2024 augusztusában egy forró reggelre virradt Budapest belvárosa./A nyári hőség már kora délelőtt perzselte az aszfaltot, a város levegője mintha állt volna, az emberek lassan mozogtak, mintha maga az idő is megdermedt volna a hőségben\./
A tizenöt éves Bálint viszont nem engedhette meg magának a lassúságot. Egyik lábát a másik után kapkodva rohant az egyenetlen járdán, miközben a hátán lötyögő iskolatáskája minden lépésénél csapódott neki. Majdnem nekiment egy kukának, aztán csaknem feldöntött egy újságosbódét is.
– Ne már… már megint elkéstem – lihegte maga elé.
A gondolatai cikáztak, próbált gyorsan kifogásokat gyártani a történelemtanárának, Seres tanár úrnak, akiről köztudott volt, hogy három egymást követő késés után egy hét iskolai ügyeletet oszt ki. Bálint tüdeje égett, cipője hangosan csattogott a forró kövön, homlokán izzadtságcseppek gördültek le.
– Gyerünk, Bálint, csak még pár sarok! – biztatta magát.
A világ körülötte elmosódott, az ismerős boltok, arcok és kapualjak csak díszletként suhantak el mellette. Egyetlen cél lebegett előtte: odaérni időben az iskolába.
Ám ekkor egy halk, szinte jelentéktelen hang ütötte meg a fülét.
A hang megismétlődött. Egy halk, elhaló nyöszörgés volt. Körbenézett, és tekintete megakadt egy régi, napsütötte autón, amely egy majdnem üres parkolóban állt. Ahogy közelebb ment, szeme elkerekedett.
A hátsó ülésen egy kisbaba volt, becsatolva egy gyerekülésbe. Az arca piros volt, csillogott az izzadságtól, apró kezecskéi gyengén ütögették az ablakot. A szája néha kinyílt, néha becsukódott – halkan, elhalón sírt.
Bálint gyomra összeszorult.
– Hé! – kiáltotta. – Kié ez az autó? Valaki?!
A hangja visszaverődött az épületekről, de senki sem válaszolt. Bálint odarohant a kocsihoz, megrángatta a kilincset – zárva volt.
– Nem... Ne már... – nyögte, miközben körbeszaladt, minden ajtót végigpróbált.
A kisbaba hangja egyre gyengébb lett, a sírás már csak rekedt szuszogás volt. Az autóból áradó hőség még kívülről is elviselhetetlen volt – Bálint nem tudta elképzelni, mit érezhet odabent ez a törékeny kis test.
A baba fejecskéje oldalra billent, apró mellkasa lassan emelkedett-süllyedt.
– Tarts ki, kicsim… – suttogta Bálint remegő hangon.
Körbenézett – keresett valamit. A járda szélén egy nagy követ vett észre. Felkapta.
– Ne haragudj... – súgta a babának, majd teljes erejéből belevágta a követ az autó hátsó ablakába.
A biztonsági üveg hangos reccsenéssel robbant szét, szilánkok hullottak a hátsó ülésre és a földre. A hőség egy hulláma csapott ki az autóból, amikor Bálint benyúlt és belülről kinyitotta az ajtót. Óvatosan kikapcsolta a gyerekülés biztonsági övét, és karjaiba vette a forró, elernyedt kis testet.
A baba teste lázasan forró volt, a légzése sekély és gyenge. Bálint szorosan magához ölelte, miközben szíve hevesen vert.
– Megcsináljuk… csak bírj ki még egy kicsit... – suttogta, nem tudva, magát vagy a babát próbálja-e megnyugtatni.
A legközelebbi gyermekklinika három saroknyira volt. Ismerte az utat, minden nap arra járt haza. Most viszont mintha minden lépés örökkévalóságig tartott volna.
Karjaiban a babával, nehéz lábakkal, kimerülten rohant.
Ez volt az első rész. A második részben Bálint eljut a klinikára, és olyan események sora veszi kezdetét, ami örökre megváltoztatja az életét.
Bálint zihálva érkezett meg a klinika bejáratához. Cipője megcsúszott a sima járólapon, miközben a babát a mellkasához szorította. Az automata ajtók hangtalanul nyíltak meg előtte.
– Segítség! Valaki segítsen! – kiáltotta, hangja pánikosan visszhangzott a váróteremben.
A jelenlévők egyszerre fordultak felé – idős emberek, fáradt szülők, néhány gyermek. Mögöttük a pultnál álló nővérke kezéből majdnem kiesett a dosszié, amit fogott. Tekintete azonnal a kisbaba arcára szegeződött: vörös, izzadt, élettelenül mozdulatlan.
– Találtam... őt... egy autóban... zárva... a napon! – zihálta Bálint, miközben odalépett a pulthoz.
A nővér azonnal cselekedett. – Hívják Dr. Oláh Andreát! Azonnal! – kiáltott az egyik asszisztensnek, aki már rohant is be a dupla ajtók mögé.
A nővér körbejött a pultról, tekintete határozott, de arca feszült maradt.
– Kicsim, kérlek, add ide nekem a babát – szólította meg Bálintot halkan, de határozottan.
Bálint egy pillanatig még szorosan fogta a kis testet. Úgy érezte, ha most elengedi, elvész az egész. De a nővér nyugalmat sugárzott, és végül remegő kézzel átadta neki.
A nővér gondosan, de sietve eltűnt vele a sürgősségi részlegen. Bálint ott maradt a váróban, egyedül, a pultra támaszkodva. A térde megremegett, végül lehuppant az egyik műanyag székre.
Körülötte suttogás indult.– Mi történt?– Jól van a baba?– Ki ez a fiú?
De Bálint semmit sem hallott. Csak az járt a fejében, hogy vajon még időben érkezett-e. A keze még mindig égett a melegtől, amiben a babát tartotta. Szemei a padlóra szegeződtek. A perc órának tűnt.
Aztán egy halk női hang szólította meg:
– Jól vagy, kisfiam?
Felemelte a fejét. Egy középkorú nő állt előtte orvosi köpenyben, a névtábláján: Dr. Oláh Andrea.
– Nem tudom... csak... cselekedtem – hebegte. – Nem bírtam csak úgy elmenni mellette.
A doktornő leült mellé, egy pillanatra a vállára tette a kezét.
– De... jól van? – kérdezte Bálint, alig hallhatóan.
Dr. Oláh bólintott.– Az állapota súlyos volt: hőgutás tünetek, kiszáradás. Még éppen időben hoztad be. Most már stabil az állapota, de figyelnünk kell rá.
Bálint sóhajtott, mintha ólomsúly esett volna le a mellkasáról. A szeme megtelt könnyel.
– Én csak... nem tudtam továbbmenni. Azt hiszem, ösztönből cselekedtem.
A doktornő halványan elmosolyodott.– Az ilyen ösztönöket érdemes követni. Sok felnőtt csak néz, de nem tesz semmit.
Nem sokkal később egy rendőr lépett be a klinikára. A névtábláján ez állt: Őrmester Szabó Gergely.
– Jó napot. A fiú, aki behozta a babát, itt van? – kérdezte.
– Igen, én vagyok – állt fel Bálint bizonytalanul.
A rendőr nem volt keménykötésű, inkább szelíd, mégis határozott arcú férfi volt.– Ne aggódj. Csak szeretném megtudni, mi történt. Semmi baj nincs.
Leültek egy asztalhoz, a doktornő is jelen maradt.
Bálint részletesen elmesélte az eseményeket – a sírást, a lezárt autót, a hőséget, a követ, a széttört üveget, a rohanást.
A rendőr jegyzetelt, majd bólintott.
– Nagyon bátran cselekedtél. Valószínűleg egy életet mentettél meg.
– De... el fogják vinni a szüleit? – kérdezte Bálint.
– Még nem tudjuk, mi történt pontosan. A szülők már itt vannak. Azt állítják, hogy az apa azt hitte, az anya vitte be a babát a boltba, az anya pedig azt hitte, hogy az apa. Klasszikus félreértés – de majd a vizsgálat eldönti, hogy gondatlanság történt-e.
Bálint szinte el sem hitte.
– Hogyan lehet valaki annyira szétszórt, hogy elfelejt egy gyereket az autóban?!
Dr. Oláh sóhajtott.– Hidd el, ez gyakrabban megtörténik, mint gondolnánk. Az agy néha becsap minket. De igen, súlyos felelőtlenség volt.
Később Bálintot behívták a szülők is. Egy fiatal házaspár ült a szobában. Az apa szeme vörös, az anya folyamatosan sírt.
– Te vagy az a fiú? – kérdezte az apa remegő hangon. – Aki... aki megmentette a kisfiamat?
Bálint bólintott.
– Igen. De… nem azért tettem, hogy hálát kapjak.
Az anya előrelépett.– Köszönöm. Nem tudom, hogyan hálálhatnánk meg. Azt hittük, egymás elvitte… csak percek voltak, de majdnem az életébe került...
Bálint csak nézett rájuk. Szívében egyszerre volt düh, sajnálat és zavartság.
Délután, amikor már minden hivatalos beszélgetés lezajlott, Dr. Oláh ismét odalépett hozzá.
– Bálint, lenne kedved visszajönni ide máskor is? Megmutathatnék neked pár dolgot. Lehet, hogy nem csak ösztönből vagy ilyen… lehet, hogy van benned valami több is.
Bálint csodálkozva nézett rá.
– Hogy érted?
– Talán... egyszer orvos lehetnél – mosolygott. – Ha akarsz. Ha érzed, hogy ez az, amiért a szíved megdobban.
Bálint sokáig nem válaszolt. De aztán bólintott.
– Talán tényleg ezt akarom. Nem tudom biztosan. De valamit most már tudok: nem szeretném elfelejteni ezt a napot. Mert úgy érzem, fontos volt.
? Egy pillanat döntése örökre megváltoztathat egy életet – vagy éppen megmenthet egy másikat.? A valódi hősiesség nem mindig látványos – sokszor csendben, ösztönből, egyedül történik.? Néha egy fiatalabb ember a legnagyobb példakép.
Ha szeretnél még ilyen fordított, valósághű, érzelmes történeteket magyar nevekkel, szólj nyugodtan. Szívesen hozok hasonlókat más témákban is. ?
2025. március 31. (hétfő), 20:50