. A Jogi Karon tartok előadást egy héten belül, „Az ítélkezés emberi oldala” címmel. Ott néha elmondom, hogy nem csak törvények szerint élünk, hanem emberség szerint is. – Elmosolyodott. – Jó lenne, ha eljönne. A hallgatóknak is.
András átvette a borítékot. Nem válaszolt rögtön, csak elrakta a kabátjába. Aztán bólintott.
– Köszönöm.
– Én is – mondta Viktória, majd megfordult, és visszalépett az épületbe.
András sokáig állt ott. A boríték a kezében volt, de a súlya mintha nagyobb lett volna a papírénál. Egy pillanat, egy döntés. Egy gesztus.
És most már tudta: néha egyetlen mozdulat is elég, hogy valakinek ne csak a napját, hanem az életét is megváltoztassuk. Vagy a sajátunkat.
Epilógus – Egy levél Viktóriától.
Két hónappal a tárgyalás után András egy szombat reggel talált egy borítékot a postaládájában. Nem volt rajta feladó, csak a neve, kézzel írva.
Benn egy levél lapult, hófehér papíron, határozott, mégis finom női kézírással.
Kedves András!
Amikor valaki éveken át ül egy bírói székben, akarva-akaratlan falakat emel maga köré. A tárgyalások, a döntések, az arc nélküli történetek között könnyű elfelejteni, hogy a törvény mögött mindig emberek vannak.
A mi történetünk rövid volt, de valahogy mégis hosszabb ideje hat rám, mint sok tárgyalás együttvéve.
Amikor maga félrehúzódott aznap reggel, és segített – akkor még nem tudta, hogy ki vagyok. És ez volt benne a legőszintébb. Egy idegennek segített, nem egy bírónak, nem egy névjegykártyának. Egy embernek.
Ezt próbálom minden nap emlékeztetni magamnak: hogy ítéletet csak akkor lehet hozni, ha előtte látni is tudunk. Nem csak a jogszabályt, hanem azt is, aki a másik oldalon áll.
Azt mondta akkor: „Egyszer majd talán valaki más segít nekem.”
Bízom benne, hogy ez megtörtént.
És ha valaha újra találkozunk, remélem, már nem bíróként és ügyvédként. Csak egyszerűen… emberként.
Viktória
András sokáig nézte a papírt. A levegőben kávéillat úszott, a szomszédban gyerekek nevetése hallatszott. A város élt, mozgott, haladt tovább. De abban a pillanatban ő csak ült, a levéllel a kezében, és érezte: valami lezárult. De nem egy ajtó, inkább egy kör.
Aztán lassan felállt, és elindult. Nem tudta még, hová vezet az út. De abban biztos volt: ha valaha látni fogja Viktóriát egy parkban, egy villamoson vagy egy könyvesboltban – odalép majd hozzá. Nem kötelességből. Nem múltból.
Hanem mert valakik egyszer segítettek egymásnak.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 23. (péntek), 14:19
