Csala Zsuzsa 1933 nyarán született Újpesten, szerény körülmények között. /Nem a könnyű kezdet jutott neki, de már fiatalon megmutatkozott benne valami különös adottság\: az emberek iránti éles megfigyelőképesség és az a sajátos humor, amellyel a hétköznapi helyzeteket is élővé és mulatságossá tudta tenni\./
Hirdetés
Gyerekként gyakran utánozta a környezetében élőket – a szomszédokat, a boltost, a tanárokat –, és az emberek már akkor nevettek rajta. Nem harsányan, hanem felismerve benne valamit a saját életükből.
Fiatalon felvették a színművészeti főiskolára, ami akkoriban nagy lehetőségnek számított, de az útja nem alakult zökkenőmentesen.
Hirdetés
Harmadéves korában eltanácsolták. Nem azért, mert ne lett volna tehetséges, hanem mert nem illett bele abba a színésznői eszménybe, amit akkoriban elvártak. Ő azonban nem akart más lenni, mint ami valójában volt. Nem próbált meg megfelelni egy idegen mintának, inkább vállalta a saját hangját és alkatát, még akkor is, ha ez nehezebb utat jelentett.
Vidéki színházaknál kezdett dolgozni, ahol a színészi mesterséget a maga teljességében kellett megtanulnia. Ezek az évek kemények voltak, de meghatározók: itt tanulta meg, hogyan kell kapcsolatot teremteni a közönséggel, hogyan lehet egy-egy figura mögé valódi életet tenni.
Hirdetés
Nemcsak eljátszotta a szerepeket, hanem megélte őket.
Amikor 1960-ban a Vidám Színpad tagja lett, végre megtalálta azt a közeget, ahol igazán kiteljesedhetett. Itt vált a magyar kabaré egyik legismertebb és legkedveltebb alakjává. Az általa megformált figurák – szókimondó, kissé csípős humorú asszonyok – mind ismerősek voltak a nézők számára. Nem idealizált alakokat játszott, hanem nagyon is valóságos embereket, akiken nevetni lehetett, de akiket közben meg is lehetett érteni.
Hirdetés
Jellegzetes hangja, mimikája és természetes játéka miatt azonnal felismerhető volt, és hamar az ország egyik legismertebb komikájává vált.
A televíziós kabarék révén szinte minden háztartásba eljutott. Elég volt megszólalnia, és a nézők már tudták, hogy nevetni fognak. Mégis, a színpad mögött egy érzékeny, csendesebb ember élt. Nem kereste a zajt, inkább figyelt, megélt, magába gyűjtötte a világ apró történéseit – talán éppen ezekből építette fel a figuráit is.
A valódi nyugalmat Dunaalmás jelentette számára.
Hirdetés
Bár Budapesten élt, ez a kis település volt az igazi menedéke. A családi ház, a nagy kert, a csend mind hozzátartoztak ahhoz az élethez, amelyben végre nem kellett szerepet játszania. Gyakran mondta, hogy ha bezárja a kertkaput, megszűnik számára a külvilág. Itt talált rá arra a békére, amit a színpadi élet mellett oly nehéz volt megőrizni.
Ebben a világban különösen fontos helyet foglaltak el a kutyák.
Hirdetés
Mivel nem született gyermeke, férjével, Kürtös István együtt minden szeretetüket az állatokra árasztották. A kutyák nemcsak kedvencek voltak, hanem társak, akik mellett igazán önmaga lehetett. Szerette a jelenlétüket, a feltétel nélküli ragaszkodásukat, és azt az egyszerű örömöt, amit adtak. Élete vége felé, bár nagyon hiányzott neki ez a közelség, már nem vállalt új állatot, mert felelősséggel gondolkodott, és nem akarta, hogy egy esetleges betegség miatt ne tudjon róluk gondoskodni.
Hirdetés
Barátai jókedvű, közvetlen emberként emlékeztek rá, aki szerette az élet apró örömeit, a beszélgetéseket, a kert csendjét. A humor nála nem szerep volt, hanem természetes megnyilvánulás. Tudott nevetni és nevettetni, de közben mélyen érző ember maradt.
2014-ben hunyt el, és végső nyughelye azon a helyen lett, amelyet annyira szeretett: Dunaalmáson. Ott búcsúztatták, ahol a leginkább otthon érezte magát, és ahol az emléke ma is jelen van. A településen emléket is állítottak neki, megőrizve annak a színésznőnek az alakját, aki nemcsak a színpadon, hanem az életben is őszinte és szerethető volt.
2026. április 07. (kedd), 14:07
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
A halott anyamedve mellett találta – így lett a 400 kilós grizzly a legjobb barátjaGyerekkora óta vonzották a...
Hirdetés
Mindenegyben blog 2026. július 27. (hétfő), 08:09
Vannak pillanatok, amikor egyetlen kopogás az egész életet kettévágja. Egy nagymama számára ez a pillanat akkor érkezett el, amikor közölték vele, hogy fia és menye egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A tragédia után hét összetört gyermek maradt szülők nélkül. Nem volt ideje azon gondolkodni, képes lesz-e ekkora terhet egyedül elviselni. Egyszerűen magához vette mind a hét unokáját, és megfogadta, hogy soha nem hagyja őket magukra. Tíz éven keresztül dolgozott, küzdött, vigasztalt és igyekezett pótolni mindazt, amit a gyerekek elveszítettek. A házban közben lassan újra felhangzott a nevetés, bár a szülők hiánya minden családi ünnepen érezhető maradt. A gyerekek felnőttek, de egyikük sem felejtette el azt az éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életüket. Úgy tűnt, a múlt fájdalmas titkai már soha nem kerülnek elő. Aztán egy átlagosnak induló napon minden megváltozott. A legkisebb unoka egy poros dobozt talált a pincében, amelyet valaki gondosan elrejtett egy régi szekrény mögé. Amit a doboz rejtett, arra egyikük sem volt felkészülve. A pénzkötegek, a hivatalos iratok és a bejelölt útvonalakat ábrázoló térkép egy régóta őrzött terv nyomait mutatták. A régi papírokból egyre világosabban kirajzolódott, hogy a szülők a baleset előtt eltűnésre készültek. Hamarosan egy aktív bankszámla is előkerült, amelyen nemrégiben még pénzmozgás történt. A nagymama ekkor már tudta, hogy választ kell kapniuk arra a kérdésre, amelyet mindannyian féltek kimondani. Amikor három nappal később valaki bekopogott az ajtón, a család legrosszabb sejtése valósággá vált. A találkozás azonban nem a boldog viszontlátásról, hanem elhallgatott igazságokról, elhagyott gyermekekről és elvesztegetett évekről szólt. Ez a történet megmutatja, hogy a családot nemcsak a vérségi kötelék, hanem a kitartás, az áldozatvállalás és a mindennapi jelenlét tartja össze. És arra is választ ad, mit tett a nagymama, amikor végre megtudta, mi történt valójában az unokái szüleivel. Cikk a hozzászólásoknál! ?
