Dunaalmás csendjében – Csala Zsuzsa élete

Csala Zsuzsa 1933 nyarán született Újpesten, szerény körülmények között. /Nem a könnyű kezdet jutott neki, de már fiatalon megmutatkozott benne valami különös adottság\: az emberek iránti éles megfigyelőképesség és az a sajátos humor, amellyel a hétköznapi helyzeteket is élővé és mulatságossá tudta tenni\./

Gyerekként gyakran utánozta a környezetében élőket – a szomszédokat, a boltost, a tanárokat –, és az emberek már akkor nevettek rajta. Nem harsányan, hanem felismerve benne valamit a saját életükből.

Fiatalon felvették a színművészeti főiskolára, ami akkoriban nagy lehetőségnek számított, de az útja nem alakult zökkenőmentesen.

Harmadéves korában eltanácsolták. Nem azért, mert ne lett volna tehetséges, hanem mert nem illett bele abba a színésznői eszménybe, amit akkoriban elvártak. Ő azonban nem akart más lenni, mint ami valójában volt. Nem próbált meg megfelelni egy idegen mintának, inkább vállalta a saját hangját és alkatát, még akkor is, ha ez nehezebb utat jelentett.

Vidéki színházaknál kezdett dolgozni, ahol a színészi mesterséget a maga teljességében kellett megtanulnia. Ezek az évek kemények voltak, de meghatározók: itt tanulta meg, hogyan kell kapcsolatot teremteni a közönséggel, hogyan lehet egy-egy figura mögé valódi életet tenni.

Nemcsak eljátszotta a szerepeket, hanem megélte őket.

Amikor 1960-ban a Vidám Színpad tagja lett, végre megtalálta azt a közeget, ahol igazán kiteljesedhetett. Itt vált a magyar kabaré egyik legismertebb és legkedveltebb alakjává. Az általa megformált figurák – szókimondó, kissé csípős humorú asszonyok – mind ismerősek voltak a nézők számára. Nem idealizált alakokat játszott, hanem nagyon is valóságos embereket, akiken nevetni lehetett, de akiket közben meg is lehetett érteni.

Jellegzetes hangja, mimikája és természetes játéka miatt azonnal felismerhető volt, és hamar az ország egyik legismertebb komikájává vált.

A televíziós kabarék révén szinte minden háztartásba eljutott. Elég volt megszólalnia, és a nézők már tudták, hogy nevetni fognak. Mégis, a színpad mögött egy érzékeny, csendesebb ember élt. Nem kereste a zajt, inkább figyelt, megélt, magába gyűjtötte a világ apró történéseit – talán éppen ezekből építette fel a figuráit is.

A valódi nyugalmat Dunaalmás jelentette számára.

Bár Budapesten élt, ez a kis település volt az igazi menedéke. A családi ház, a nagy kert, a csend mind hozzátartoztak ahhoz az élethez, amelyben végre nem kellett szerepet játszania. Gyakran mondta, hogy ha bezárja a kertkaput, megszűnik számára a külvilág. Itt talált rá arra a békére, amit a színpadi élet mellett oly nehéz volt megőrizni.

Ebben a világban különösen fontos helyet foglaltak el a kutyák.

Mivel nem született gyermeke, férjével, Kürtös István együtt minden szeretetüket az állatokra árasztották. A kutyák nemcsak kedvencek voltak, hanem társak, akik mellett igazán önmaga lehetett. Szerette a jelenlétüket, a feltétel nélküli ragaszkodásukat, és azt az egyszerű örömöt, amit adtak. Élete vége felé, bár nagyon hiányzott neki ez a közelség, már nem vállalt új állatot, mert felelősséggel gondolkodott, és nem akarta, hogy egy esetleges betegség miatt ne tudjon róluk gondoskodni.

Barátai jókedvű, közvetlen emberként emlékeztek rá, aki szerette az élet apró örömeit, a beszélgetéseket, a kert csendjét. A humor nála nem szerep volt, hanem természetes megnyilvánulás. Tudott nevetni és nevettetni, de közben mélyen érző ember maradt.

2014-ben hunyt el, és végső nyughelye azon a helyen lett, amelyet annyira szeretett: Dunaalmáson. Ott búcsúztatták, ahol a leginkább otthon érezte magát, és ahol az emléke ma is jelen van. A településen emléket is állítottak neki, megőrizve annak a színésznőnek az alakját, aki nemcsak a színpadon, hanem az életben is őszinte és szerethető volt.

2026. április 07. (kedd), 14:07