ANYA MINDIG MEGTILTOTTA, HOGY A SZOMSZÉDDAL BESZÉLJEK – 42 ÉVESEN BEMENTEM A HÁZÁBA, ÉS EGY KÖZÖS FOTÓT TALÁLTAM RÓLUK Az édesanyám az utóbbi években egyre gyengébb lett, és bár sosem voltunk igazán közeli viszonyban, úgy éreztem, kötelességem gondoskodni róla. Hosszú időbe telt, mire rávettem, hogy hozzám költözzön – furcsa módon azonban csak azután egyezett bele, hogy a szomszédja, Gábor meghalt. Gyerekkoromtól kezdve anya ki nem állhatta Gábort. Még azt sem engedte, hogy köszönjek neki. Amikor megkérdeztem miért, mindig elhallgatott, és sosem adott magyarázatot. Mégis, gyerekként néha sikerült szóba elegyednem Gáborral. Egyik alkalommal még egy kis plüssmackót is adott nekem, akit Mr. Nyuszinak neveztem el. Amikor anya ezt megtudta, azonnal kidobatta volna velem, de képtelen voltam rá, ezért elrejtettem a szekrényben. Most, évekkel később, rábukkantam a régi játékomra, és a gyermekkori emlékek mind visszatértek. Tudni akartam az igazságot. Miért utálta anya annyira azt az embert, aki mindig kedves volt velem? Amíg anya a holmiját csomagolta, átosontam Gábor elhagyatott házába. A poros nappaliban egy asztalon egy dobozra bukkantam, amelyen ez állt: „Évának.” Éva – ez az én nevem! Izgatottan kinyitottam, és egy fiatal Gábort ábrázoló fényképet találtam... anyámmal az oldalán! A doboz tele volt levelekkel és egy naplóval is. Nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, leültem, és olvasni kezdtem. ?⬇️⬇️⬇️A teljes történet a kommentek között található.

Édesanyám mindig gyűlölte a szomszédot, de amikor meghalt, kiderült a valódi oka – és bárcsak hamarabb tudtam volna meg az igazságot

Szerző: Katalin Tóth .

/Liza hazatért gyermekkori otthonába, hogy végleg elvigye onnan édesanyját\./

Azonban egyetlen kérdés még mindig megválaszolatlan volt: miért gyűlölte anyja annyira az elhunyt szomszédjukat, Gábort? Miután belépett a szomszéd házába, végre megkapta a választ – de bárcsak sosem tudta volna meg az igazságot.

Ahogy Liza megérkezett gyermekkori otthonához, az érzelmek hulláma elárasztotta. A ház szinte teljesen úgy nézett ki, ahogy emlékezett rá – kicsit kopott volt ugyan, de még mindig erősnek és otthonosnak tűnt.

Ahogy kiszállt az autóból, mély levegőt vett, és hagyta, hogy magába szívja a kert és a régi fa illatának keverékét. Gyermekkori emlékek rohamozták meg, visszarántva őt az időben.

Amikor utoljára itt járt, az egy családi összejövetel volt, ami inkább tűnt kötelességnek, mint valódi ünneplésnek.

„Mindig is távol tartottam magam ettől a helytől,” gondolta. Karrierje, barátai és a rohanó élet fontosabbnak tűntek akkoriban. De most már tudta, hogy hiba volt ilyen sokáig távol maradni.

Liza és édesanyja, Zsuzsa között sosem volt szoros kapcsolat. Zsuzsa kemény nő volt, határozott véleménnyel és lobbanékony természettel.

Gyerekként Liza nehezen talált közös hangot vele, és az évek múlásával a beszélgetéseik egyre nehezebbé váltak.

Az utóbbi időben azonban Zsuzsa hangján hallatszott, hogy fáradtabb és gyengébb lett. Egyre gyakrabban panaszkodott arról, hogy nehezen birkózik meg a házimunkával.

Egy napon aztán Zsuzsa végül beleegyezett, hogy Liza magával vigye, miután szomszédjuk, Gábor meghalt. Liza nem értette, miért gyűlölte az édesanyja annyira Gábort. Gyerekkorában Zsuzsa megtiltotta, hogy Gábor kertjébe lépjen, de Gábor mindig kedves volt vele.

Ahogy belépett a házba, az ismerős illatok és az idő nyomai azonnal nosztalgiával töltötték el.

– Liza, te vagy az? – hallatszott Zsuzsa hangja az emeletről.

– Igen, anya. Pakolsz már? – kiáltott vissza Liza.

– Adj még egy kis időt! Addig takaríts le az alsó szinten – válaszolta az édesanyja, akinek szavai most is határozottak voltak.

Liza sóhajtott. Tudta, hogy nincs értelme vitázni. Körbenézett a nappaliban, ahol a polcokon régóta nem mozdított tárgyak sorakoztak. Egy régi családi fotóra esett a tekintete. Az apja, anyja és ő látható rajta, egy boldog pillanatban.

„Furcsa,” gondolta, ahogy apja barna szemeit vizsgálta a képen.

„Az én szemeim teljesen mások. Zöldek.”

Liza apja egy balesetben halt meg, amikor még gyerek volt, és az anyja sosem beszélt róla sokat.

Amíg az édesanyja az emeleti csomagolással volt elfoglalva, Liza úgy döntött, hogy sétál egyet a környéken. Ahogy elhaladt Gábor régi háza előtt, megállt. A kapu nem volt bezárva, és az ajtó könnyen kinyílt.

– Van itt valaki? – szólalt meg, de nem érkezett válasz.

Belépett a nappaliba, ahol minden elhagyatottnak és elhanyagoltnak tűnt. A ház üresen állt Gábor halála óta, és senki sem törődött vele.

Az emeleten egy egyszerű hálószoba és egy kis asztal állt az ablak mellett.

Az asztalon poros doboz hevert, rajta egy felirat: „Lizának”.

Liza ledermedt. „Ez nem lehet igaz,” gondolta. Óvatosan felemelte a doboz fedelét, és leveleket, régi fényképeket, valamint egy naplót talált.

Az egyik fotón Zsuzsa és Gábor fiatalon, mosolyogva álltak egymás mellett. A karjuk szorosan egymás körül, mintha soha nem akarnák elengedni a másikat.

Liza keze remegett, amikor kinyitotta a naplót. Az egyik bejegyzés így szólt:

„Ma volt Liza tizenegyedik születésnapja. Zsuzsa még mindig haragszik rám, és talán sosem fog megbocsátani.

Amikor megtudta, hogy terhes, megijedtem és elszaladtam. Bárcsak visszafordíthatnám az időt, hogy ott lehessek mellette és Lizával.”

A szavak, a képek, a doboz tartalma – minden világossá vált. Gábor volt Liza valódi apja.

Ahogy Liza visszatért az anyja házába, Zsuzsa már készen állt a költözésre.

– Liza, hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte, majd észrevette lánya vörös szemeit. – Valami baj van?

– Nem, anya – felelte Liza halkan. – Csak por ment a szemembe.

Zsuzsa sóhajtott. – Menjünk, kislányom. Már nem akarok itt maradni.

– Ne aggódj, anya. Vigyázok rád – felelte Liza, miközben segített anyjának a csomagokat az autóba rakni.

Ahogy elindultak az új otthonuk felé, Liza már tudta az igazságot – egy igazságot, amely örökre megváltoztatta az életét, de egyben választ adott a gyermekkora titkaira is.

Oszd meg ezt a történetet, ha szerinted is fontos, hogy az igazság mindig kiderüljön, még ha fájdalmas is.

2025. január 04. (szombat), 15:51